Most, amikor szívemre tett kézzel és felemelt fővel esküszöm, hogy mindörökre ott hagyom a szélsőbaloldalt és katonás, kemény léptekkel átmasírozok a legszélsőjobboldal frontjára, be kell vallanom, hogy ezt végtelen keserűséggel, nagy kíváncsisággal és ugyanakkor örömkönnyet fakasztó forró magyarsággal teszem.
Ott hagyok csapot, papot és harminc heti és napilapot, hogy rímben fejezzem ki magamat. De végre elérkezettnek látom az időt, hogy letépjem magamról a szolgaság láncát, amit a zsidók az írásaimra úgy, ahogy megfizetve rám raktak…
Ha az „Összetartás” olvasóinak egy része nem ismerne, úgy kötelességemnek tartom, hogy röviden bemutassam magamat. Képzeljenek behunyt szemük elé egy magas, sovány, igen kopott ruhás fiatalembert, aki minden szenvedése mellett sikert aratott az életben…
Még 17 éves nem voltam, mikor beálltam katonának. Négy évig ettem a komiszkenyeret. És úgy érzem, hogy a rengeteg sport, amiben részt vettem, az tette erőssé az idegeimet, hogy a zsidócsákány ne tudja összerombolni. Katona koromban olyan szótlan voltam, mint a kilométerkő. Szabad időmben olvastam és verseket írtam.
Még akkor nem is gondoltam öt elemit járt fejemmel, hogy pár év múlva franciára, németre fordítanak a verseimből és Petőfi és Ady után emlegetnek. Pedig a Sors így akarta… Mikor leszereltem a kaszárnyában, négy évi szolgálat után kopott ruhában, pénztelenül mentem haza az édesanyámhoz. Csak a sok drága könyvet vittem, amit az akkori magas zsoldfizetési „konjunktúra” alatt öszszevásároltam. Másnap újra elbúcsúztam rég nem látott édesanyámtól. Egy darab kenyérrel és ezerötszáz verssel nekivágtam a háromszáznyolcvan kilométeres útnak, hogy Pestre érkezve szelíden és kalap leemelve megkérdezzem az emberektől, hogy három és fél évig nem hiába koptattam-e a ceruzát? A feleletet két napon belül megkaptam a zsidóktól. Pestre gyaloglásom után két nap múlva egész oldalakon hozták a zsidó újságok verseimet. Négyet-ötöt egyszerre…
Úgy szórták elém a pénzt, mint a szibériai szél a hódarát. Még túlfűtött fejemhez sem kaphattam, amikor máris szabad bejárásom volt a színházi öltözőkbe és a lokálokba, ahol az utóbbi helyen a meztelenség látványának voltam megdöbbent szemtanúja. Később mindehhez hozzászoktam. Megszoktam a zsidósimogatást, a pénzt. Megszoktam, hogy a drágább mozikban, színházakban, kávéházakban, éjszakai mulatóhelyeken, nagykereskedésekben, bankokban, cukrászdákban s sörözőkben csak zsidókat lássak. Azt is megszoktam, hogy a Teleki téren tartózkodó kubikusok között ne lássak zsidót. Amerre mentem, mindenütt keresztény ember húzta a kocsit a csupán pénzt cipelő zsidó handlé után. De nem láttam zsidót sem aszfaltot fejteni, se kátrányt főzni az útjavításhoz. Nem láttam zsidó kéményseprőt, zsidó utcaseprőt. És ami a legfőbb: nem láttam hatgyerekes zsidó családot éjszaka dideregni a ligeti padon.
Zsidót csak főszerkesztőnek, bankárnak, színigazgatónak, kereskedőnek – és a legtöbbjét 25%-os fizikai munkával is megélő ravasz embernek láttam, akik láncszerű összeköttetésük révén mindig el tudták érni, hogy gyengítsék, sorvasszák, eléletkedvetlenítsék és idő előtt megöregítsék a magyart!!! Öt évvel ezelőtt, amikor egy kiborotvált zsidó társaságában végigsétáltam a Romback-„sugárúton”, kalauzomtól megkérdeztem, hogy ki az a sok bársonykalapos ember, akiknek lenyírt szakállából meg lehetne tömni háromszáz szalmazsákot?
– Ezek zsidók. De azért magyarok – kaptam a feleletet. Már akkor is kétkedve fogadtam vezetőm részéről ezt a valóban mindent elpalástolni akaró hitsorsosi megállapítást, mert én Somogyban és Baranyában nem ilyen kaftánban járó, szakállas honfiakat láttam. Lassanként meg kellett szoknom, hogy a pesti negyvenezer kocsma főnökei között alig láttam 1% keresztény tulajdonost. Mert a kocsmába is a zsidók űztek. Felöltöztettek és telegyömöszölték pénzzel a zsebemet, hogy Ady Endre sorsára juttassanak. A Sors másként akarta, erőre kaptam a tizenkettedik óra előtt…
Most, amikor örökre búcsút mondok a szélsőbaloldalnak, óriási hídnak érzem magam, amely átível szabad karcsúsággal a szélsőjobboldalra.
Nevezzék ezt az öntudatos pálfordulást köpönyegforgatásnak a baloldalon, én nem törődöm vele. A juhász is kifordítja a subáját, ha a puszta ege alatt zuhogni kezd az eső. És én a jégzuhogást nem a magam feje, hanem a Magyarországé felett érzem ropogva pattogni. Sasszemekkel, oroszlánordítással és költői meglátásokkal mondom, hogy óriási belső revízióra van szükség ebben az országban, ahol az „üzletnek rendületlenül légy híve ó zsidó”-t félmillió ember dúdolja a főbb gócpontokban és a falusi boltok pultja mögött…
A baloldalról siránkozó támadások érnek majd a vérbeborult szemű és göndör hajú szerkesztők tolla alól. Mert tudják azt, hogy százezer zsidótitok van bennem, amit közöttük gyűjtöttem össze, mikor a Dob utcában sóletet ozsonnáztam velük. Ez a sok titok nem szorítható bele egy cikk keretébe. De van rá mód, hogy lépcsőzetesen mindent leírjak heteken keresztül.
Hát igen! Szökött katonának érzem magam, aki az utolsó pillanatban nem bujkálva, de kemény fejtartással átjöttem a tűzvonalon. De a fegyveremet magammal hoztam. Magammal hoztam a ceruzát, ami sokszor veszélyesebb a mozsárágyúnál…
Nem akarok itt rangra emelkedni. Legyek én csak közkatona. Tudok éhezni, fázni, rongyosan járni és írni!
De végre szabadon akarok szólni, úgy, mint magyar költőhöz illik. Egy könnycsepp van a szememben, amikor visszanézek a régi frontra, ahol még sok tépelődő és zsidópénzen megfizetett zsoldos magyar van. Aztán előrekapom a fejemet és megyek százezer voltos szellemi erővel jelentkezni az új táborba, ami ősidőktől kezdve csak most kezd kiváló önkéntesekből összegyűlni…
Hogy milyen tapasztalatokat hoztam át a másik oldalról, hiánytalanul el fogom mondani a későbbi írásaimban.
Forrás:harcunk.info
Tovább a cikkre »
