Négyszer váltott ki belőlem erős érzelmet a Saul fia. Egyszer örömöt, majd háromszor szomorúságot. Örömöt akkor, amikor kiderült, magyar film nyerte az Arany Glóbuszt.
De az öröm mellé hamar jött az első szomorúság. A hír kapcsán hamar megjelentek azok a kommentek, amelyekről tudtuk, hogy meg fognak jelenni.
De a második szomorúságot is hamar át kellett élnem. A ballib médiumok egy emberként csaptak le és csináltak vezető hírt abból, hogy egyesek azt szólták hozzá a győzelemhez, amit. Harmadszor maga a rendező szomorított el azzal, hogy úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy közhírré tegye: verték egy budai gimnáziumban a származása miatt. Sokan kaptak pofont az iskolában, mindenféle okból kifolyólag, legyen az származás, politikai nézet, kedvenc focicsapat miatt.
Sajnálom, ha Nemes Jeles Lászlót bántották a gimnáziumban. Mégis elegánsabb lett volna, ha nem teszi ezt most szóvá. Az árokásóknak tett ezzel most szívességet. Mint ahogy azok a portálok is, akik főcímben tolták a képünkbe az alpári kommenteket. Úgy tűnt, ezeknek a médiumoknak ezek a hírek fontosabbak voltak, mint a Saul fia sikere. Bár, akkor vagyunk igazságosak, ha azt mondjuk, ők már maguk is árokásók.
Legvégére hagytam a kommentelőket. Nem értem őket. Ha már örülni nem tudnak a magyar sikernek, akkor miért foglalkoznak vele egyáltalán. Ha ennyire tudják előre, hogy csak „Saul fiai” nyerhetnek, akkor minek csodálkoznak, ha tényleg Saul fia nyer.
Igen, a filmipar tényleg különösen érzékenyen viszonyul ehhez a témához. Menjenek egyszer végig a kedvenc filmjeik stáblistáján, hány fia játszott Saulnak szerepet annak létrejöttében. Meg fognak lepődni. De akkor úgy lenne tisztességes, ha soha többet nem néznék meg azokat sem.
Maurer Zoltán
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
