Egyszer minden kor eszméje, akárcsak eszményei, eltorzulnak, és a művészek elsődleges feladata, hogy a puszta, üres esztétizáláson túl ne csak dokumentálják, hanem maró kritika tárgyává is tegyék ezt a torzulást. Minden kornak a maga művészetét az jelenti, hogy minden kort elsődlegesen az alkotóinak kell szembesíteniük saját magával.
A művészet az ember legnyersebb kapcsolata önmagával, ezért aztán aki ezt a kapcsolatot eltagadja, nemcsak önmagát, hanem egész emberi voltát tagadja le, azzal a közösséggel együtt, amelyhez e művészet kapcsolná. Nem egy hálás feladat, kívülállóvá és – urambocsá! – radikális lázadóvá teszi ez a művészt, akinek így ráadásul konkrét társadalmi szerep jut. Egyetlen kor sem szereti ezeket az ugrándozó, kritizáló, szájtépő művészeket, hiszen minden kor a régmúlt lázadóit tekinti hősöknek, saját lázadói mindössze bajkeverők, akiket jobb belátásra kell nevelni.
Sárosi Csaba munkáiban egyértelműen látszik, hogy olyan művésszel van dolgunk, aki nem csak egyetlen kornak művésze, másoknak pedig kegyeltje volna. A kiállításon szereplő alkotásokon megannyi formában köszön vissza a különféle korok torzulásainak ostorozása, szenvedélyes szóvá tétele anélkül, hogy egyszer is a bornírt vagy a közhely szintjére süllyednének. A korok legmagasabb lakosztályaitól, a tőke citadellájától, a valódi jóléttől a látszatjóléten át egészen a mindennapi ember beleroppanásáig, a megnyomorított, eltűnt emberekig a társadalom minden szintje górcső alá kerül. A mindennapi ember kiszolgáltatottsága hidegrázó nyersességgel tárul a néző szeme elé, mégis, a kiállításon látható számos alkotás rendelkezik a Sárosi művészetének szerves részét képező fanyar humorral. Ez a humor azonban nem a kor torzulásait viselni kénytelen szenvedőkön nevet, hanem magukat a gyakran a kor által az emberek számára vallásos komolysággal felkínált torzulásokat teszi nevetség tárgyává. Amikor magukat művészeknek hazudók milliárdokért nyalnak felfelé és taposnak lefelé, Sárosi sajátságos nézőpontja felfelé kritikus és lefelé megértő. Itt kezdődne a művészet a miénknél egy jobb világban. Lefelé pedig megannyi ember megannyi élete, öröme, búja-baja, szeretete és gyűlölete, vágya, reménye, csalódása és tervei. Ezek mind-mind visszaköszönnek az itt látható műveken, és ez adja erejüket.
Sárosi Csaba: Tatárdomb
Sárosi alkotásai nem ridegek, nem idegenek az emberi élettől, nem bújnak az erőltetett digitalizmus délibábja mögé. Mélyen emberi alkotások ezek, amelyek minden korban egyaránt kívülállók, hiszen kevés kor van, amely az embert magát tenné meg végcéljának isten, család, haza, haladás, fejlődés és európaiság helyett. Cicomák ezek, amelyek csak akadályt gördítenek elénk. Sárosi Csaba alkotásai pedig elkezdik azt az aknamunkát, amely visszairányítja a figyelmet az emberre, egymásra, közös életünkre, amelyet mindig a kor és a korszellem ellenében élünk.
Érdemes ezeket az alkotásokat útjelzőként, de legalább tanácsként tekinteni, hogy miként találjunk egyensúlyt a korok hatalmas hívószavai és a mögöttük meghúzódó annál is nagyobb idegenség között. Minden kor a múlt lázadóit hősként tiszteli, azonban a jövő lázadóiból tűzzel-vassal igyekszik kinevelni a kritikának még csak a csíráját is. Saját életemben láttam ezt. Amikor annak idején általános iskolába jártam, az uralkodó, noha nem kizárólagos nézet az volt, hogy ha véleményed van, tartsd meg magadnak. Amikor pedig később átkerültem a Plugor Sándor Művészeti Líceumba, az uralkodó nézet az volt, hogy ha véleményed van, soha ne félj elmondani azt. „Csak” ennyi a művészet szolgálata a társadalom számára. „Csak ennyi.” Sárosi Csaba alkotásai erre a kétszínűségre a gyógyír. Jól hányjuk-vessük meg, amit mondanak nekünk.
Ivácson András Áron
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
