Ideig-óráig kecsegék puszilgatásával, római vakációkkal, parlamenti parádékkal, meg ellenzéki politikusok bebörtönzésével el lehet fedni a valóságot, de ahogyan telnek a hetek, hónapok, ez már kevés lesz, mint kecsegében a szálka.
Kecsegetelepítésen vett részt a Tisza-vezér a minap, s miközben a halakat a pártjáról elnevezett folyóba engedte, egyiküket egy kiadós puszival eresztette útjára. Kettőt közülük el is nevezett, nagyon kreatívan Cápalira és Cápetire keresztelve őket. A kilencvenes évek nagy sikerű animációs sorozatában a Cápeti nevű szereplő egy bohóchal. Így már stimmel a névadás. A több csatornán közvetített, igazi kormányfőhöz illő esemény természetesen az abszolút filmszínház része. Nem szeretem ezt a kifejezést: filmszínházba, moziba azért megy az ember, hogy szórakozzon, s még ha a film félelmetes vagy szomorú is, amikor felkapcsolják a lámpákat a teremben, visszatérünk a valóságba. Nem hagy rajtunk golyó ütötte lyukakat a filmbeli fegyver. Ez, ami kormányzás néven ma zajlik, a mi életünk, minden pillanata a valóságban sebez meg bennünket. És ha egyszer majd eljön a végefőcím, az előadás után nekünk kell a romokat eltakarítani.
Szóval a mi bohóchalunk, miközben a kecsegét csókkal kecsegtette, vélhetően egy másik mesére gondolt. Mindenki ismeri a történetet, amelyben a királylány megcsókol egy békát, s csoda történik, mert a rút varangy királyfivá változik. Cuppantós Cápetink valószínűleg csodára várt az apadó Tisza partján. A csoda rá is férne erre az országra, mert a kampányígéretek sehogyan sem akarnak teljesülni, a gazdaság nem dübörög, és a jólét is egyre kisebb. Sorra zárnak be a gyárak, elmaradnak a beruházások, egyre több a munkanélküli. Ideig-óráig kecsegék puszilgatásával, római vakációkkal, parlamenti parádékkal, meg ellenzéki politikusok bebörtönzésével el lehet fedni a valóságot, de ahogyan telnek a hetek, hónapok, ez már kevés lesz, mint kecsegében a szálka.
Hiába tehát a kecsegecsók, nem történt csoda, a hal nem változott sem királyfivá, sem királylánnyá. Elúszott, ahogyan a Tisza szavazóinak reménye az egymilliós minimálbérre, a jelentős adócsökkentésre, a működő és emberséges Magyarországra.
Hogy aztán a mi szegény kecsegénk vajon büszkén mesélné-e utódainak az egykori péteri csókot? Nem hinném.
Néző László – www.magyarnemzet.hu
Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »
