Kubai életem (1980-1986) sok hasznos dolgot adott nekem. Nem csak a nyilvánvalót, a családomat (ott ismertem meg a feleségemet), hanem sok élményt is.
A korabeli szokás szerint a hivatalos magyar vendégeket meghívták a helyi magyar képviselők. Nyilván a legfelsőbb szintet leszámítva, ők olyan magasan voltak, hogy nem férhetett hozzájuk élő mezei kiküldött.
Pl. Marjai József elvtárs sokszor volt Kubában ottlétünk alatt is. Aki nem tudná, 1978-1988 között Marjai volt a magyar külkereskedelem gyakorlatilag egyszemélyű ura, Kádár abszolút megbízott benne, így az övé volt az utolsó szó minden külkereskedelmi kérdésben ebben az időszakban. Kádár maga sose döntött külkereskedelmi kérdésben nélküle. Akkora nagy úr volt, mint Fekete János, csak ő nem a devizaügyekben, hanem a külkeresekben.
Szóval ő már az a szint volt, aki csak munkatalálkozókon érintkezett a helyi magyar képviselőkkel, nem lehetett őt meghívni vendégségbe.
Az alacsonyabb szint viszont emberközeli volt, persze őt se hívhatta meg egy egyszerű kiküldött, de egy vezető beosztású már igen. S ez el is volt várva.
S ez a szint sok érdekes dolgot mesélt. Végülis ez a középkáder szint volt az, aki a tényleges munkát végezte, a felsőbb szint utasításai adta kereteken belül. Így a legjobban ők láttak bele a dolgokba.
16 éves voltam és nagy filmbarát. Ekkor jött az egyik legérdekesebb vendég, a Kiadói Főigazgatóság egyik közepes rangú munkatársa. A Kiadói Főigazgatóság akkor egy a Kulturális Minisztérium alá tartozó önálló szerv volt, gyakorlatilag ez volt a Cenzúra Hivatal a Kádár-rendszerben.
Sajátos módon a cenzúra 2 részre oszlott: belföldire és külföldire. A belföldi termékek esetében nem volt egyedi állandó cenzúra. Azaz nem az volt, hogy valaki írt egy könyvet, cikket, majd azt a Főigazgatóság megnézte, s engedélyezte vagy nem. A rendszer sokkal egyszerűbb volt. Maga a kiadás joga volt korlátozva, azaz voltak kiadók, ezek bármit kiadhattak elvileg, külön engedély nem kellett. Ha pedig aztán az adott kiadó olyat adott ki, amit nem kellett volna, akkor egyszerűen leváltották az adott kiadó vezetését. Pontos utasítás nem volt, hogy mit nem szabad kiadni, ezt “érezni” kellett, így minden az adott vezetőn múlott: ha bátor volt, engedett többet, ha meg gyáva, akkor azt se engedte, amit a felső vezetés egyébként engedett volna.
Lásd: Mozgó Világ ügy 1983-ban, a szerkesztőség egyszerűen le lett váltva, mikor az túlment az “elvárt” határon, de cenzúra ott se volt formálisan, a lap maradt, ahogy korábban, úgy aztán is bármit közzé tehetett, egyszerűen az új szerkesztőség már jobban “vigyázott”.
Ugyanez ment minden más területen is, pl. a zenészeket se a Főigazgatóság cenzúrázta, hanem a lemezkiadó vállalat, a koncertszervező, melyek tudták mit nem szabad. Ha meg hibáztak, akkor jött a büntetés, súlyos esetben leváltás.
A leváltás nem okozott semmilyen gondot, hiszen eleve minden kiadó állami volt közvetlenül vagy közvetve. Egyedül egyházi kiadók léteztek az államtól függetlenül, de ezek meg duplán óvatosak voltak, nem adtak ki semmit, ami ne szűken egyházi tematika lett volna.
Tulajdonképpen tehát belföldi ügyekre a Főigazgatóság csak amolyan felettes szerv volt, utólag lépett, ha “baj” volt, akkor is az egész kiadásért felelős szerv ellen, nem egy-egy adott kiadványra reagálva.
Külföldi termékek esetében viszont a rendszer szigorúbb volt. Itt tényleg termékenként ment az ellenőrzés. Ezért is volt új filmek esetében több hónap késés az eredeti és hazai bemutató között, kellett pár hónap az engedélyezéshez. Ugyanez könyveknél, zenében.
A vendég meg erről mesélt. Ő a filmosztályon dolgozott. S Havannába is a helyi filmfesztivál miatt jött: filmet nézni, kiválogatni mi a jó film, s abból mi az, ami alkalmas magyarországi bemutatásra. Majd ezeket meg is vette aztán a Mokép, az akkori egyetlen magyar filmforgalmazó.
Sajátos, sokan el se hiszik, hogy míg általánosságban a kubai kommunizmus a magyar kommunizmusnál jóval elnyomóbb volt, ez két területen nem érvényesült: szex és kultúra. A szex esetében a kubai hatalom nem szólt bele ki mit csinál, a rendezetlen családi élet nem számított fekete pontnak.
A kultúra terén pedig a kubai cenzúra sokkal-sokkal engedékenyebb volt a Kádár-kori magyarnál: egyedül a kemény pornó, a durván véres horror, s a nyíltan antikommunista üzenet volt betiltva, de minden más szabadon ment. Egy sor film, melyet Kádár alatt Magyarországon nem mutattak be, Kubában szabadon ment minden moziban. A zenében még inkább: a kifejezetten antikommunista emigráns kubaiak zenéje is szabadon ment.
A szovjet elvtársak akkoriban panaszkodtak is sokat: a kubai elvtársak miért nem folytatnak szocialista kultúrpolitikát. Pl. miért nyomatják pl. Rambót, mikor lehetne helyette szovjet háborús film is.
Szóval érdekes volt, hogy míg a havannai filmfesztivál filmjeinek 95+ %-a simán ment minden kubai moziban, addig a magyar bevitelhez válogatni kellett.
Kérdeztük: van-e valami utasítás a válogatáshoz. Ő meg elmondta, nincs abszolút semmi, teljesen szabad kezük van. A szakembernek tudnia kell mi elfogadható és mi nem. Ha valaki nagyon biztosra akar menni, persze konzultálhat az illetékes pártvezetéssel – az MSZMP KB Kulturális Osztállyal, ahol Lendvai Ildikó volt a vezetőhelyettes akkoriban -, de ha valaki folyton konzultál, ezzel ezzel azt igazolja, hogy alkalmatlan a munkára, hiszen képtelen önálló döntéseket hozni.
Volt akkor ott egy argentín film. Argentína akkor olyan Kádár-típusú helyzetben volt.
1955-ben az USA segtíségével katonai puccs történik Argentínában Perón uralmának megdöntésére. Perón nagyon kellemetlen ember volt Amerikának, egyrészt ellensége volt az amerikai politikai rendszernek, másrészt viszont abszolút szovjetellenes volt, így nehéz volt őt betenni a “komcsi felforgató” kategóriába. A katonai diktatúra képtelen stabilizálni a helyzetet, majd amikor azt hiszik, ez mégis lehetséges és választásokat írnak ki 1973-ban, azokon Perón nyer ismét. Amerika szerencséjére Perón 1 évvel később meghal, a helyére lépő felesége (ez nem a híres Evita, hanem a második felesége Isabel), aki azonban alkalmatlannak bizonyul az ország irányítására. Ekkor a perónisták szétszakadnak, egy bal és jobb részre, egymás ellen is harcolnak fegyveresen. A káoszban jön az új katonai puccs, a katonai diktatúra végül a falklandi háborús vereségbe bukik bele, 1983-ban.
A film éppen ebben a végső szakaszban készült. S jelképesen a katonai diktatúra ellen készült, persze nem nyíltan, hiszen a diktatúra alatt csinálták, nem is lehetett volna nyíltan ellenzéki filmet csinálni.
Szóval semmi gond nem lett volna. A kommunista Magyarország is ellenezte az argentín katonai diktatúrát, bár a hírekben kevésbé volt téma, mint chilei: ennek politikai oka volt, mert bár az argentín diktatúrának kb. kétszer-háromszor annyi áldozata volt, mint a Pinochet-féle diktatúrának, de Chile esetében a katonai puccs egy kommunista kormány ellen történt, míg Argentína esetében egy “fasisztának” nevezett ellen.
De viszont mégis baj volt: íme egy már gyengülő diktatúra, mely lám ilyen óvatosan ellenzéki filmet is enged, s a párhuzam a kádárista megtorlás áldozataival.
- Kiváló film, de Magyarországon bemutatni ilyet sajnos nem lehet – mondta az illetékes.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
