Johan de Witt Hollandia 17. századi történelmének egyik kiemelkedő alakja volt. Közel 20 éven keresztül állt az Egyesült Tartományok élén, amely időszak alatt igazi nagyhatalommá vált az ország. A sikeres karriert azonban derékba törte egy csúfos katonai vereség, amely lehetőséget adott politikai ellenfeleinek, hogy az elképzelhető legkegyetlenebb módon számoljanak le vele.
Johan de Witt 1625-ben született egy tekintélyes család gyermekeként. Édesapja, Jacob de Witt Dordrecht polgármestere volt, így Johan első kézből tanulhatta meg a politika fortélyait. Tanulmányai során kiemelkedő tehetséget mutatott a matematika területén (később egy geometriai tankönyv megírása is fűzödött a nevéhez), amelyet aztán jól tudott kamatoztatni a köztársaság pénzügyeinek intézése során is.
A spanyol királyoktól hosszú harcok árán függetlenedő Egyesült Tartományok – vagy másnéven Holland Köztársaság – meglehetősen összetett politikai rendszerben működött. A tartományok belügyeiket egymástól teljesen függetlenül intézték, míg az adó-, had- és külügyekről egy központi rendi gyűlés döntött.
A központi végrehajtó hatalom feje a főminiszter, vagy nagypenzionárius (raadspensionaris) intézte, míg a katonai vezetés a helytartó (stadhouder) kezében összpontosult. Utóbbi tisztség, bár elviekben a tartományok szabadon választhattak, a gyakorlatban örökletesség vált az Orániai hercegi család tagjai között. A két tisztség között természetesen állandó konfliktus feszült, ami a korai holland állam fő belpolitikai konfiktusához is vezetett. A főképp régensekből (a polgármesterek és a fontosabb szervezetek, például céhek vezetőinek korabeli gyűjtőneve) és kereskedőkből álló köztársaságpárti frakció érthetően a szabadon választott nagypenzionárius szerepét erősítette volna, míg a lényegében monarchistának tekinthető irányzat az Orániai család törekvéseit támogatta. Utóbbi párt tagjai elsősorban a katonaság és a polgárság soraiból kerültek ki.
III. Orániai Vilmos
A de Witt család szilárdan a köztrásaságpárti oldalhoz tartozott, így amikor Johant 1653-ban, mindössze 28 évesen nagypenzionáriussá változtatták, ő mindent meg is tett a helytartódinasztia háttérbe szorításáért. Ebben kapóra jött neki, hogy Hollandia éppen hadban állt a Cromwell vezette Angliával. De Witt diplomáciai képességeit megvillogtatva békét kötött az angolokkal, amely szerződés egy titkos záradékában kikötötték, hogy az Orániai-házból a jövőben nem választhatnak helytartót a tartományok.
Az 1654-ben megkötött westminsteri béke idején a helytartói poszt éppen üresen állt, minthogy II. Vilmos 1650-es halála idején fia, a később majd az angol trónt is elnyerő Orániai Vilmos alig két napos volt. De Witt a megállapodást kihasználta arra, hogy háttérbe szorítsa az Orániaiak támogatóit, amivel kezdetét vette az úgynevezett első helytartónélküli időszak.
Johan de Witt – akit 1658-ban, 1663-ban, majd 1668-ban is újraválasztottak – ezen időszak alatt Hollandia elsőszámú vezetőjévé vált. Kormányzását a holland aranykornak is szokás nevezni, hiszen az Egyesült Tartományok ekkor Európa egyik vezető nagyhatalmának számított, míg a Holland Kelet-Indiai Társaság révén az ázsiai kereskedelmi utakat is dominálta. A nagypenzionárius sokáig a nemzetközi poltikában is ügyesen kormányozta Hollandiát és rendre sikerült egymás ellen kijátszania két nagy riválisát, Franciaországot és Angliát.
Johan de Witt
1672-ben aztán egy csapásra minden összeomlott. Hollandia éppen hadban állt Angliával, amikor a Napkirály, XIV. Lajos váratlanul szintén hadat üzent az Egyesült Tartományoknak. Bár a hollandok tengeren bárkivel felvették a versenyt, szárazföldi haderejük korántsem volt elsőosztályú. A Hollandiában csak rampjaar (a katasztrófa éve) néven emlegetett esztendő során a franciák egyik győzelmet aratták a másik után és szövetségeseikkel együtt jelentős területeket megszálltak.
De Witt hatalma összeomlott, amit az Orániai-párt emberei azonnal kihasználtak. Azzal vádolva a nagypenzionáriust, hogy elhanyagolta a hadsereg fejlesztését feltüzelték a hollandokat. Az erősebb vezetőt követelő tüntetések hatására de Witt lemondott 1672. augusztus 4-én. Ezzel párhuzamosan testvérét, Corneliust letartóztatták és kínvallatásnak vetették alá, miután megvádolták azzal, hogy összeesküvést szőtt az ekorra már nagykorúvá váló és újonnan helytartóvá választott III. Orániai Vilmossal szemben.
Johan és Cornelius de Witt felakasztott holttestei
Augusztus 20-án Johan felkereste testvérét hágai börtönében, amivel tudtán kívül egy halálos csapdába sétált. A börtönnél már egy feltüzelt tömeg várta, amelyik kirángatta őt és Corneliust az utcára, ahol az egyik legkegyetlenebb halál várt rájuk. A híres francia író, Alexandre Dumas így örökítette meg az eseményeket egyik regéynében:
„Minden egyes gazember, felbátorodva bukásától, rá akart lőni a fegyverével, le akart sújtani rá kalapácsával vagy megszúrni őt törével vagy kardjával, mindegyik akart egy csepp vért a bukott hőstől…”
Az őrök a környéken sem voltak, amikor a tömeg meglincselte és szó szerint darabokra tépte a két testvért. Maradványaikat Dumas szerint lábuknál fogva felakasztották és a róluk levágott kisebb húsdarabokat árúsítani kezdték szerte a városban. Más beszámolók szerint a hollandok meg is ették de Witt maradványait.
Johan de Witt nyelve és Cornelius egyik ujja egy hágai múzeumban
Bár a lincselés pontos részletei bizonytalanok, afelől nem lehet kétség, hogy az egykori nagypenzionárius brutális halált halt. Nem bizonyos az sem, hogy Orániai Vilmos milyen szerepet játszott de Witt halálában, bár az őrség visszavonása és a tömeg vezetőinek megbüntetésének elmulasztása legalábbis gyanúra ad okot – igaz, ez magyarázható azzal is, hogy az adott közhangulatban nem lett volna tanácsos újat húzni velük.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
