A modern liberális demokrácia, a polgári állam válságával kapcsolatban az ókori Róma rendszerváltozása tűnik alkalmas párhuzamnak.
Minden rendszer addig képes működni, míg azok a feltételek, melyekre épült, fennállnak.
A leglátványosabb példa a kommunizmus. Alapja a nyílt diktatúra és a totális erőszak volt. Amint Gorbacsov elkezdte csökkenteni a diktatúrát, s az erőszak folyamatosan kezdett megszűnni, a rendszer természetesen összeomlott.
De ez egy túl egyszerű eset. Az ókori Róma pontosabb.
Róma alapeszméje az, hogy a társadalom alapját a kisbirtokos pásztorok és földművesek adják, senki se nagyon gazdag, mindenki kb. egyenlő, senkinek sincs se túl sok földje, se túl sok rabszolgája, a kevés szegény a kisbirtokosok körül megtalálja számítását. Mindvégig ez maradt a római eszmény, akkor is, amikor ez már rég múlttá lett.
A rendszer működött is kb. 600 évig! S akkor kezdett összeomlani, amikor Róma túl gazdag lett, s ezzel a gazdagsággal a rendszer nem tudott mit kezdeni.
A hatalmas terjeszkedés miatt az élelmiszerárak lementek, olcsóbb lett Itáliában a máshonnan behozott gabona, mint a helyben termelt. Ezen kívül a hódítások miatt hatalmas mennyiségű rabszolge került be, az i. e. II. sz. közepére már az itáliai lakosság háromnegyede rabszolga volt. A szabad szegényeket így senki se alkalmazta, hiszen olcsóbb volt a rabszolgamunka, továbbá a kisbirtokosok nagy része lezuhant, mert képtelen volt versenyezni a nagyszámú rabszolgákkal dolgozó nagybirtokosokkal.
A korai római eszménynek vége lett. Már nem a kisbirtokosok állama volt, hanem egy vékony elit állama.
Jól látható ez a hadsereg változásában. A korai eszmény szerint a katonáskodás nem kötelezettség volt, hanem jog. A felnőtt szabad férfiak státuszának egyik fő eleme az volt, hogy katonák lehettek. Aki egészségügyi okból alkalmatlan volt, az szégyellte ezt. Még vagyoni cenzus is volt: az volt az alapelv, hogy aki túl szegény, az nem lehet katona, hiszen az „igazi” katona a saját földjét védi, azaz a földtelen szegénynek nincs motivációja harcolni.
Sokáig 4400 sestertius értékű vagyon volt a belépési küszöb a katonságba, legalább ennyivel kellett rendelkezni ahhoz, hogy valaki katona lehessen. 4400 sestertius kb. egy kisebb, egyetlen család szükségleteit kiélégítő méretű telek ára volt, de egy átlag rabszolga is kb. fele ennyibe került.
Amikor az elszegényedés nőtt, a cenzus folyamatosan csökkentve lett: a III. sz. végén le lett víve 2750 sestertiusra, majd a II. század közepén immár 600 sestertiusra. Ezzel párhuzamosan immár havi fizetést is kaptak a katonák (korábban csak az esetleg zsákmányból járt rész): 25-30 sestertius/hó közkatonáknak, de ez felmehetett 350-ig sikeres karrier esetében.
Korábban ez elképzelhetetlen volt: a szegények nem lehetettek katonák, s pont. Ha nagy veszély volt, s kellett több ember a hadseregbe, akkor az állam inkább rabszolgákat toborzott. Ez szintén problémás volt, hiszen elvileg csak szabad ember lehetett katona. Így az a „trükk” lett alkalmazva, hogy az állam önként jelentkező rabszolgákat keresett, aztán ezeket „államosította”, azaz megvásárolta tulajdonosaiktól, mégpedig kötelező módon – azaz a tulaj nem tagadhatta meg rabszolgája eladását -, majd ezek az emberek egy sajátos köztes státuszt kaptak mint „állami rabszolgák”, melynek fontos része volt, hogy az adott háború befejeztével vagy a harcoló állami rabszolga alkalmatlanná válásával automatikusan szabad ember lett.
Persze a korabeli római vezetés is látta a problémát.
Az első megoldási próbálkozás a „régi szép idők” visszaállítása volt: agrárreform, melynek lényege, hogy a kisbirtokos réteg ismét erős legyen. 133-122 között a két Gracchus-fivér ezt próbálta meg, a gazdag nagybirtokosok ezt sikeresen megakadályozták.
Ennek tulajdonképpen ismétlése zajlott 20 évvel később. 107-86 között Marius működése: teljesen eltörölte a vagyoni cenzust a katonaságnál, onnantól a legszegényebb szabad emberek kezdték alkotni a hadsereget, a hadsereg immár nem a szabad polgárok önvédelme, hanem biztos munkahely. Másrészt egyenjogúsítva lett minden itáliai szabad ember, meg lettek szüntetve a korábbi eltérő jogi státuszok.
82-79 között az ellenkezőjét tette Sulla: ki akarta iktatni teljesen az eliten kívüliek ráhatását a politikára, minden hatalmat a Szenátusnak adva. Ez azonban nyílt szembemenés volt a hagyományokkal, így a változtatások el lettek törölve.
Kellett még pár évtized káosz, hogy a rendszer végleg megváltozzon: ez már Julius Caesar és Augustus Octavianus ideje. Sikerük titka: a hagyományokra hivatkozva törölték el a hagyományokat.
Most bármi lehet még a rendszer bukásáig. S a bukás se feltétlenül lesz örömteli: simán elképzelhető, hogy a bújtatott oligarchia nyílt oligarchiává változik, így próbálják a rendszerurak megoldani a polgári rend válságát. Végülis ehhez minden adott, meg is lehet könnyedén ideologizálni: lásd, a társadalomnak meg kell védenie magát a „demokrácia ellenségei”, a „populisták”, az „iszlamisták”, a „demagógok”, a „fasiszták” ellen. Pont ahogy 21 évszázada Sulla: azért kell elvenni a nép jogait, mert csak így lehet megvédeni a nép jogait, hiszen ellenkező esetben demagógok megszédítik a népet és elveszik a nép jogait.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
