Vlagyimir Putyin első két elnöki időszakát (2000-2008) a politikai stabilitással és a gazdasági növekedéssel lehetett fémjelezni, a 2012-ben kezdődött harmadikat egyikkel sem. Oroszország nem válik stabilabbá, ellenkezőleg, a gazdaság tavaly például négy százalékkal zsugorodott, a havi átlagkereset idén januárra 450 dollárnak megfelelő összegre esett vissza, az egy évvel korábbi 850 dollárról. Ezért van szükség arra, hogy a mostani elnöki időszakot „háborús idők” elnökségévé stilizálják, amihez hathatós segítséget nyújt az állami média – írta a The Economist márciusi, Oroszországnak szentelt címlapsztorijában.
Ennek elfogadásához a világról több, néha egymásnak ellentmondó magyarázat van forgalomban. Az Egyesült Államokat egyszerre kell modernizációs modellnek és ellenállásra kényszerítő ördögi rossz forrásának tekinteni. Oroszországot egyszerre kell látni feltartóztathatatlannak és ostromlott erődnek. Ez utóbbi ellentétpár rímel a sztálini időkre: a Szovjetunió egyszerre volt a világot az elkerülhetetlen kommunista jövőbe vezető élcsapat, s ellenségektől körülvett, kémektől hemzsegő ostromlott vár.
A szovjet kommunista párt felfogása szerint egyetlen nemzetközi kérdést sem lehetett szovjet részvétel nélkül, vagy a Szovjetunió akarata ellenére megoldani. Putyin nem rendelkezik sem a szovjet éra tűzerejével, sem gazdasági forrásaival, mégis nagy erőket vet be az elvesztett geostratégiai pozíció helyreállításáért. Vissza akar térni a jaltai és a potsdami megállapodások időszakához, amikor az Egyesült Államok, a Szovjetunió és Nagy-Britannia felosztotta Európát szovjet és nyugati befolyási övezetekre.
Az orosz nép ugyanazt akarja, mint Putyin
Az orosz nép ugyanezt akarja. A Putyin első elnöki időszakához kapcsolódó nagy remény a közvéleményben az volt, hogy az elnök Oroszországot ugyanarra a helyre juttatja, amelyet egykoron a Szovjetunió foglalt el. Ez fontosabb volt számára, mint az 1990-es években elvesztett megtakarításainak a visszaszerzése, a társadalmi igazságosság, vagy a korrupció elleni harc.
Végeredményben – írja The Economist – nem csak Amerika érezheti magát kivételes nemzetnek. A szovjet polgárokat is arról biztosították, hogy különleges helyet foglalnak el a világban és annak történetében. 1991-re azonban az orosz lakosság fele úgy érezte, hogy országa zsákutcába jutott.
Tavaly az oroszok 68 százaléka volt büszke Moszkva politikai befolyására
Kisebb csoda, hogy 2000-re sokan már a restaurációt óhajtották, s hálásak voltak Putyinnak, hogy ezt biztosította. 1996-ban az oroszok 36 százaléka volt büszke arra a politikai befolyásra, amelyet az ország elért a világban. A múlt év végén az arány 68 százalékra ugrott. A katonák iránt büszkeséget érzők aránya ugyanebben az időszakban 40 százalékról 85 százalékra nőtt.
A külső ellenség rántja össze az embereket
Lev Gudkov, a közvélemény-kutatásokat végző Levada Központ munkatársa azt mondja, hogy a nemzeti büszkeség és az önbecsülés erősödése elválaszthatatlan az Amerika-ellenességtől. „Oroszország kollektív identitása negatív identitás: az embereket csak a külső ellenség rántja össze” – hangsúlyozza. Mivel nem képesek, s nem is akarják befolyásolni a belpolitikát, könnyen kaphatók arra, hogy haragjukat Amerika, a Nyugat ellen fordítsák. Gudkov szerint az emberek saját uralkodó osztályuk minőségét vetítik ki Amerikára: cinizmus, az emberi jogok semmibe vétele, kapzsiság, korrupció.
80 százalék hibáztatja a Nyugatot
Ez a beállítottság a Nyugattal szemben lehetővé teszi az oroszok számára, hogy feloldozzák magukat a felelősség alól, s az áldozat szerepében tüntessék fel magukat. Az oroszok mintegy 80 százaléka teszi felelőssé a Nyugatot a konfrontatív politikáért, miközben azt mondják, hogy személyesen nem táplálnak ellenségességet a Nyugattal szemben. A Kreml a Krím annektálását és a szíriai bombázásokat defenzív jellegűnek állítja be. Az orosz propaganda szerint Amerika hajtott végre puccsot Kijevben, hogy elszakítsa Ukrajnát Oroszországtól. Az Európai Unió és a NATO közeledését az orosz határokhoz pedig a legjobban úgy lehet megállítani, ha mindkét szövetséget megpróbálják aláásni és felbomlasztani.
A Krím annektálása fordulópont
A fordulópontot a Krím 2014-es annektálása jelentette. Az emberek figyelmét elfordította mindennapi életükről, amelyben az állam fenyegetést jelentett, egy történelmi narratíva felé fordította, amelyben az állam Oroszország nagyságának forrása. Putyin népszerűsége az egekbe szökött. „Felhatalmazása ma sokkal nagyobb, mint egy elnöké, ő az orosz államiság megtestesítője” – mondja Marija Lipman szerkesztő.
Putyin népszerű marad, még ha az ország a modern orosz történelem egyik legnagyobb gazdasági válságát is éli. Bár a recesszió csak 2014 harmadik negyedében sújtott le, a gazdaság már 2012 végén elkezdett süllyedni, amikor az olajárak még magasak voltak, s a Krím még Ukrajna része volt.
Nem nőnek az olajbevételek?
Natalja Zubarevics, az orosz régiók szakértője úgy érvel, hogy a rossz intézmények és a rossz kormányzás az oka a lefelé tartó lassú, folyamatos spirálnak, amely hosszú távú romlást eredményezhet. Kimerült a növekvő olajbevételek újraelosztása által táplált gazdasági növekedés modellje.
A legutóbbi olajár-sokk, párosulva a nyugati szankciókkal, amelyek elszakították Oroszországot a nyugati tőkepiacoktól, tovább rontottak a dolgon. A közvetlen külföldi beruházások harmadik egymást követő évben estek, tavaly drámaian.
„Egy olyan ország, amelyben a beruházások volumene három egymást követő évben esik, feléli a jövőjét” – mondja Zubarevics. „Az elit körében van egy olyan érzés, hogy miközben a történelem vonata előre robog, Oroszország lemarad” – teszi hozzá Ekaterina Schulmann politikai elemző.
MTI
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
