Az Európai Unió egyre duzzadó apparátusával szemben mind gyakrabban merül fel a kritika, elveszítette kapcsolatát az európai polgárokkal. Azokkal az emberekkel, akiknek a biztonságát, boldogulását, jólétét szavatolni létrejött. Az uniós polgári kezdeményezések, amelyek talán az egyik, ha nem az utolsó cérnaszálát jelentik Brüsszel és köztünk, főként a Bizottság döntéseinek köszönhetően, mind jobban eljelentéktelenülni látszanak. A témáról könyvet író Tárnok Balázzsal, az Európa Stratégia Kutatóintézet vezetőjével beszélgettünk.
A ma7 médiacsalád által szívesen megszólaltatott kisebbségi és közösségi joggal foglalkozó szakember frissen megjelent könyvében annak járt utána, a nemzeti kisebbségek jog- és érdekérvényesítésében milyen szerepe lehet a polgári kezdeményezéseknek. A kérdés már csak azért is igen időszerű, mert mindkét magyar kezdeményezés, sikeres aláírásgyűjtés ide vagy oda, de elakadt az EU-s bürokrácia útvesztőiben. Igaz, különböző pontokon…
Általános problémák
Rögtön az elején érdemes leszögezni, a polgári kezdeményezés nem csodaszer. Akkor sem lenne az, ha az Európai Bizottság, ahogy azt majd látni fogjuk, nem igyekezne folyamatosan csökkenteni a jelentőségét. Az aláírásgyűjtést sikerrel teljesítő kezdeményezéseket ugyan az EB-nek kötelessége napirendre vennie, de a kapcsolódó jogalkotás már nem kötelező, és ez jól van így – modnja Tárnok. Hangsúlyozza, számunkra kedvezőtlen ügyekben is indulhat polgári kezdeményezés, volt például egy hamvába holt kísérlet, amely Magyarország EU-s elítélését szorgalmazta. Az, hogy a Bizottság nem köteles jogalkotási javaslatot benyújtani, az Európai Unió intézményi logikájából fakad, tehát egyáltalán nem rossz. Nem ez a probléma!
Sokkal inkább az a gond, hogy a Bizottság nem akar a nemzeti kisebbségek védelmével foglalkozni, számára ez nem kívánatos téma, és ez nem csupán az európai polgári kezdeményezések gyakorlatát érinti.”
– hangsúlyozza a szakember.
Minority SafePack és a nemzeti régiók
A Tárnok által megfogalmazott központi kérdés tulajdonképpen igen egyszerű. A polgári kezdeményezések rendszere alkalmas-e egyáltalán az uniós szintű kisebbségi érdekérvényesítésre?
A tapasztalataink egyelőre nem túl jók, de hozzátenném, minden felmerült akadály ellenére nyitott kérdésekről beszélünk!”
– hangsúlyozza rögtön beszélgetésünk elején Tárnok.
Érdemes még az elején összefoglalni, hol tart most a két, közösségünk számára fontos polgári kezdeményezés. A Minority SafePack 2020-ban került az Európai Bizottság elé a sikeres aláírásgyűjtést követően, csakhogy az éppen kibontakozóban lévő COVID-járvány miatt a folyamat egy időre megfeneklett. Végül 2021 januárjában az EB, mindenfajta jogalkotási javaslat nélkül, lesöpörte az asztalról a SafePack-et. A kezdeményezők az Európai Törvényszéken támadták meg a döntést, egy ún. semmisségi eljárás indult, mondván, a Bizottság uniós jogot sértett az alaptalan elutasítással.
A per tavaly novemberben első fokon lezárult, a bíróság nem talált kivetnivalót az EB döntésében. A szervezők január 23-án benyújtották fellebbezésüket az első fokú döntés ellen. Itt tartunk most. A kérdés tehát jogi és politikai szempontból is nyitott.
Tárnok szerint a kezdeményezés érezhetően veszített lendületéből, a polgárok kezdik elfelejteni azt, ami nem is csoda, hiszen közel öt éve zárult le az aláírásgyűjtés. Az ugyanakkor igaz, hogy a Minority SafePack az elmúlt években széleskörű politikai támogatottságra tett szert Európában. Az Európai Parlament háromnegyedes többséggel sorakozott fel a kezdeményezés támogatására, a Bundestag egyhangú határozatban állt ki a javaslatcsomag mellett, de más tagállami parlamentek is határozatban támogatták a SafePack-et. A politikai támogatás tehát megvan.
A gond az – magyarázza Tárnok – , hogy az Európai Bizottság nélkül ez vajmi keveset ér. A folyamat elakad náluk, mivel csak ők kezdeményezhetnek jogalkotási eljárást.
Az EB ugyanakkor azzal érvel, a nemzeti kisebbségek helyzetével minden rendben van Európában. Ez azonban abszurd. Valójában túl kényes kérdésnek tekintik ezt ahhoz, hogy kivegyék a tagállamok kezéből a döntést, és egyébként sem kívánnak foglalkozni a nemzeti kisebbségek védelmével.
A nemzeti régiók létrehozásáért indított aláírásgyűjtés szintén sikerrel zárult. Mivel a vonatkozó szabályozás nem határoz meg időkeretet az Európai Bizottsághoz való beterjesztésre (időközben ezt a joghézagot megszüntették – jegyzi meg Tárnok), így a kezdeményezés most „pihen”. Izsák Balázs, az aláírásgyűjtést koordináló Székely Nemzeti Tanács és a kezdeményezés szervező bizottságának vezetője egy interjúban arról beszélt, valószínűleg megvárják az „új” Európai Bizottságot, hiszen a SafePack sorsából világossá vált számukra, kezdeményezésük elakadna az aktuális EB-nél.
Nem, nem és nem
Az EU 27 tagállamában mintegy 40 millió polgár vallja magát valamely nemzeti kisebbséghez tartozónak, így mindez nem marginális, vagy „csak magyar” probléma. Tárnok munkájának egyik fő célja az volt, hogy közelebb jusson a fenti két üggyel kapcsolatos legfontosabb kérdés megválaszolásához.
Az Európai Bizottság és az EU más intézményei (kivéve az EP-t) miért zárkóznak el kategorikusan a nemzeti kisebbségek uniós szintű védelmétől?
Nem csak a polgári kezdeményezésekről van szó, ha a Beneš-dekrétumokra gondolunk, hasonló közönnyel találkozunk, miközben számos más esetben, például a szexuális kisebbségekkel kapcsolatban, ugyanez a tagállami hatáskörre hivatkozó érvelés fel sem merül. Hosszasan lehetne polemizálni azon, jó vagy rossz, hogy az EB rendszeresen fellép a szexuális kisebbségek védelmében.
űHa viszont fellép, márpedig igen, akkor viszont az egyenlő bánásmód elve alapján nem lehet vita tárgya, hogy a nemzeti kisebbségek ügyében is elvárható lenne egy hasonlóan aktív fellépés, hiszen a „kisebbséghez tartozó személyek jogainak tiszteletben tartása” az Unió alapvető értéke, és ebbe a nemzeti kisebbségek is beleértendőek.
Tárnok szerint két irányban érdemes keresni a választ a fenti ellentmondásra. Az egyik, a jóhiszeműnek tekinthető megoldás, hogy a különböző nemzeti kisebbségek merőben eltérő problémáira a Bizottság nem csak nem akar, de nem is tud adekvát válaszokat adni az EU hatályos jogi kerete között.
Az EB egyelőre elzárkózott attól, hogy a különböző kihívások megoldására közös alapot kínáljon, egyfajta minimumszabályozást, holott az Európai Parlament erre többször kérte”
– magyarázza Tárnok, hozzátéve, szerinte a dolgok ilyen irányú olvasata kifogás csupán, hiszen azt már az Európai Unió Törvényszéke is kimondta, hogy a Bizottság nyújthat be jogalkotási javaslatot a nemzeti kisebbségek védelmére vonatkozóan a hatályos uniós jogi keretek tiszteletben tartásával.
A másik álláspont szerint a Bizottság tudatosan igyekszik uniformizálni az európai polgárokat.
Törekszik arra, hogy háttérbe tolja, elmaszatolja a regionális, nemzetiségi sajátságokat, ezzel is erősítve az általa támogatott föderatív Európai Unió megvalósulását. Tárnok szerint ezen olvasat alapján érthető meg a szexuális kisebbségek– sokszor a tagállami akaraton túlmenő – támogatása is. Ez utóbbi ugyanis az uniformizáció irányába hat; a szexuális kisebbségek hellyel-közzel minden tagállamban ugyanolyan jogokat akarnak, de egész másra van szüksége egy dél-tirolinak, egy felvidéki magyarnak, egy fríznek vagy egy balti orosznak. „A közös nemzeti kisebbségi alap mindezek ellenére igenis kialakítható!” – állítja a szakember
Kellene, de nem teszik
Tárnok kiemelte, az Európai Bizottságnak az uniós alapszerződésekben lefektetett feladata az európai sokszínűség megőrzése, támogatása. Mint mondja, az Európai Unióról szóló Szerződésben (az EU „kvázi-alkotmánya”) kifejezetten az áll, az Unió kötelessége tiszteletben tartani a tagállamok regionális és nemzeti sajátságait.
Nem csak a hivatalos nyelvekre vagy az egyes tagországok kultúrájára vonatkozik mindez, hanem a nemzeti kisebbségek nyelvére, kultúrájára, identitásuk megtartására is. Ezt az Európai Bizottság következetesen figyelmen kívül hagyja! A nemzeti kisebbségek védelme nélkül eltűnnek a helyi sajátosságok, uniformizálódik az európai kultúra. Szegényebbek leszünk!”
– magyarázza.
Az egész nyugati világra jellemző jelenség, hogy az emberi jogok, a szabadság és a demokrácia gondolata szembekerül az identitások, különösen a nemzeti identitás védelmével.
Sokan úgy vélik, a nemzeti identitások erősödése a szabadság gyengülésével jár, holott ez nyilvánvaló tévedés. A szabadság és identitás egyformán fontos; egy szabad, de identitásunkat elhagyó világban életünk kiüresedik (sokak szerint éppen ez történik ma Nyugaton), míg a szabadságot és emberi jogokat háttérbe szorító társadalmak autokratikus jelleget öltenek. A szabadság és identitás védelme és erősítése tehát kéz a kézben jár, egyformán fontos. A Bizottság is abból a téves feltevésből indulhat ki – fejti ki álláspontját Tárnok –, hogy az emberi jogok támogatásával automatikusan megoldódik a nemzeti identitás megélésével összefüggő minden probléma. „Talán ez lehet a probléma gyökere!” – jegyzi meg.
Hogy ezzel kapcsolatban kialakul-e valaha egy előremutató politikai diskurzus, nehéz megmondani. Az biztos, Tárnok szerint ez az egyik legfontosabb út ahhoz, hogy a polgári kezdeményezések betöltsék valódi feladatukat, és közelebb hozzák a polgárokat az Unióhoz. A szakember ezzel együtt azt mondja, bár az üvegplafon ott van a fejünk felett, a polgári kezdeményezések intézménye hatékony eszköz lehet.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
