Cél a romló egészségügyi humánerőforrás-helyzet kritikus szintre gyengítése.
Október 15-ével nevezték ki Ónodi-Szűcs Zoltánt egészségügyért felelős államtitkárnak, aki valóban in medias res kezdett, világosan megfogalmazva az alig több mint fél ciklusra ütemezhető programját. Az új ágazatvezető által bemutatott programelemek viszont világossá tették azokat a konkrét lépéseket, amelyekkel nem az ágazatot terhelő problémák megoldásának elodázására, hanem megoldására fog törekedni. Ez azonban az egészségügyben megkövesedett vagy megkövesített viszonyrendszer átrendezéséhez, szükségszerűen bekövetkező érdeksérelmekhez vezethet. Ennek következményeként az új kormánynak vagy kormánytagnak járó 100 napos türelmi időt sem adták meg neki – sem az ellenzéki pártok, amelyektől valójában ilyen értelemben már etikus magatartást sem várunk, de bizonyos ágazati vagy ahhoz kötődő szereplők sem. Ennek következménye, hogy az ágazatot folyamatosan tűz alatt tartja a liberális média, igyekezvén átvenni a szerepet az ágazati kommunikáció irányítása felett.
Nézzük, mi van a jóslattal, ami be fog teljesedni. A jóslat sajnos valóban fenyegető veszély, amely nem új keletű, miszerint az egyébként is erőforrás-hiányos ágazatot humánerőforrás-krízis fenyegeti. Ez ismert tény, és fokozottan jelentős veszélyt jelent a posztszocialista országokban, ahol az ágazat működését jóval nagyobb részben alapozták orvosi humán erőforrásra, mint a nyugat-európai országokban. Az Európai Unióhoz való csatlakozással a munkaerő szabad áramlásával egy természetes folyamat gyorsult fel, a jól képzett magyar orvosok és szakdolgozók a jobb jövedelmi lehetőségeket biztosító nyugat-európai országokba vándoroltak. Ez a folyamat hasonlóan zajlott Csehországban, Lengyelországban vagy akár Bulgáriában is, Magyarországon azonban belső támogatást is kapott és kap, így hatása erősebb lehet. A folyamatot erősítők szándéka, hogy a jóslat beteljesüljön, amellyel az ágazati humánerőforrás-helyzet kritikus szintre romlik és a jelenleg stabil kormányzati viszonyokat aláássa.
Kik dolgoznak a jóslat valóra váltásán? Most következik a seregszemle, a szereplők bemutatása, akik önmeghatározásuk alapján a „jó” oldalán harcolnak. Itt vannak az ellenzéki pártok politikusai. Az MSZP részéről egészségpolitikus hiányában maga Tóbiás József nyilatkozott, hogy az ágazatból „tíz kórháznyi orvos hiányzik ma Magyarországon” – a szám biztosan pontos, tekintettel arra, hogy vannak néhány tucatnyi, vagy akár több száz orvossal dolgozó kórházak is, tehát a kórház itt egységes mérőszámként nem értelmezhető. Rajta kívül Tukacs István ígért ezermilliárd forintot az ágazatnak, döntően fizetésemelésre, amit nyugodtan megtehetett, hiszen betartania biztosan nem kell. Lukács László György, a Jobbik parlamenti frakcióvezető-helyettese pedig egészségügyi kerekasztal összehívását kezdeményezte, amivel jelezte, hogy problémára érzékeny a párt, azonban adekvát egészségügyi program és vízió hiányában csak a beszélgetős műsorban kívánnak részt venni, ugyanakkor dicséretre méltó, hogy az olcsó ígéretektől tartózkodott.
A pártokon túl úgynevezett szakmai szervezet is színre lépett, méghozzá az egyesületként működő Magyar Sürgősségi Orvostani Társaság (MSOTKE). A társaság igyekszik „mederbe terelni” az újonnan megválasztott államtitkárt, tehát fellépésüket joggal tekinthetjük isteni gondviselésnek, ami képes lehet megváltoztatni a cselekmény menetét. Levelükben leírják – „A világ fejlett társadalmai, az Európai Unió országai a sürgősségi ellátás alapelvei mentén formálják át egészségügyi ellátórendszerüket, választ adva az artikulált társadalmi elvárásoknak és oldva a minden társadalmat érintő, gazdasági és szakmai lehetőségek közötti ellentmondást.” Ők legények a gáton és segítenek, kijelölik az utat az államtitkárnak, ha ő pedig esetleg mást választana, tudnia kell, hogy legjobb esetben is egy fejlődő ország diktatórikus kormányának a szakmaiságot mellőző egészségügyi államtitkárához válik hasonlóvá.
Látszólag különböző seregek indulnak harcba a jó ügyért, politikusok, érdekképviseleti szervezetek tisztségviselői, szakmai szervezetek, közemberek, azonban jól megnézve, a különböző seregek ugyanazokból a katonákból állnak, de mindig jelzik, hogy nem is tudnak egymásról, bár itt helyesen úgy kellene fogalmazni, hogy magukról. A tiltakozások és petíciók szórása is széles skálán mozog: a bérek rendezése, a paraszolvencia felszámolása, a munkafeltételek javítása vagy az adott szakma számára kedvezőbb működési környezet kialakítása is célja a mozgalmaknak. Tehát a seregek által nyitott front is széles. Egy erőforrás-hiányos ágazatban meglévő valós problémák kezelése természetesen nehéz, együttes kezelésük pedig értelemszerűen lehetetlen. Valószínűsíthetően ez is a cél, maroknyi csapattal ellehetetleníteni az ágazatirányítás működését.
Természetesen vannak rossz intézményvezetők, osztályvezető főorvosok, akik miatt sokan kényszerülnek felállni és egy másik intézménybe átmenni. Csupán az a kérdés, hogy eddig Magyarországon a több mint száz kórház egyikében sem voltak olyan vezetők, akik miatt az ott dolgozóknak a közérzete rossz volt? Nyilvánvalóan mindig volt ilyen, de valami most mégis más. Az ágazatban dolgozók mindig is erős szálakkal kötődtek ahhoz az intézményhez, ahol dolgoztak, a betegeikhez, a munkatársaikhoz, azonban mára sikerült elhitetni velük, hogy az adekvát válasz ezekre a problémákra az, ha otthagyják a munkahelyüket, mert azzal mutatnak példát. A tömeges külföldre vándorlás természetesen a jobb jövedelmi viszonyokkal magyarázható, de ennek ütemét valószínűleg a „jóslat” beteljesülésében érdekeltek lassúnak ítélték, az egészségügyi ellátórendszer működése még nem vált kritikussá. Ennek megfelelően ideáltipikus magatartásként a munkahely otthagyását állítják be. Ezt a folyamatot pedig segíti az, hogy a hiányszakmák egyre bővülő körében az intézmények egymásra licitálva kínálnak magasabb béreket az orvosoknak. Egy budapesti kórházat otthagyó aneszteziológusok ügye kapcsán került felszínre az, hogy mennyi is volt ott a bérük. Az egymillió forint körüli fizetések ma Magyarországon nem számítanak alacsony jövedelemnek, így természetesen a rossz jövedelmi kilátásokra való hivatkozás itt nem váltotta volna ki az addigra már az érdeklődés középpontjába került altatóorvosok iránt a liberális médiumok által megszólított emberek empátiáját. Így maradtak a rossz munkakörülmények és a kórházigazgató kibírhatatlan viselkedése, ami megfelelő indokot jelentett az aneszteziológusok távozására. Hasonló esetről számolt be a média Egerben, ahol szintén hiányszakma képviselői álltak fel és távoztak a kórházigazgató magatartása miatt. Az eseteket taglaló média azonban egyik esetben sem számol be az érintett orvosok jövedelmében bekövetkezett változásokról.
A képzelt igazságszolgáltatás 2015 végére maradt. A „fekete ruhás ápolónő”, Sándor Mária megkapta a Népszabadság által alapított és először odaítélt Respekt díjat, valamint az RTL Híradótól az Év embere díjat. Ez nemcsak a két médium etikai szempontjait írja le, hanem sajnos a téma jelentőségét is. Sándor Mária kiválasztása azt jelzi, hogy stratégiai területként definiálják maguknak az egészségügyi humán erőforrás rombolását. A „fekete ruhás ápolónő” folytatja harcát, mivel az őt felkaroló média elhitette vele, hogy ő lesz a megoldás abban a bajban, amelyet már egyre nagyobb részben maga idézett elő. Kiépítették benne azt a küldetéstudatot, amelyet a jó szándék indított útjára, és némi exhibicionizmus visz tovább.
Sándor Mária valójában csak eszköz, akinek feladata a „jóslat” beteljesítésének elősegítése, azaz a romló egészségügyi humánerőforrás-helyzet kritikus szintre gyengítése.
Dr. Szentes Tamás
A szerző orvos-közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
