Öreg fák. Némelyikük ötszáz, sőt ezeréves. Nem tudom őket körbejárni, nem lehet megtapogatni a kérgüket. Nincs rajtuk semmi barna, semmi zöld. Minden fekete, szürke vagy fehér. Az album, melyben nézem őket, már maga is 52 éves, de ebben a távlatban ez nem kor: gyerek még ezekhez az aggastyánokhoz képest. Az övékkel mérve a leghosszabb emberélet is gyászosan rövid.
Egy szelídgesztenyefa hóban áll, egy aprócska drótkerítés mögül mered az ég felé, csonkán, letörten, lombtalanul. Oldalra még nyúl néhány ág, de fölfelé nem ágaskodik, koronája nincs. Kérgén nyolcszáz év gyűrődései, ráncos, mint a sokat tűrt emberi bőr, testén dudorok, szétburjánzó, halálos kinövések. Lepereg róla a hó is, csak az egyik erősebb oldalág fehérlik, s a dudorokon ül zúzmara, mint kis fejeken sapka. A közelben apró faházak és fiatal, picike fák: mintha az agg nagyapó szétültette volna a dombon az unokáit.
Ha továbblapozunk, mindenütt viharok, fagyok nyomai. Ezek a fák több emberi generáció életét végignézték, volna mit mesélniük.
A könyvben egy tolmácsuk is van, aki versekben beszélget velük. Mintha meg lehetne szólaltatni a képet, mintha volna valaki, aki nemcsak meghallja beszédüket, mint az ókori jósok a fák lombjának suhogását, hanem meg is érti, s emberi szavakra át is tudja fordítani. A fordítónak soha ne higgy! A fordítás mindig bizonytalan: átvitel közben marad is, el is veszik valami. A lombsuhogást úgyse tudod visszajátszani, nincs lektorálás, nincs hitelesítés, minden felelősség a fordítóé. Vagy vakon hiszel neki, vagy inkább tágra nyitod a szemed, s te magad is megnézed a dolgokat.
A fotós családi nyomásra előbb jogásznak tanult, hiszen az élővilággal való foglalkozás nem tűnt a korban eléggé életközelinek, tisztes megélhetést biztosítónak. A társadalomba kell illeszkedni, mondták a gondos szülők, onnan pedig már eléggé kiszorult az erdő. Később, már jogászi diplomával, a családi kötelékekből kikerülve természettudományi tanulmányokat is folytat, most már csak szabadidő-tevékenységként, hobbiból. Tudósként kezdi dokumentálni, fotókon megörökíteni az erdőt. Akkor lesz művész, mikor megpillantja a fák emberarcait. Ez már egy harmadik, a társadalomból még inkább kirekesztő fokozat: nemcsak kívülről nézni, leírni a fákat, hanem azonosulni velük, összeolvadni, fává változni át.
A nyitóképen egy fenyves erdő sűrűn egymás mellé került fái láthatók, a háttérben felbukkanó újabb törzsek és ágak teljesen betöltik a fák közötti tereket. A kollektív burjánzásban az egyedek szinte szét sem választhatók. A fák – akár egy nagyobb szervezet megnevezetlen testrészei – beleolvadnak az erdőbe, mintha nem lenne saját identitásuk. Ekkora tömegbe beleveszni, ez a fenntartások nélküli magány. Lehetséges, hogy az ember a többiek között ugyanúgy nem ismer magára, ahogy az erdő rengetegében sem ismerjük fel a fákat külön-külön? Ugyan, már hogyne ismernénk fel őket! Miért ne nézhetnénk meg őket egyenként? Hogyne szólhatnának hozzánk külön-külön?
Az egyik fotón a fa ágai hajlékony ujjakként tekerednek. Egy másik fa olyan, mint egy óriás itt felejtett, leszakadt fél lába. Egy hatalmas kocsányos tölgy mellett alacsonynak ható távírópózna. Az örvényesi molyhos tölgy felfog minden szelet. Egy erdei fenyő mélyen lehajtja egyik ágát a föld felé, „hogy rajta, élő hídon, fölfuthasson a Kezdet”. Olyan fa is van, amely Atlaszként tartja két karjában az eget. Az emelés mozdulata az átölelés gesztusával társul, szinte gondoskodónak látjuk, szinte szeretettel teltnek.
Aztán itt ez a terebélyes, szikár, élettelennek ható bükk. Mint egy lakóitól elhagyott, romosodó, egykor tágas udvarház. Az ország legöregebb bükkfája, hirdeti a felirat, kb. négyszáz éves. A Koponyás-patak forrásánál fotózták, 1952-ben. Alvilági hely talán? Koponyákat görget itt a patak? A vizet nem látni a képen. Egy mély üreg tátong a fában, nem tudsz belenézni úgy, hogy be ne szippantson a sötét. Félelmetes, szellemekkel teli odú vagy meghitt, de a külvilág elől rejtett szoba? Bele kellene ugrani, mint a fehér nyúl után Alíz. Megkeresni Csodaországot a fa gyomrában. Kívül a fa kérgére vésett számtalan jel meg betű. Mint egy robusztus öregember teletetovált bőre.
Egy másik csonka bükk (fiatalabb, mindössze kétszáz éves) mintha az előző női párja lenne. A halott törzset taplógombák lepték el, a pusztulásból táplálkozó burjánzás. A ráncos bőrről lelógó, kicsike, löttyedtnek tűnő dudorok: megannyi női mell, egy idős anyaistennő elhasználódott emlői. Az epheszoszi Artemisz-szobor, a termékenység csúcsa, melyen az istennő testét emlők borítják, itt ellentétébe fordul: a márvány fává, a simaság göcsörtté, a duzzadás aszalódássá, az élő élettelenné lesz. De mért lenne élettelenebb a kőnél a fa? S mért lenne kevéssé tápláló? „Csak azáltal élek, hogy éltetek.” – mondja D. G.-nek az anyaság lényegét összefoglaló kísérőverse.
A csonttá-bőrré aszott test, az anyaméhet takaró gyűrött bőrréteg, a mellek helyén lecsüngő, nyúlott lebernyeg: az egykori termékenység relikviái. Ahogy az esküvőjére készülő unoka segít megfürdetni az idős nagymamát, először látja ruhátlanul, s szeretettel, de borzadva tapintja a kiszáradt, megkérgesedett testet: így simítsd a csonka bükk törzsét. Aztán lepjék majd meg a dédunokák az ágyban fekvő dédmamát, vidáman, hancúrozva: megannyi apró, szétrajzó, a szárazságból is erőt merítő taplógomba. Önfeledtség, mint W. S. versében, melyben a gyerekek mókás masírozásként élik meg a temetést. „Jobbra át balra át […] temetjük a nagymamát.” Minden irányba, föl, le, jobbra, balra, átlósan és keresztben szétmasíroznak a gombák a bükk égbe meredő, de oda fel nem érő, letört koronájú csonkján.
A fák legtöbbje él és burjánzik. A fa belsejében nedv kering, széthordja az éltető energiát. A gyökerek mélyen nyúlnak a földbe, táplálnak és rögzítenek. Lefelé egy másik fa nő, a főgyökerekből oldal- és hajszálgyökerek erednek, azok is lélegeznek, terebélyesednek, nyúlnak. A fa föld alatti része nagyobb a föld fölötti kiterjedésnél, egy fa többnyire legalább kétszer akkora, mint amennyit látsz belőle.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
