Rég volt az én diákkorom. Nagyon régen. S mégis ma is emlegetem azt a falusi – egyetemet nem végzett – pedagógust, aki az alapokat megadta minden kisdiáknak, az ő szakközépiskolai pedagógiai végzettségével, abszolút becsületes hozzáállásával, amiért kortársai tiszteletét is megkapta.
Szavalóversenyek örökös zsűritagjaként mindig elmondom, hogy annak a tanítómnak tartozom egy életre hálával, aki először színpadra állított, s utána majd mindig, az akkori iskolai és falusi ünnepeken. Mert meglátta bennem a magyar nyelv, az irodalmi műfajok értelmezésének élvezetét. S mire befejeztem az alapiskolát, a gyakori szerepléssel kialakult bennem egy (színpadi) biztonságérzés, s
Tizenéves fiatalokat is zsűriztem a versmondásban nemrég. A pici gyermek őszinte meséje, előadása lenyűgöző, főleg annak, akinek a szeméből is tükröződik a mondanivaló szépsége, szörnyűsége. S főleg, ha nem győzni küldi el a szülő vagy a pedagógus a gyermeket a szavalóversenyekre (ideje lenne itt is a versengést elhagyni, többet ront, mint használ, az abszolút tehetséget pedig ki lehet szűrni). A kamasz, aki ma felvállalja – tanítója, vagy önmaga késztetésére –, hogy elmondja mindenkinek, egy óriási feladatot vállal lélektani és emberi megnyilvánulási szempontból. Egy életre meghatározó lehet – ha elmondhatja sokszor mindenkinek, ami fáj, ami szép, stb. A szavalóversenyeken mindig megkérdezem, ki választotta, és miért ezt a verset. S megható, amikor a kamasz azt vallja, hogy ő maga, mert nagyon tetszik neki, vagyis a gondolatai, érzelmei találkoztak a költőével vagy az íróéval. S ilyenkor jön a zsűri kinyilatkoztatása, hogy ez a fiatal még nem érett az általa elmondott versre! Na ez is egy átka e versenyeknek, hogy az első csapást méri az ifjúra, aki valamit nagyon át akar adni, de nem akarják érteni.
Visszatérve egykori tanítóink pedagógiai érzékére: nekik még volt idejük – a falusi iskolákban különösen, de másutt is – nemcsak tudásszintet mérni: felmérésekkel, versenyekkel, plusz órák szorgalmazásával, de ismerték a gyermeki lélek megannyi rezdülését is.
S mondanák sokan: elavult pedagógiai módszerek világa volt az az idő. S mégis: megannyi tudással felvértezett fiatal indult az életbe, jutott el a világ bármely részére, és mennyi sok felvidéki magyar politikus, író, történész, orvos és sok-sok különféle szakember került ki abból a régi „elavult” világból.
Igaz, akkor még az 50-80-as években volt a gyerekeknek igazi gyermekkoruk, nem mérgezték őket a modern világ lelket és értelmet ölő technikai eszközei. Akkor még nem voltak szülők, akik „megmondták” a pedagógusnak, hogy mit akarnak, hogy akarják, mit enged meg a szülő, és mit nem. Akkor csak a pedagógusnak volt igaza, s nem a szülő intézkedett.
Sokat gondolkodom, miért jutott ide a pedagógustársadalom, miért engedtük ki a gyeplőt a kezünkből. Talán mert túlságosan meg akarunk felelni hatalomnak, politikának, előírásoknak, pénzes szülőknek? S hol marad a fejlődő ember, akit még mindig a színjeles bizonyítvány, a versenyképesség, az ügyességi versenyek, foglalkoztatások visznek olykor az embertelenségbe, a lélektelenségbe, az egoizmus tetőfokára.
S mindezek mellett egyre több a lelki beteg gyermek, s a különböző modern gyermekbetegségek tömkelege. A minap hallottam, hogy óvodás gyermeknek már savlekötő gyógyszereket ad a szülő, mert gond van a gyermek emésztésével. Tényleg elveszítettük emberi tudatunk, értelmünk legfontosabb irányadóit?
Visszatérve egykori tanítóim tiszteletére, példaképek voltak ők, nemcsak tudásukkal, hanem az iskolán kívüli munkájukkal, emberségükkel, családi kapcsolataikkal, magánéletükkel, s persze a társadalom megbecsülésével.
Még átértékelhető a pedagógiai rendszer, de ehhez elsősorban nem a teljesítmény-központúság az első állomás. Vegyük már észre szülők és pedagógusok, hogy gyermekeink emberszámba vételének nem a maximális intenzitású életmód és az információhalmaz megszerzése az alapja.
(Dániel Erzsébet/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
