A szlovák kormányfő, Eduard Heger mindent meg akar tenni annak érdekében, hogy a szlovákiai magyarok otthon érezhessék magukat. Tisztelt Miniszterelnök Úr! A magyaroknak nem kell otthon érezniük magukat a Felvidéken. Otthon voltak ezer éve, otthon voltak száz éve, otthon vannak ma is, és otthon lesznek száz év múlva is.
Ez a kijelentés akkor hangzott el Heger szájából, amikor a hét elején Orbán Viktorral találkozott, és amikor mindkét kormányfő ígéretet tett arra, hogy támogatni fogja a szlovák és a magyar közösségek kulturális és politikai identitásának fennmaradását. Orbán még azt is hozzátette, hogy soha nem voltak még ilyen jók a magyar–szlovák kapcsolatok, mint most.
Nem tudom, én földhözragadt gyerek vagyok, és a két ország kapcsolatának minőségét ott tudom igazán lemérni, ahol felnőttem, a szigetközi Kisbodak és a csallóközi Bodak, ahogy mi mondjuk, Nagybodak között. Amikor idestova harminc éve Szlovákia elterelte a Dunát, azt hittem, vége a világnak. Mi addig évről évre ezzel a születésnapi rigmussal köszöntöttük egymást: „Isten éltessen sokáig, amíg az Öreg-Duna ki nem apad bokáig”. 1992 októberében, a folyó elterelését követő napokban aztán bekövetkezett az, amit lehetetlenségnek gondoltunk. Az Öreg-Duna a szigetközi-csallóközi szakaszon bokáig apadt, és három évtized elteltével sem sikerült teljeskörűen rehabilitálni ezt a térséget.
Pár napja, amikor Mosonmagyaróváron nemzetközi konferenciát rendeztek arról, hogyan lehetne újra élő kapcsolattal összekötni a szigetközi és a csallóközi Duna-ágrendszereket, a szlovák környezetvédelmi miniszter állítólag inkább egy kelet-szlovákiai jelentéktelen programra ment el ahelyett, hogy részt vett volna a két ország vitás kérdéseire is megoldásokat kereső-ajánló rendezvényen. Ilyen lenne a jó szomszédság?
És ezután mondta Heger, hogy ő szeretné, ha a szlovákiai magyarok otthon éreznék magukat. Hogyan érezhetnék magukat máshogy? Miért is kellene? Hiszen itt születtek, a szüleik, nagyszüleik is, az összes felmenőjük. Nem állampolgárságért folyamodó bevándorlók, akiket kényszeredetten be kellene fogadni, nem is vendéghallgatók a pozsonyi egyetemen. Otthon vannak. Őseik jogán.
A jó szomszédságot pedig az is szimbolizálhatná talán, ha megoldást találna végre Szlovákia és Magyarország a közösen elbaltázott Bős–Nagymaros Vízlépcsőrendszerre. Amiben, amit csak lehetett, elrontottak, azután tudatosan hagyták pusztulni a térséget. Végül a Hágai Nemzetközi Bíróságig kellett menni, és azóta is hátat fordít egymásnak a két ország, hiába kötelez további tárgyalásokra az ítélet. Pedig világviszonylatban is különleges értékről van szó, egy páratlan szárazföldi deltáról, a hozzá tartozó gigantikus méretű ivóvízkincsről, a termékeny földekről, a gyönyörű „ezer sziget országáról”, ami a jól átgondolt ökoturizmuson keresztül biztos megélhetést adhatna az itt élőknek.
Ez az otthonunk, és ahelyett, hogy vigyáznánk rá, kiszárítottuk, különálló részekké szigeteltük egymástól és elsilányítottuk a szigetközi-csallóközi vadvízországot.
Ez a közös otthonunk. Akár jól is érezhetnénk magunkat benne. Ebben valóban segíthetne, tisztelt miniszterelnök úr.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
