Szürke, de izgalmakkal teli december. Adventi várakozással a szívemben indulok neki a napnak, magamat nyugtatva szüleim biztatásával, szívós, vagy te, kibírod. Ha tehetem, a kórháznak még a könyékét is messziről elkerülöm, főleg ilyen csúf vírusidőkben.
De most vár egy speciális vizsgálat, ami egyhetes előkészítést igényelt és az utolsó nap estéjét jobb lenne minél előbb feledni… Alig pár óra alatt több liter folyadékot meginni, amiből kettőnek undorító az íze, már-már lehetetlen vállalkozás. A következményekről, amiért ez az egész erőltetett ivás történik, dióhéjban csak annyit, igencsak jóba lettünk a vécécsészével…
A váróba, meglepetésemre, rengeteg hasonszőrű társam üldögél.
Annyi a különbség, hogy van, akinek sokat kellett inni, de üríteni nem mehet. Már majd szétszakad a hólyagja. Egy másik már szédeleg, mert nem vehette be a gyógyszerét, biztos az egekbe szökött a vérnyomásom, jegyzi meg. Van, aki csak fásultan üldögél, miközben tölti ki a nyilatkozatot arról, hogy nem covidos, illetve, tesztelve, vagy oltva van. Bár mindenki időpontra érkezett, nagy késésben vagyunk. A kórházi betegek elsőbbséget élveznek, rendre megelőznek minket, és mint kiderült, reggeliben még egy baleset sérültjeit is sürgősen cétézni kellett.
Szóval várakozunk étlen-szomjan, mert ez a vizsgálat előfeltétele, bőven benne járva a délelőttben.
A reménysugárt, a fényt az alagút végén a nővérke jelenti számunkra, aki fokozatosan sorra veszi a betegeket és előkészíti a beavatkozásra. Magas, vékony, nyugdíjaskor körüli lehet. Kenyere javát már megette. Türelme határtalan velünk, nyűgös betegekkel, akik kérdésekkel bombázzuk, miközben ő felveszi az adatokat, kikérdezi a betegeket, ellenőrzi a Covid-passokat, megszúrja a karvénát és belehelyezi azt a kanült, amin keresztül a kontrasztanyagot a szervezetbe juttatják. Ezt vizsgálat után kiveszi, ha kell, felsegíti az emberre a ruhát…Ezen kívül kancsókba készíti a folyadékot, amit meg kell inni, nem sokkal a vizsgálat előtt. Közben repked a papírokkal, sorszámokat osztogat. De még lelki támaszt is nyújt. Egy fiatalembert pátyolgat, aki előre jelezte, hogy a tűszúrástól ájulni szokott. Kísérgeti, leülteti, megkérdezi, rendben van-e.
Túlzás nélkül állítható, egy perc pihenője sincs. Repked, szaladgál ide-oda. Nekem olybá tűnik, mint egy jóságos tündér, vagy karácsonyi angyal.
Az Isten is arra teremtette, hogy nővér legyen. Mondom is neki, mikor én kerülök sorra, hogy milyen sok a dolga és mennyire elfáradhat délutánra, mire szerényen megjegyzi, ha hiszi, ha nem, én még reggel óta egy pohár vizet se ittam… Magamban azt gondolom, ha ketten lennének a felvételi osztályon, sokkal gyorsabban és gördülékenyebben menne a munka. De csendben maradok, mert nővérhiány van és azt a keveset is meg kell becsülnünk, aki még van. Mint ahogy azt is értékelni kell, hogy ebben a kórházban, a súlyos covidhelyzet ellenére, még rendületlenül végzik a diagnosztikai vizsgálatokat, s ezzel emberéleteket is mentenek. Az időben felismert baj könnyebben orvosolható.
Miközben végre én is megkapom a kancsót, a keserű poharat és italomat kortyolgatni kezdem, valami belső nyugalom jár át.
Nemsokára sorra kerülök, engem is betolnak „a csőbe”, de nem félek. A nővérke is azt mondta, nincs mitől. Pár perc az egész, az előkészület a rosszabb és a hosszabb. S valóban, egyszer csak ott találom magam a vizsgálóban, a gép tetején még a nevem is ki van írva. Pontos utasításokat kapok, mikor tartsam bent a levegőt, mikor lélegezzek. Miközben elönt a forróság, és én tudom, most adták be a kontrasztanyagot. Még pár pillanat és kész is vagyunk.
Visszavánszorgok a nővérkéhez, aki kedvesen megkérdezi, ugye, ki lehetett bírni, miközben kiveszi a kanült és ellátja a tűszúrás helyét. Felsegíti rám a pulóvert és még egy mosolyt is kapok tőle ajándékba.
Búcsúzóul azt mondom neki, minden jót, miközben magamban azt gondolom, a Jóisten áldja meg azért, hogy ezekben ez embert próbáló időkben még dolgozik. Hogy kitart, őrzőként a strázsán. Mi lenne velünk ilyen áldozatkész, empatikus nővérkék nélkül?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
