Nem kellett túl sokat gondolkoznom ahhoz, hogy kitaláljam, melyik költőnk versét szeretném elhozni a költészet napja alkalmából. A halhatatlan Alföldi Géza elszántsága, kitartása, hazánk, kultúránk, fajunk iránti múlhatatlan szeretete arra predesztinálta, hogy amíg Magyarország létezik – amíg mi létezünk, addig sose merüljön feledésbe és aktívan ápoljuk az emlékét, örökségét. Ennek első számú művelője és tudója a szintén halhatatlan Dobszay Károly volt, aki korai halálával elképesztő űrt hagyott maga útján.
Amit persze tudunk, azt megteszünk mi is, így például a költészet napja is remek alkalom egy-egy kiváló Alföldi-vers megidézésére. Rengeteg költeményére mondhatjuk, hogy világító fáklyaként szolgál korunk sötétjében, ám az egyik, amely véleményem szerint még ezek közül is kiemelkedik, az az Én tovább nem hazudok! című verse.
Költeményét egyszer, 2024 áprilisának távlatából nézve még a „történelem előtti időkben” nekem is volt lehetőségem elszavalni, és az időbeli távolság ellenére még ma is megmaradt bennem az a lelkesedés, amelyet akkor éreztem, amikor elszavaltam.
Az Én tovább nem hazudok! természetesen Alföldi idejében is megállta a helyét, de jó költőként és gondolkodóként művei örök érvényűek, hiszen a jelenünket is nyugodtan lefesthetjük vele. Sőt – és ez is minden korszak sajátja, vagy legalábbis minden jelenben élő ezt gondolja – joggal érezhetjük ma úgy, hogy soha nem is volt aktuálisabb.
Manapság, amikor nemzeti, jobboldali, keresztény kultúrpolitika lényegében nem létezik, és mind a balliberális oldal, mind a Fidesz ugyanazt az urat szolgálja csak más taktikával, különösen kiemelt fontosságú olyan nagy formátumú személyiségek örökségét és munkásságát ápolni, mint Alföldi Géza. Ezt tette Dobszay Károly is, akinek még volt lehetősége találkozni az idős Alföldivel, és ezt tesszük mi is, immáron egy másik korban, 2024-ben.
Ezúton is arra biztatok mindenkit, hogy fogadjuk meg nagy költőnk szavait, és ne hazudjunk se magunknak, se másoknak! A létünk és Európánk léte múlhat rajta.
Fölöttem fénylő csillagok.
A hold fényében túl a réten
Ezernyi virágszín ragyog.
Balzsamos szellő táncol a réten,
Lelkem az égen andalog.
Nincs boldogabb nép a világon,
Mint mink vagyunk, a magyarok!
A múltunk büszke óriás,
Az életünkre Isten lelke,
Óva, féltve jól vigyáz!
Pihenj csak népem, áldott az álmod,
Te érted, véled szép a lét,
Tiéd az égen minden csillag,
S csak neked szép ott fent az ég…
Nem ámítom magam és másokat
De beleordítom a hallgató éjbe
A sötétségbe, a feketeségbe,
Hogy hazugság minden csend és béke,
A kertek alatt a halál leskel.
Álmodnék, jaj, de nem tudok.
Ha elátkoznak, megölnek érte,
Felordítom a magas égre:
– Én tovább nem hazudok!
Mert fekete és gondokkal tele.
És nem szellő száll a magyar réten,
De az elmúlás lehelete!
Nem virágillat, amit érzek,
De felbomló testek bűze kísért az éjben,
Látom az égő házak lángját,
Megölt magyarok tenger hulláját
A gyilkos csizmák feltúrta réten,
Látom a nyomort, ami ránk szakad,
Hogy nem lesz magyar, csak szolga, vágott,
Hogy megölnek a mérgezett álmok,
Hogy beér a halál, hiába futok,
Ha nem ébredünk, mindennek vége,
S ha megöltök is, elűztök érte
Beleordítom a magyar éjbe:
– Én tovább nem hazudok!
De fekete felhők szántják az eget,
Nem hold fénylik az égről a rétre,
De égő házak, városok fénye
Vetődik fel a felleges égre
S táncol lidércként a fejünk felett.
Nem vár ránk boldog, szent jövő,
De küzdelem lesz, nyomor és átok,
Hontalan százezreket látok,
Bilincset, börtönt, bitót, korbácsot,
Síró anyákat, árva gyereket,
Hogy gyűlölet a megjátszott szeretet,
Hogy hazug, álnok rablók a barátok,
Hogy csalás az imát mormoló kegyelet,
Nem igaz, hogy a fellegek felett
Isten szeme vigyázza léptünk,
Hogy harcol a Jog, az Igazság értünk.
Halálra ítéltek! Ez amit tudok.
Emberek, magyarok, árva népem,
Ébredj a hazug, hallgatag éjben,
A végzet leskel ránk, tudom, érzem!
S minden hiába, amiért éltem.
– Én tovább nem hazudok!
Istállók és apró kis műhelyek,
Hivatalok, gyárak, tanyák, üzemek,
Itt az éjben a szörnyű üzenet,
Hogy jaj a magyarnak, végünk, végünk,
Ha tovább álmodunk, ha alszik a vérünk,
Ha nem látjuk, hogy mi fenyeget,
Ha nem védjük a magyar gyerekek,
A magyar anyák, és mi férfiak
Csak vicsorgunk egymásra semmiség miatt!
Ha nem találjuk meg egymás kezét,
Nem holnap, nem holnap, de ma még,
S nem állunk a gátra testtel, vérrel,
Ősök, hősök alkotó hitével,
Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,
Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!
Végünk! Végünk! Úgy irtanak ki aljas gazok,
Álcázott barátok, álcázott magyarok,
Hogy az Isten se leli egyetlen porunk,
Ha tovább alszunk, ha tovább álmodunk!
Mert részünkre az égben csak pusztulás jutott,
Ébredjetek, tanyák és városok!
Felébredtem, tovább nem álmodok.
De minden álmodót, szívből átkozok.
Ordítok, ahogy csak tudok:
Hallgassatok rám! Árva népem,
Halál les ránk e szörnyű éjben,
Háztól házig jajgatva futok!
Itt a vég! Itt a végzet!
Lássátok, hogy mit rejt az élet!
Az igazat mondom, ifjúnak, vénnek:
– Én tovább nem hazudok!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
