Csak egy tét nélküli, a Fidesz-tábor felé kiválóan kommunikálható ujjgyakorlatról lett volna szó, melynek végén az átlag szimpatizáns elégedetten csettinthetett volna: „No, most a Viktor jól megadta annak a Sorosnak!” Az, hogy mégsem ez lett a CEU elleni akcióból, annak igen beszédes, ám korántsem példátlan okai vannak.
Higgyük el, ebben az egész történetben a Közép-európai Egyetem léte-nemléte a legérdektelenebb. A kormányt csak addig érdekli Gyuri bá’ oskolája, amíg a választók inkább az ott kapható diplomán háborognak, és nem azon, hogy ők miért nem engedhetnek meg maguknak vagy gyermeküknek egy felsőoktatási képzést, vagy hogy mennyi zsetont söpör be Andy Vajna, milyen intenzitással tünteti el a közpénzeket Mészáros Lőrinc, hogy árulja az országot idegeneknek Habony Árpád és milyen kritikán aluli állapotban van a magyar egészségügy.
A könnyű győzelem ígérete azonban óvatlanná tette a vezénylő tábornokot, aki láthatóan egy dologgal nem számolt, pedig az utóbbi években mintha minden erejével erre a színtérre koncentrált volna:
a külfölddel.
Nevetséges, hogyan leplezte le a miniszterelnök teljes inkompetenciáját külpolitikai téren, röhejessé téve minden olyan törekvését, ami őt az európai és a világpolitika középpontjába szándékozik helyezni.
A teljesen felesleges támadással nem csak ezek, de hazánk jelenleg kedvező geostratégiai pozíciója is veszélybe került, regionálisan és világszinten egyaránt.
Ahogy azt Móricka elképzeli
Orbán naivan elhitte, hogy Trump tényleg más politikát visz majd, mint az eddigi amerikai elnökök (a szíriai helyzetben mutatott pálfordulása kapcsán is látszik, hogy tévedés volt ebben reménykedni), és szó nélkül tűri majd, sőt, talán valami vélt haverságból még helyesli is, hogy a magyar kormány lángpallosa lesújtson a „közös ellenségre”. Csak hát ugye, a tengerentúli nemzetpolitika nem olyan következetlen bénázás, mint amit mi folytatunk, és ami egyébként ezzel az ostoba népszerűséghajhász akcióval megpecsételheti a határon túli magyarság sorsát.
Lehet, hogy Trump ki nem állhatja a megválasztása ellen aktívan kampányoló Sorost, de ez nem jelenti azt, hogy eltűri egy amerikai állampolgár csuklóztatását. Az Egyesült Államok ugyanis az öreg ördögért is kész nagyon keményen kiállni, ha annak amerikai okmányok lapulnak a zsebében, mert náluk az már nemzeti ügy.
Azzal pedig, hogy Amerika „levette a kezét” a magyar kormányfőről (egyébként sohasem volt rajta), az európai kritikus hangok is felbátorodtak: Orbán a héten már levélben volt kénytelen magyarázni a magyarázhatatlant az Európai Néppárt elnökének, miután lobbistáit úgy vágták szájba, hogy idáig hallatszott a csattanás. Ezzel a miniszterelnök valószínűleg búcsút is mondhat azon álmának, hogy ő legyen a pártszövetség következő vezetője.
Utolsó trükk a tarsolyban: dinamit, vagy vaktöltény?
Orbánt annyiszor emelték – riogatásból – az európai nagypolitika valóban fontos jobboldali vezetői közé, és annyiszor emlegették egy lapon Trumppal, hogy ő maga is elhitte, egy szinten van velük.
Hát, most egyértelműen megmutatták neki, mennyire nem tagja a klubnak.
Adhatja itt a miniszterelnök a külfölddel bátran szembeszálló „kalandozó magyart”, akit egyszerre csodál és retteg Európa, ha az ország határain kívülre merészkedik, ugyanazon a banánhéjon csúszkál, amin eddig minden alkalommal eltaknyolt (legutóbb épp a magyar uniós elnökség ciklusa alatt).
Most pedig egyetlen dologban reménykedhet, ami eddig mindig bejött: ha elkezdik külföldről ekézni, a magyarság majd összezár mögötte (ez húzta ki a médiatörvény körüli nemzetközi hisztiből is).
Ma viszont nem 2011-et írunk, Orbán Viktor népszerűsége pedig legfeljebb papíron olyan izmos, mint akkoriban volt. Donald Trumpé viszont – hála a „parttalan benyalás” fokozatba kapcsolt kormánymédia erőfeszítéseinek – meglehetősen magas, így az sem kizárt, hogyha az amerikai elnök megelégeli a Soros-csesztetést, akkor Viktorunk rajongóinál elég komoly rövidzárlatok keletkezhetnek majd.
Hiszen a „nyugati világ megmentőjeként” bálványozott republikánus politikus döngölheti földbe a „Magyarország megmentőjének” eladott miniszterelnököt.
Ha az nem is kérdés, hogy egy ilyen meccsen hogy fújna a nemzetközi politika, az már nagyobb talány, kinek drukkolna az átlag szavazó, és hogy fogadná a számunkra nem túl kedvező végeredményt? Lehet, hogy sokan a szurkolók közül is elgondolkodnának végre egy edzőcsere szükségességén.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
