A legtöbb ember, akinek a címbéli kérdést feltennék, kétségtelenül egy megvető „Nem!”-mel válaszolna. Kevesen – igen kevesen az Egyesült Államokban – talán igent mondanának. Ám valójában mennyire értik azt, hogy mibe egyeznek bele vagy mit utasítanak vissza? Egész pontosan mi is egy monarchia? Vagy, ha már itt tartunk, mi egy köztársaság? Ahogy az Egyesült Államok szövetségi uniója, Hitler Németországa és Észak-Korea mind köztársaság, úgy Ausztria-Magyarország, Kanada és a Kínai Császárság mind monarchia. Ám mindkét esetben, ég és föld a különbség a felsoroltak közt. Valószínűleg az egyetlen dolog, ami közös a legtöbb monarchiában, az az uralkodó örökletes módon történő kiválasztása – ám nem ez a helyzet a Szentszékkel, a Szuverén Máltai Lovagrenddel vagy az Andorrai Társhercegséggel, valamint sokáig nem így volt a Lengyel-Litván Nemzetközösségben vagy a Szent Római Birodalomban sem.
Írta: Charles Coulombe.
Ahogy a köztársaságok esetében úgy természetesen a monarchiák különböző típusai közt is nagy a különbség. Ezt a változatosságot tükrözik közülük azok is, melyek mind a mai napig megmaradtak. Ezek közül az Egyesült Királyság és a Nemzetközösség országai (melyeknek uralkodója az angol királynő, viszont minden szempontból függetlenek Őfelsége Kormányától Nagy-Britanniában), Dánia, Norvégia, Svédország, Hollandia, Belgium, Luxemburg, Andorra, Szamoa és Spanyolország keresztény alkotmányos monarchiák; tehát a monarcha uralkodik, de nem kormányoz, ezt a politikusok teszik Őfelsége nevében. A Szentszék, a Máltai Lovagrend, Liechtenstein, Tonga, Lesotho, Szváziföld és Monaco viszont többé-kevésbé keresztény abszolút monarchiák; azaz az uralkodónak valódi politikai hatalma van, a törvényeknek és/vagy a hagyományoknak alávetve (ez soknak tűnik, de nem teszi lehetővé az abortusz és az azonos neműek házasságának bevezetését – a valóság megváltoztatásának képessége az abszolút „demokráciáké”). Vannak muszlim monarchiák – Jordánia (a nyugati modellhez a legközelebb álló), Marokkó, Malajzia (mely szövetségi alkotmányos monarchiaként egy külön eset), Brunei, Kuvait, az Egyesült Arab Emirátusok, Katar, Bahrain, Omán és Szaúd-Arábia –, ezekben az uralkodó akaratát csak a saría mérsékli, illetve bármi más olyan norma, melyhez úgy dönti, hogy köti magát. Három buddhista monarchia létezik: Bhután (ahol a király nemrég megfosztotta magát az abszolút hatalomtól), Thaiföld és Kambodzsa, melyek közül mindegyikben a király autoritása inkább vallási, mint politikai. És aztán ott van még a Japán Császárság, ahol az amerikaiak által oktrojált 1947-es alkotmány alapján a császárnak nincsen hatalma, viszont egy fontos szimbólum marad a nemzet életében. Ezen túl az egész harmadik világ tele van szultánok, radzsok, örökletes királyok, törzsfőnökök és más, „hagyományos uralkodók” (ahogyan az ENSZ-újbeszél hívja őket) seregével, kik látszólag köztársasági államformájú országok egyes területei felett gyakorolják hatalmukat.
A köztársaságok esetében is különböző változatokról beszélhetünk, melyeknek ismerete segíteni fog témánk közelebbi megismerésében. Ahogy a monarchiáknál is, a köztársaságokkal kapcsolatban is van egy előfeltevésünk, ebben az esetben, hogy nem örökletes módon választják államfőiket, ám ez alól is kivételt képez Észak-Korea, Kuba és a Duvalier dinasztia Haitiban. Ma a világban a köztársaságoknak négy fő típusa létezik. Az első a végrehajtói köztársaság, ahol a választott elnöknek annyi vagy több hatalma van, mint egy XIV. Lajosnak, VIII. Henriknek vagy III. Sándornak; ilyenek az Egyesült Államok, Oroszország, Franciaország és Dél-Amerika országainak többsége. Vannak parlamentáris köztársaságok, ahol az elnök – akit általában az országgyűlés választ, és nem az ország lakosságának teljessége – egy ceremoniális, névleges vezető, egy alkotmányos királyság összes gyengeségével és minden presztízse nélkül (ezért van, hogy a köztársasági elnöki paloták általában elhasználódott politikusok nyugdíjas otthonai). A legtöbb európai köztársaság ebből a változatból való. Vannak még muszlim köztársaságok, melyek megtestesíteni vélik a saríát és a nép akaratát, valamint a bukott államok széles palettája, melyek közül mind köztársaságnak vallja magát.
Egy valódi elterelő manőver, mely mindezeken a kategóriákon átvág, az az, amit a média, a kormányok és az értelmiség – a véleménygyártás eme szentségtelen háromsága – demokráciának méltóztatik hívni. Feltételezhetően minden köztársaság és alkotmányos monarchia definíció szerint legalábbis demokrácia; bár az amerikai konzervatív egy bizonyos válfaja ragaszkodik a különbséghez egy alkotmányos köztársaság – amilyen az Egyesült Államok valaha volt – és egy demokrácia közt. Ám mi egy demokrácia? Azt mondhatnánk, hogy a többség uralma, ám mivel azon országok többségére, ahol ma van abortusz és azonos neműek házassága, ezek bírói vagy törvényhozói akarnokság útján lettek rákényszerítve, miközben az országok lakosságának túlnyomó többsége nem akarta őket, ez a meghatározás nem tartható. Bizony, úgy néz ki, hogy a demokrácia bármi lehet, amit egy adott országot ténylegesen uralók annak neveznek; innen a vicc, hogy az Egyesült Államokban képviseleti demokrácia van, az 1989-előtti keleti blokkban „népi demokráciák” működtek és Idi Amin pedig a kannibalizmust „étrendi demokráciaként” határozta meg. Ám a valóságban, ez csupán ködösítés a hatalmon lévők részéről.
Ám magunkat monarchistának hívni – még mielőtt folytatnánk a fogalmi meghatározást – annyit tesz, mint az elmúlt évszázad bukásainak sorozatával sorsközösséget vállalni. Számos monarchiát buktattak meg csupán az én 1960-ban történt születésem óta: Nepál, Laosz, Irán, Afganisztán, Dél-Arábia, Jemen, Etiópia (az utolsó keresztény császárság), Ruanda, Burundi, Líbia, Zanzibár és Görögország – és függetlenül attól, hogy milyen állapotok uralkodtak a bukás előtt, ezt követően mindenhol csak romlott a helyzet. Ugyanez áll azon nemzetközösségi köztársaságokra is, melyek többé vagy kevésbé békés úton detronizálták a királynőt, úgy mint Mauritius, Fidzsi, Trinidad és Tobago, Málta, Ceylon, Sierra Leone, Rodézia, Gambia, Kenya, Malawi, Tanganyika (a Zanzibárral történt egyesítés után Tanzánia), Uganda, Nigéria, Ghána – és mind közül a legkatasztrofálisabb sorsú, a Dél-Afrikai Unió. A testvérem röpke hét évvel született előttem, ám ez idő alatt is bizony hullottak a monarchiák: Vietnám, Tibet, Egyiptom és Szudán, Irak, Pakisztán és Tunézia mind elbuktak. Az édesapánk 1926-ban született, így ő a bátyám születése előtt tanúja lehetett Olaszország, Románia, Bulgária, Albánia és Jugoszlávia királyai valamint Magyarország kormányzója megbuktatásának – India és Írország pedig domínium-státuszuktól megválva köztársaságra váltottak. Nagyapánk azonban mindent visz; az ő 1890-es születése után bukott Madagaszkár, Korea, Portugália, Kína, Németország (és monarchikus berendezkedésű tagországai), Ausztria-Magyarország, Oroszország, Törökország és Mongólia – valamint születése előtt egy évvel Brazília. Bizony, az angol polgárháború és az amerikai, francia és dél-amerikai forradalmak sem zárultak kedvező eredménnyel a monarchisták számára –, hogy a mexikói Iturbide és Habsburg uralom szomorú végéről ne is beszéljünk. És ne feledjük; ezen megbuktatott monarchiák legalább annyira különböztek egymástól, mint a fennmaradtak.
Azonban még így is, ha rákeresünk a „miért vagyok monarchista” szóösszetételre, hozzávetőleg 10.900 találatot kapunk – és ezek csupán az angol nyelvűek. Az első oldalon feltűnő John Medaille, Michael Davis és Ryan Hunter, mind amerikaiak, különböző összeszedett válaszokat adnak a kérdésre. Davis egy igen fontos kérdést maga is föltesz: „Ám talán azt kérded magadtól – te, aki Artúr király történetein, a Hamupipőkén és a Narnia krónikáin nőtté fel –, mikor szűntem meg monarchistának lenni?” Bizony-bizony. Tán azzal is érvelhetnénk, hogy amint a lélek természete szerint keresztény, úgy monarchista is. Bárhogy is, bármely fent említett úr válaszát a feltett kérdésre érdemes elolvasni.
Ám még egy kicsit többet kívánunk megtudni az egyes monarchiák változatairól, mielőtt felfedeznénk a választ a címben feltett kérdésre –, hogy Ön, kedves olvasó, monarchista-e. Viszont szólnom kell egy nyíltan vállalt elfogultságról; a nem-keresztény monarchiák annyira nem foglalkoztatnak. Nem szerettem volna az oszmán szultánok vagy a Csing-dinasztia alatt élni. Ezzel együtt viszont ezen uralkodók szinte mindig jobbak voltak az őket követő szabadság-mantrázó zsarnokoknál. Akárhogy is, őket most kihagyjuk vizsgálódásunkból.
Mielőtt azonban a kortárs eseményekre térnénk, szeretném Önökkel megismertetni Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás nézeteit a kormányzásról. Úgy vélték, hogy a jó kormányzásnak három fajtája van: monarchia, arisztokrácia és az úgynevezett ’politeia’, azaz a művelt, földbirtokos és hadkötelezettséget vállaló polgárság. Ezzel szemben állnak az egyes formák rossz változatai: zsarnokság, oligarchia és amit ’demokráciának’ – azaz tömeguralomnak – neveztek. Ők úgy gondolták azonban, hogy a kormányzás legjobb formája egy „kevert” rendszer lenne, mely számol a királlyal, a nemességgel és a földbirtokos, közszolgálatra fogékony közemberekkel. Ez volt a középkor politikai-kormányzati berendezkedése – és ennek egy kiszáradt, mumifikálódott váza felismerhető a jelenlegi brit politikai rendszerben, mely úgy hasonul saját eredetéhez, ahogy az anglikán egyház a középkori katolicizmushoz. Természetesen kettejük közül egyik sem számolt egy olyan, a mai nyugati világban elterjedt rendszerrel, mely zökkenőmentesen egyesíti a zsarnokságot és az oligarchiát a csőcselékkel! Ám meg kell említenünk a középkori kormányzásnak egy másik jellemzőjét is, mégpedig az autoritás és a hatalom közti kettősséget. Az autoritás – ami jog annak meghatározására, hogy mit kéne tenni – Istentől ered, és az Egyház közvetítette az uralkodó felé a koronázási szertartás által; míg a hatalom, azaz a képesség arra, hogy dolgokat valójában megvalósíts, megoszlott az ország rendjei és méltóságai közt. A királynak volt valamennyi, ahogy az Egyháznak, a nemességnek, a céheknek, a városoknak sőt, még a parasztságnak is. Egy jó király olyan volt, mint egy karmester, míg egy rossz nem despotizmust hozott, hanem anarchiát, ahogy a hatalom egymással vetélkedő birtokosai mind többért tülekedtek. Manapság ennek az ellentétéről van szó: az uralkodó elitek birtokolják a hatalmat, míg az autoritás szétszóratott egy nagyrészt amorf választói tömeg közt.
Függetlenül attól, hogy európai uralkodóit mikor fosztották meg trónjuktól vagy mikor vesztették el a hatalmukat, nagy hatással voltak az élet minden területére az anyakontinensen és a tengerentúli leánynemzetek esetében is – beleértve az Egyesült Államokat. Ez meglátszik többek között a jog, művészetek, katonaság, vadászat, irodalom és az épített örökség nagy részén is. Bizonyos, hogy az első ösztönzések a történeti emlékezet megőrzésének, az oktatásnak, földművelésnek és bármi másnak a kormányzati támogatására tőlük jött, és ezen gazdag bár elfeledett örökség mindannyiunk javára válik. Ám a hála vélelmezhetően nem egy modern erény.
Akárhogy is, ez egy másik megosztottsághoz vezet minket; a XVII. és a XIX. század közt a Brit-szigetek, Franciaország, Spanyolország és Portugália királyi házai szétváltak, és ez utóbbiban a Savoyai és a Hohenzollern dinasztia is magába olvasztotta vagy leuralta Itália vagy Németország uralkodói családjait, a Habsburgok befolyása pedig a saját tartományaikra szűkült. Ám ezek a küzdelmek pont annyira szóltak az ideológiáról – a monarchia természetéről egy adott országban –, mint amennyire a családfáról. Ami a modern kort illeti, az idősebb ágak meg akarták őrizni a monarchia országaikban kialakult hagyományos formáját, míg a fiatalabb ágak az új nemzeti oligarchiák játékszerei lettek, akik uralmukat királyi dísz mögé kívánták rejteni. A Brit-szigetek esetében az idősebb ág támogatóit gavalléroknak, majd később jakobitáknak nevezték, a francia megfelelőiket meg legitimistáknak (melyet később minden ilyen csoportra alkalmaztak Európában), Spanyolországban karlistáknak, Portugáliában pedig miguelistáknak. Mind vesztettek és a Stuartok kivételével, akik fiágon kihaltak, mind Habsburg-Ausztriában leltek menedékre (a trónfosztott német és itáliai dinasztiák mellett).
És bár az orosz cárok továbbra is az ortodoxia bajnokai voltak, Hollandia és Belgium új monarchiái többé-kevésbé liberális elvek alapján lettek létrehozva, míg Románia, Szerbia, Bulgária és Görögország esetében az ortodox kereszténység és a liberalizmus különös elegyéről beszélhetünk. Másrészről, ahogy a brit, úgy a skandináv királyok is hozzászoktatták magukat az oligarchikus „demokráciához”, így a Benelux uralkodókkal együtt túlélve miközben a világháborúk felszámolták Európa monarchiáit.
Mindezzel együtt, ahogy a nem-keresztény monarchiák, úgy a liberális vagy ún. „alkotmányos monarchiák” sem érdekelnek igazán – azon túl, hogy a létezőket megőrizzük, melyeknek pár előnyük van és mindenképpen valami rosszabb váltaná őket. Ezen túl természetesen az sem ismeretlen számomra, hogy közülük némelyek (vagy Kanada és Ausztrália esetében a főkormányzók) felvállalnak üdvös alkotmányos konfliktusokat a „kormányaikkal”. Ám engem a legitimista monarchiák érdekelnek.
Bizonyos, hogy a hagyományos királyságok támogatói a Brit-szigeteken, Franciaországban az Ibériai-félszigeten és Közép-Európában mind eltérő társadalmi szokásokkal és nemzeti hagyományokkal rendelkeztek. Ám számomra amerikaiként ironikus módon talán könnyebb látni a hasonlóságaikat, mint nekik. Hozzávetőlegesen öt közös pontról beszélhetünk; erre alapozhatjuk XXI. századi monarchizmusunkat. Ezek az alábbiak: oltár, trón, szubszidiaritás, szolidaritás és – jobb kifejezés hiányában – okcidentalizmus.
Az oltár
Az oltár fejezi ki az Egyház helyét a társadalomban. Az isteni autoritás közvetítőjeként az Egyház koronázza és keni fel az uralkodót, emellett éltető létszemlélet és az erkölcsök bírája. Szertartásai a köz- és magánéletet kísérve mindent gazdagítanak, az országgyűlés megnyitásától kezdve az a diplomaosztókig. Ám ezek nem csupán megszentelnek, hanem meg is jelenítik az Egyház sajátos szerepét az oktatásban, társadalmi munkában és az élet minden területén.
A trón
A trón az uralkodó helyzetéről szól. Az autoritását Istentől és a nemzeti hagyományból származtatva, a modern világban elegendő hatalma kell, hogy legyen, hogy „megvédhesse népeit a politikusaiktól”, Ferenc József velős kijelentése alapján. Egy keresztény uralkodó sem – ahogy már említettük – birtokolt olyan abszolút hatalmat a társadalom felett, mint, mondjuk, az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága. Ám számomra úgy tűnik, hogy az a hatalom, amivel az alkotmány az elnököt felruházza – azzal szemben, amit a későbbi elnökök és a bírói ág elbitorolt – elégségesnek látszanak. Ezen túl viszont, ahol az alattvalók – bolondulva azért az állítólagos hatalomért, mely a szavazati joggal jár nekik – megelégednek azzal, hogy az elnök többlethatalmat bitoroljon, el lehet képzelni, hogy hogyan reagálnának, ha az uralkodó terjesztené ki a hatalmát; pontosan azért, mert az övé öröklött.
Szubszidiaritás
Minden az előzőekben említett csoport a követelései közt tudhatta a tartományi vagy helyi szabadságokat – amit ma szubszidiaritásnak hívunk. Ez azt jelenti, hogy politikailag annyi hatékonyan uralt hatalom maradjon a lehető legalacsonyabb szinten, amennyi lehetséges. Más szavakkal, míg a király és a miniszterei a kül- és hadügyeket irányítják, addig, amit a tartományok hatékonyan meg tudnak oldani maguk, azt rájuk bízzák. A tartományok ugyanígy járnak el a megyékkel, a megyék pedig a városokkal és falvakkal. Ám ezeken túl, a közigazgatás és kormányzás ezen szintjein, azokon belül és mellett léteznek a XIII. Leó által „közvetítő testületeknek” nevezett, a modernek által meg „polgári társadalomba” sorolt szervezetek; egyházak, szakszervezetek, társulatok, céhek, iskolák és mindenféle – se nem kormányzati, se nem üzleti – szervezetek, egészen le a családig, mindegyiknek a neki megfelelő önállósággal. Ezen túl, ez mind nem egy ajándék, hanem egy jog; amint azt több koronázási eskü is megerősítette Európa történelme során.
Szolidaritás
A szolidaritás, avagy az osztályok közti együttműködés számos néven futott az elmúlt pár évszázadban, többek közt szolidarizmus, népkirályság, disztributizmus, céhszocializmus és korporativizmus, viszont egy dolog ezekben a rendszerekben közös volt: az, hogy a gazdaság a közjóért van, és a közjó első célja, hogy az anyagi javak a megfelelő mértékben az egy területen (állam) élők rendelkezésére álljanak, hogy azok a lelkük üdvösségén munkálkodhassanak, ahelyett, hogy folyamatosan az éhezés és nélkülözés ellen kellene küzdeniük. Az elképzelések, hogy ezt hogyan lehetne elérni, igen változatosak, ám végső soron az uralkodó az őrzője az alattvalók összes gazdasági érdekének, aki mindent megtesz azért, hogy elégséges összhang és elégséges szabadság álljon a rendelkezésükre evilági és üdvrendi jólétükért mindent megtehessenek.
Okcidentalizmus
Ennek az utolsó pontnak a legnehezebb a meghatározása, de alapvetően a következőről van szó: attól kezdve, hogy a kereszténység lett Örményország, Etiópia, Grúzia, Núbia és a Római Birodalom államvallása, létezett egy felfogás a keresztény világról, a Res Publica Christiana – az a felfogás, hogy egy homályos, meghatározatlan módon a keresztény országok egy egységet képeztek – minden közöttük felmerülő esetleges viszálytól eltekintve. Ez különböző módokon került kifejezésre: a Szent Birodalom ideája – legyen az bizánci, vagy a Szent Római Birodalom, avagy Reichsidee, ahogy a németek mondják. Amennyire hozzá vagyunk szokva, hogy a birodalmakat az önkényuralommal azonosítsuk, annyira nehéz megértenünk, hogy eredetileg ez a felfogás mit jelentett: egy szerves, de szabad egységet. Ahogy Bryce vikomt írja:
„Azok a területek, melyekre a Rőtszakállú kijelenthette, hogy uralma kiterjed, négy kategóriába csoportosíthatóak: először is, a német területek, ahol egyedül – II. Frigyes haláláig – a császár volt a tényleges szuverén uralkodó. Másodszor is, a Szent Birodalom nem német területei, ahol a császárt elismerték egyeduralkodónak, de ez a gyakorlatban sokat nem jelentett. Harmadszor, egyes távol eső országok, melyek hűséggel tartoztak a birodalomnak, de saját királyaik uralkodtak feledtük. Negyedszer, Európa többi uralkodója, akik ugyan legtöbbször elismerték a császár felsőbbségét, de tulajdonképpen tőle függetlenek voltak.”
Ezt a felfogást különböző módokon egészen 1806-ig továbbvitték. Ám ez az alapvetésként szolgáló egység nem csupán birodalmi volt; a muszlim betörés kihangsúlyozta a tényt, hogy a keresztény országok – németül az Abendland, franciául l’Occident – tényleg egyek voltak. A kelet és nyugat közti 1054-ben bekövetkezett szakadás és a protestáns lázadások ellenére ennek a gondolatnak a fennmaradását igazolják a muszlim fenyegetés ellen fellépő keresztes hadjáratok és a különböző Szent Ligák és Katolikus Ligák egészen a XVIII. századig. Elmondhatjuk ezt a különböző, a francia forradalom ellen szerveződő koalíciókról, mely a Szent Szövetségben csúcsosodott ki. Ennek a lelkiségnek egy igen felszínes hatása mutatható ki az Európai Unió és az ENSZ alapításánál is, bármily távol legyenek is ezen szervezetek ettől az ideától.
Mindezt megállapítván azonban kérdés, hogy mit jelent ez a XXI. század monarchistája számára? Értelemszerűen, ha valaki egy ilyen hagyománnyal rendelkező országban él, vagy a már létező monarchia helyzetét kell erősítenie, hasonlatossá téve azt dicsőbb időszakaihoz, vagy pedig a megdöntött monarchia helyreállításán kell dolgoznia. Viszont mi a helyzet az Egyesült Államokkal? Hisz bizonyos, hogy a mi hazánkat tekintve ez egy lehetetlen elképzelés; legjobb esetben is irreleváns, legrosszabb esetben röhejes. Ám szó sincs róla!
Kétségtelen, hogy országunkban a szervezett politikai erőként létező monarchizmus a lojalistákkal 1783-ban véget ért. Azóta csak néhányan – leginkább irodalmi alakok – vallották magukat monarchistának: Fitz-Greene Halleck, Ralph Adams Cram és T. S. Eliot, hogy csak néhányat említsünk, illetve etnikai kisebbségekhez tartozó személyek, mint Wilfrid Beaulieu, Pedro Villasenor és Alcée Fortier, akik viszont külföldi monarchista csoportokkal álltak kapcsolatban. Vannak teoretikus monarchisták, akik egy adott dinasztiához való hűség nélkül egyszerűen csak egy jobb államberendezkedésként tekintenek a monarchia valamely típusára. Vannak vallásos monarchisták, akik – legyenek katolikusok, ortodoxok, anglikánok, evangélikusok, muszlimok vagy hinduk – a monarchiát a hitükhöz leginkább illeszkedő államberendezkedésnek tekintik. 1789 óta a külföldi forradalmak bevándorlók ezreit űzték felénk, közülük és leszármazottjaik közül is sokan megőriznek egyfajta hűséget ősi dinasztiájuk felé. Végül vannak még az anglofilek, akik többé-kevésbé arra vágynak, hogy az Egyesült Államok valamilyen módon az Egyesült Királysághoz csatlakozzon.
Ám ez a monarchizmus egy érzület, amiről álmodozni, nem pedig egy ügy, amiért harcolni lehet. Még kevésbé beszélhetünk egy dinasztiáról, vagy „amerikai koronáról”, mely köré gyülekezhetnénk. Voltak már meddő próbálkozások, hogy ezt a koronát felajánlják a csinos Károly hercegnek, poroszországi Henrik hercegnek és magának Washingtonnak is – ám mind visszautasította. San Francisco szeretett I. Norton uralkodója, az „Egyesült Államok császárának és Mexikó protektorának” kiáltotta ki magát, ám ez csak őrületének egy tünete volt, annak ellenére, hogy választott városa hivatalos fizetőeszközként fogadta el ideiglenes részvényeit. Harry Turtledove és Richard Dreyfuss A két György című regényükben egy olyan világot képzelt el, ahol az amerikai forradalom soha nem történt meg. Walter Miller Ének Leibowitznak című műve, mely az Egyház történetét meséli el egy atomháborút túlélt Észak-Amerikában megmutatja a Harq-Hannegan dinasztia ezt követő felemelkedését a barbár hadvezéri sorból Texarkana Tudor-stílusú császáraivá és az Atlanti-Konföderáció alkotmányos uralkodóivá. Mikor ez utóbbi államalakulat egy annál is pusztítóbb atomháborúval találja szemben magát, mint ami már egyszer majdnem elpusztította az emberiséget, a védelmi miniszter „Őfensőbbsége Kormányára” utal, mire egy női riporter azzal vág vissza, hogy „Őfensőbbsége egy tizenegy éves fiú, és az ő kormányának nevezni nem csupán archaikus, hanem igen becstelen – és ócska! – próbálkozás a saját felelősség teljes áthárítására.” Az én saját könyvem, a Csillagos-sávos korona, egy kísérlet volt annak a felmutatására, hogy a jövőben egy valóban amerikai monarchia miként lenne képes közéletünk égető problémáit megoldani.
Ám van ennek bármi relevanciája az Egyesült Államok tekintetében, a szépirodalmon kívül? Igen, úgy vélem, hogy van. Tekintsünk ismét vissza a hagyományos katolikus monarchia eme öt pontjára, és nézzük meg, hogy hova visznek minket. Első látásra az, amely a leginkább szemben áll az amerikai étosszal és a legnehezebb lenne gyümölcsözővé tenni, az az első: az oltár. Az Egyesült Államok mindig is büszke volt vallási sokszínűségére. Bizonyos, hogy a katolicizmus államvallássá tételét felvetni is értelmetlen? Így fogalmazva, igen. Ám nézzük a valóságot. Minden társadalomnak van egy éltető életszemlélete, mely államegyházként funkcionál; a Szovjetunióban például ez a kommunizmus volt. Az Egyesült Államokban az ország szintetikus vallásának, mely valójában istenítette az amerikai tapasztalatot, amiben bármely más hit gyakorlása mellett el lehetett merülni, és egy közös erkölcsi konszenzusnak a kombinációja volt ez. Ám az utóbbi elpusztult a 60-as évek során az előbbi pedig a szemünk előtt haldoklik. Valami másnak kell a helyére jönnie, ha az ország túl akar élni. Miért ne a katolikus vallás? Orestes Brownson már az 1840-es években előre látta szükségességét a nemzeti szabadság megőrzése érdekében. Így tekintve, hazánk evangelizálása pont annyira hazafias, mint vallási kötelezettség. Ha valamikor ez sikerül, akkor a politikai intézményeink ehhez fognak igazodni, pont, ahogy Róma és a barbárok esetében, mely igazodásból született meg a keresztény világ. Nyilván egy hosszú távú projektről beszélünk, de valahol el kell kezdeni, és ez az, amihez bármely katolikus amerikai monarchista sine qua non-ként csatlakozna.
A második talán még nehezebb – a trón! Ám ismét, nem annyira, amennyire gondolnánk, az amerikai elnökség kvázi-királyi státuszát tekintve. Ahogy a Harvard University Press mondja Eric Nelson A királypárti forradalom című könyvéről: „Az Atlanti-óceán egyik oldalán – zárja Nelson az érvelését – királyok lennének monarchiák nélkül; a másikon monarchia királyok nélkül.” Persze, ahogyan azt Obama és Trump elnöksége alatt is láttuk, a jelenlegi rendszer az államfőt nem mindenki elnökévé tesz; ő csak azoké, akik rászavaztak – míg azok, akik nem, megvetik őt. Az elnök személyzete a Fehér Házban magába foglalja a királyi udvartartás és a miniszterelnökség funkcióit. A regényemben a Liechtenstein-ház egy képzeletbeli változatát javasoltam reménybeli dinasztiánknak, mivel a legfiatalabb leszármazott örökli a Stuartok trónigényét a Brit-szigetekre (mely alatt a 13 gyarmatból tizenkettőt alapítottak) és így a francia és a spanyol Bourbon-ház leszármazottja is, egyesítve önmagában mindhárom alapvető monarchikus hagyományunkat. Ám, az igazat megvallva, rendkívül nehéz lenne egy uralkodót egyszerűen csak beiktatni az Egyesült Államokban – bár bölcsebb lenne egy európai dinasztiát, mint egy amerikai családot alkalmazni –, már csak az ágazati semlegesség miatt. Bárhogyan is, a dolgok jelenlegi állása szerint ezzel kapcsolatosan kevés tennivalónk van – a töprengésen, illetve azon kívül, hogy olyan elnökjelöltekre szavazunk, akik stílussal és méltósággal tesznek eleget hivatali kötelességüknek, ahogy F. D. Roosevelt és J. F. Kennedy (akiknek a politikájával egyáltalán nem értek egyet), illetve Ronald Reagan (akiével viszont igen) tette.
A szubszidiaritás viszont egy teljesen más tál tészta. Ez az ország a tagállamok szuverenitására épült, így bármi, ami az egyes tagállamok saját jogainak érvényesülését segíti elő, az fontos. Ám ennél is fontosabb az egészséges közösségek jelenléte: megye, vidék és város. A helyi politikában való értelmes részvétel, helytörténeti társulatok, a történelmi és kulturális örökség megőrzése, kulturális tevékenység és helyi vállalkozók támogatása mind vonzania kéne a monarchistákat; nem csupán azért, mert ezek a célok önmagukban értékesek, hanem a tapasztalatszerzés, valamint a nézeteink másokkal való megosztására felmerülő lehetőségek miatt is. Mindenekelőtt, amint a fent említett amerikai vallás elpusztul, viszi magával az amerikai patriotizmust is. Egy új, alulról felfelé építkező hazafiasság megalkotására lesz szükség: a település szeretetétől a megye szeretetéig, onnan a tagállam, a régió és az ország szeretetéig – egy nem valami absztrakt ideológián, hanem a valóban ittlévőn alapuló hazaszeretetig. Az evangelizáció előfeltétele azoknak a szeretete, akiket evangelizálni akarsz – ezt nem lehet anélkül megtenni, hogy a környezetünket ne fedeznénk fel és ismernénk meg alaposan. Vissza kell nyernünk a közjó és a nemzetközösség, a valódi országként felfogott haza iránti érzékünket – mely tele van hűségünkre és szeretetünkre méltó, egymással összetartozó dolgokkal és összefüggésben álló értékekkel.
A nemzetközösségnek ilyetén felfogása, amennyire ez lehetséges, át kell, hogy folyjon a gazdasági élet területére. A szolidaritás nem csupán a szegények, betegek és öregek gondozását jelenti, hanem a különböző gazdasági igények összhangba hozását is, életállapotunknak megfelelően. Ha a vezetőség tagjai vagyunk, törekedjünk a munkással megegyezni, ha a szakszervezettel vagyunk igyekeznünk kell meglátni azt, ami közös bennünk a vezetőséggel. A helyi üzletekben és őstermelőknél való vásárlás is olyan, amit megtehetünk azért, hogy megkíséreljünk egy, a királyhoz méltó közösség építését. Meg kell tanulnunk, és ahol tudjuk, alkalmaznunk az Egyház társadalmi tanítását. Furcsa módon ezek mind monarchista akciók forrásai lehetnek.
Ugyanígy van arról az Európáról való tudásunk alakításán, ahonnan mi vagy őseink jöttek. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Európa és annak számos uralkodója – a Kolumbusz Kristófot támogató Ferdinándtól és Izabellától elkezdve X. Keresztély dán királyig, akitől a Virgin-szigeteket vettük – vetette meg azon szilárd alapokat, amelyekre hazánk közélete épült. Mikor Európa egészséges, mi is azok vagyunk, ha nem – akkor nem. Ma, mint tudjuk, Európa nagyon rossz formában van. Az anyakontinens jobban igényli ezt az öt alapelvet, mint bármikor korábban. A Habsburg-Lotaringiai Károly herceg által vezetett ausztriai Páneurópa Uniónak vannak bizonyos megérzései azzal kapcsolatban, hogy valójában mi Európa:
„A kereszténység által motivált gondolkodás az egyetlen alternatívája a marxizmusnak, a konzumerizmusnak, az iszlám fundamentalizmusnak és más szektariánus megváltás-tanoknak. Ez abból a felismerésből származik, hogy létezik az értékeknek egy feltétlenül érvényes rendje, mely túlmutat minden korszakon és formán és a transzcendensben gyökerezik. Bárki, aki ezt megszegi, nem csupán a közösséget sebzi meg, hanem irányítatlan és irányíthatatlan erőknek lesz a játékszere. Emiatt akarjuk a politikát is eszerint az értékek szerint alakítani. A kereszténység majd’ két évezreden át alakította Európát. Emiatt Európa vagy keresztény lesz, vagy megszűnik Európának lenni. […] Európa számunkra nem csupán egy földrajzi fogalom, mely az Atlanti-óceán és az Urál hegység közti területet foglalja magában. A többszázados közös sors miatt kontinensünk népei egy lelki egységet alkotnak, melyet a politikai egységnek kell követnie, hogy Európa békében és szabadságban létezhessen a nagyhatalmak egyenlő társaként. Ennek a kontinensnek a lelke a kereszténység. Bárki, aki elmozdítja a kereszténységet a politikai cselekvésből, Európát egy lélektelen testté teszi, egy, a korszellem minden befolyásának és áramlatának kitett törékeny szerkezetté.”
Ám az oltár mellett a trón is fontos Európának. A domonkos Aidan Nichols atya a Kereszténység ébredj! című műve alapján a Szent Római Birodalmat támasztaná újra fel:
„A katolicizmus, amint az ortodoxia is hagyományosan a monarchia intézményére az alábbi módon tekintett: a Gondviselés által életre hívott rendszer a történelem során fenntartott és továbbadott természeti törvény – mint az emberi együttélés egy olyan normája, mely a Teremtőn alapul, a Megváltó által megújított, és nem vethető alá a tételes jog, a közigazgatási önkény vagy a kulturális divatok igényének – oltalmára. Merjünk egy keresztény politikai képzelőerőt használni egy közelebbről még meg nem határozott jövőben.
Egy valóban egyesült Európa ezen alapvető természeti és zsidó-keresztény normáinak kifejezésére a legalkalmasabb egy olyan uralkodó lenne, akinek a törvényi és szokásjogi kapcsolatai az egyes nemzetekkel a (nyugati) Szent Római Birodalom és a Bizánci „Nemzetközösség” – hogy a Dimitri Obolensky professzor által népszerűsített fogalmat használjuk – történeti gyakorlatának a legjobb aspektusai mintájára működne.
Egy ilyen korona, mint a nemzetközi európai kereszténység integráló tényezője meghagyná a működő parlamentáris kormányzatokat a tagnemzetek köztársasági és monarchikus államai közt, és ezzel analóg módon a város és a falu szintjén, más képviseleti vagy részvételi formákat is. Ahogy a spanyol politikai gondolkodó, Alvaro D’Ors határozza meg a fogalmakat, a hatalom – azazhogy kormányzat –, ahogy azt a nép fenntartja, meg kell, hogy legyen különböztetve az autoritástól.
A hatalom, ebben az értelemben az iránt érdeklődik az autoritást birtoklóknál, hogy mit kéne tenni. Azt kérdezi, hogy technikailag kivitelezhető kormányzati aktusok – a társadalomban egyének és csoportok céljait koordinálandó – összhangban vannak-e vagy sem a társadalom alapvető normáival, hiszen ezeknek az Isten akaratán kell nyugodnia, mint a közös emberi cél végső hatalmának.”
Ám még ha úgy is teszünk, ahogy a jó domonkos atya javasolja, és merünk „egy keresztény politikai képzelőerőt használni egy közelebbről még meg nem határozott jövőben”, milyen jelentőséggel bírhatna számunkra Amerikában egy lazán kapcsolódó tagországokból álló Keresztény Európai Birodalom – még akkor is, ha ugyanebben az elképzelhetetlen jövőben a mi államaink egy hasonlóan rendezett monarchiában egyesülnek? Nos, ahogy egy másik szervezet, az Identità Europea kiáltványa mondja: „Egy EURÓPAI IDENTITÁS ösztönzésével nem egy «nyugati kultúrát» támogatnánk, mely magába olvaszt és felold minden sokszínűséget egy nivelláló kísérletben. Épp ellenkezőleg, a célunk az, hogy kiterjesszük ezt az identitást Európai határain kívülre is, visszaszerezve így kontinensünk «Európán kívüli» részének nagyját – Argentínától Kanadáig és Dél-Afrikától Ausztráliáig – mely nem úgy tekint a régi földrészre, mint egy távoli ősre, hanem mint egy valódi anyaországra.” Tartozunk annyival magunknak, hogy bátorítsuk az európaiakat földrészük feltámasztásának kísérleteiben, hisz ez, egy valóban tényleges módon, a mienk is.
MINDEZT LEÍRVA, ITT AZ IDEJE, HOGY MEGVÁLASZOLJUK A CÍMBEN FELTETT KÉRDÉST.
1. Ha Ön hisz abban, hogy ezt az országot Krisztushoz kell vezetni, az Ő Egyházában, mind a lelkek üdvösségért, mind a testi fennmaradásunkért;
2. Ha egy pártonkívüli, tiszteletet parancsoló államfőre vágyik, aki arra törekszik, hogy méltányossággal uralkodjon, klikkektől és területi elhelyezkedéstől függetlenül;
3. Ha Ön szeretne büszke lenni egy összhangban élő, megerősödött és virágzó tagállamokból, megyékből és járásokból álló országra;
4. Ha Ön minden társadalmi osztályba és életállapotba tartozó nemzettársát egységben szeretné látni, a közjóért dolgozva; és
5. Ha azt szeretné, hogy az a földrész, ahonnan a vallásunk és kultúránk jött velünk és más keresztény nemzetekkel együtt virágozzon,
akkor talán valóban monarchista Ön is. Ha mást nem, érdemes komolyan elgondolkodni rajta.
Fordította: Uhel Péter.
Tags: Monarchista magánbanJelenlegCharles Coulombe
Forrás:regnumportal.hu
Tovább a cikkre »
