Ma nyolcvan esztendeje született Mansfeld Péter, az 1956-os forradalom és szabadságharc egyik fiatal vértanúja. Kivégzése és jeltelen sírba temetése felfedi a Kádár-rezsim valós arcát. Koncepciós perét a kommunista diktatúra propagandacélokra próbálta felhasználni, posztkommunista körök pedig a mai napig igyekeznek befeketíteni emlékét.
Mansfeld Péter Budapesten született 1941. március 10-én. Négyéves volt, amikor a fővárost elfoglaló s a lakosságot tömegesen munkatáborokba hajtó szovjet csapatok a család mindkét férfi tagját, Mansfeld apját és nagyapját is elhurcolták. Apja, Mansfeld József magánfodrász visszatért ugyan, de italozni kezdett, a szülők emiatt elváltak.
Mansfeld Péter 15 évesen részt vett az 1956-os szabadságharcban, a Széna téren. Ő a forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozata, tizenegy nappal tizennyolcadik születésnapja után végezték ki. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen
A Medve utcai általános iskola elvégzése után Masfeld a csepeli Rákosi Mátyás Tanintézetben lett esztergályos ipari tanuló, jó eredményekkel. 1956-ban a MÁVAG-hoz helyezték. A forradalom idején 15 esztendős fiú a Szabó János (Szabó bácsi) vezette Széna téri ellenálló csoporthoz csatlakozott. Először el akarták küldeni, mert túl fiatalnak találták, aztán mégis ő lett a csoport egyik gépkocsis összekötője, bár jogosítványa életkorából adódóan nem volt. November 4-e estéig maradt az ellenállókkal. Ezután fegyvereket gyűjtött össze (egy részüket Piros László volt belügyminiszter villájából), hogy elrejtse és újra elővegye őket, ha ismét kitör a forradalom.
Mansfeld Péter kivégzése előtti utolsó fényképe emlékeztet bennünket az 1956-os Forradalom és szabadságharc mártírumára
A fegyverek összegyűjtésére így emlékezett vissza később testvére, a szintén fodrászként dolgozó Mansfeld László:
„(…) az utcánkban, a Borgulya utca 2.-ben lakott egy Sobor Rezső nevű idős kommunista, akivel nagyon jóban voltunk. Kedves ember volt, sakkozott velünk, szerette a fiatalokat. És hát megint csak egy érdekesség, ez a Sobor bácsi a Komócsin Zoltánnak az apósa volt. Szóval Sobor Rezső mivel bennünk megbízott – lehet, hogy őt is megbízta valaki –, megkért minket, gyerekeket, hogy a sok szétszórt fegyvert meg lőszert szedegessük össze. Na, akkor láthatták az emberek a Pétert fegyverekkel! Fegyverösszeszedés közben Péterék eljutottak a Piros László belügyminiszter villájához. Ott is tele volt minden fegyverrel. A vádirat szerint Péterék oda abba a villába „behatoltak”. Hát ez egyáltalán nem így volt! Ez egy durva hamisítás. Az a villa ott állt tök üresen, az ment be, aki akart. Onnan is hoztak el a srácok fegyvereket, és a vádirat ezt állítja, hogy ezeket a fegyvereket elrejtették. De, hát ki tudja bizonyítani?”
A következő két évben az illegalitás világában élt, kisebb bűncselekmények sorozatát hajtva végre. A MOM-ból és előző munkahelyéről szerszámokat, egyéb tárgyakat tulajdonított el – írja róla többek között a Wikipédia.
A testvér erre is másképpen emlékszik: „Aztán történt, ez már valamikor ’57 tavaszán volt, hogy Péter egy pakkot hozott haza. Ebből megint nagyon szomorú dolog lett, és hát ezt is teljesen kiforgatta a vádirat. Mi Pétertől úgy tudtuk meg, hogy a csomagban szerszámok, fúrófejek meg hasonlók voltak. Az egészet egyik szaktársa bízta rá. Kérte, vigye haza, és az illető majd érte jön. Aztán jöttek a rendőrök, házkutatást csináltak, és megtalálták a holmit. Péterre ráfogták, hogy ő ezt lopta”.
Mansfeld Péter I. kerületi emlékműve (Fotó: MTI/Kovács Tamás)
1958. januárban kisebb betörésekért, autólopásokért felfüggesztett börtönre ítélték. A vizsgálati fogságban szerzett tapasztalatai és a rabtársaktól hallottak tették őt igazán a rendszer elszánt ellenfelévé. Miután egykori parancsnoka, Szabó János kivégzése és sógora letartóztatása miatti revansvágytól hajtva barátaival eldöntötték, fegyveres csoportot alakítanak.
Három évvel idősebb barátjával, Blaski Józseffel elhatározták, hogy együtt kezdenek akciókba. Lopott autókkal végrehajtott, fegyveres rablótámadásokkal akartak pénzt szerezni. Később csatlakozott hozzájuk Mansfeld másik barátja, Bóna Rezső segédmunkás, az ő barátja, Furka László ipari tanuló és a Mansfeldnél két évvel fiatalabb tanuló, Egei Attila. A vezéregyéniségek Blaski és Mansfeld voltak.
Az öt fiú alkotta a csoportot, mely röplapok terjesztését tervezte és azt, hogy rendőröktől, munkásőröktől elvett fegyverekkel segítenek újraéleszteni a forradalmat. Legnagyobb „akciójuk” az osztrák követség épülete előtt álló rendőr törzsőrmester, Vekerdi Elek elrablása volt. Betuszkolták az „autójukba” és elvették az igazolványait. Bár felmerült, hogy likvidálják, bántatlanul elengedték a Ságvári-ligetnél, csak azzal fenyegették, hogy ha felismerésükről jelentést tesz, akkor megölik.
Hamarosan elfogták őket, miután sikertelenül próbáltak meg ellopni egy Pobjeda gépkocsit a Mártírok útjánál.
Mansfeld Péter ezután másodrendű vádlottként szerepelt a Blaski-perben. A csoport legidősebb tagja Blaski József volt, a többiek még nem töltötték be a 18. életévüket az 1958. szeptember 28-án kezdődő kirakatper elején. A per alkalmas volt arra, hogy támogassa a restaurált kommunista rezsimnek azt a propagandatézisét, amely a forradalmat köztörvényes bűnözők és „reakciós” elemek összefogásának próbálta beállítani.
„Mansfeld Péter egy priccséről letört vassal akarta kihallgatáskor a nyomozóját leütni, és annak fegyverével, igazolványával megszökni. Terve eleve kudarcra volt ítélve, mivel a börtönügynök mindezt jelentette. Egy helyszínelést kihasználva pedig egy kínálkozó pillanatban kibogozta a csuklójára erősített szíjat, és a négyméteres mélységbe ugrott. Valaki azonban utánakapott, elvesztette az egyensúlyát, és így az ugrás következtében két helyen eltört a karja. A rendőrök lövöldözése és anyjának kiáltása ellenére sem állt meg, elfutott egy rendelőhöz, ahol elsősegélyben részesítették, majd a Karolina úti kórházba szállították, ahol elfogták” – írta az elszánt fiatalemberről Eörsi László, aki azt is megemlíti: a Balassa László–Kelemen Endre orvos páros szakvéleményében (!) ezt írta róla: „Egész vizsgálat alatt fölényesen és cinikusan, mereven beszél ellenforradalmi felfogásáról, a cselekménye helytelenségét nem hajlandó (még kismértékben sem) belátni.” A bírósági tárgyaláson sem törekedett arra, hogy a hatóságok szimpátiáját elnyerje.
Mansfeld életének ezt a mozzanatát, ahogy lefelé zuhan a kőfal mellett, Melocco Miklós örökítette meg Hullócsillag című alkotásán.
A Mansfeld Péter elleni vádak között szerepelt a népi demokratikus államrend vagy népköztársaság elleni szervezkedés és az erre irányuló szövetkezés, a robbanóanyag rejtegetése is.
A forradalom szellemi örököseként Mansfeldre is rendszeresen emlékező a konzervatív és jobboldali közírók többször megjegyezték, hogy a bíróság megvárta, amíg betölti 18. életévét. Ezt az álláspontot baloldalhoz kötődő közírók támadták meg, míg Mansfeld személyét a posztkommunista erőkhöz közel álló sajtótermékekben egészen a legutolsó időkig érdemtelen, a mártír sorsú fiatalember emlékét befeketítő támadások érték, máskor az áldozat emlékét sértő, közönséges hangnemben megfogalmazott írások jelentek meg róla. 2003-ban és 2004-ben jelent meg Eörsi László egyik tanulmánya (Mítoszok helyett – 1956), amelyet sokan Mansfeld Péter újbóli megbélyegzésének éreztek. Hasonló ellenérzéseket váltott ki Eörsi azon állítása is, amely szerint Mansfeld Péter nem lehet tudatos forradalmárnak nevezni.
„Elvtársak! Mi a Magyar Népköztársaság bírái vagyunk, a proletárdiktatúra bírái, akiknek az a kötelességük, hogy a proletariátus államát erősítsék és annak minden ellenségét, aki a proletárforradalomra kezet emel, kíméletlenül megsemmisítsük” – Domokos József legfelsőbb bírósági elnök szavai 1957. március 28-án az országos bírói értekezleten („Párt”-ítéletek, Az ’56-os megtorlás iratai, Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1993)
A Perek56.hu adatbázisban az ügyekben eljárt nyomozók, ügyészek, tanácsvezető bírák és népbírák pályájáról is képet kaphatunk. A Mansfeldék elleni eljárás során a nyomozóhatóság által elkészített vádirattervezettel jelentős átfedésben lévő vádiratot a jogi pályáját még a Horthy-korszakban kezdő, 1957. február 1-jén Budapest Főváros Ügyészsége (1959. áprilistól főügyészség) élére kinevezett Götz János írta alá 1958. szeptember 13-án, ahogy 28 másik, végrehajtott halálos ítélettel végződő megtorló per, többek között a Wittner Mária és társai elleni eljárás során is. 1975. július 15-ével vonult volna nyugdíjba fővárosi főügyészként, de felmondási ideje alatt elhunyt.
Első fokon a vád képviseletét az egykori műszerészsegéd, Mátsik György látta el, aki halálbüntetés kiszabását kérte az első- és másodrendű vádlottakra, Blaskira és Mansfeldre. Bár az ügyész viszonylag szűk mozgástérrel rendelkezett, vádbeszédéből kitűnik, azonosult a társaság tagjai megbüntetésére irányuló hatalmi szándékkal. Annak ellenére, hogy cselekménye elkövetése idején a hat terhelt közül öt még nem töltötte be 18. életévét, Mátsik kijelentette, hogy a munkásszármazású vádlottak „osztályárulók”, akikkel szemben nincs helye az életkori megfontolásoknak. „Velük szemben a legdrákóibb szigorral kell eljárni a büntetés kiszabásánál.” Első fokon Mansfeld életfogytiglani büntetést kapott.
Mansfeldre ezután másodfokon a Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa halálbüntetést szabott ki. Az öttagú tanácsot Vágó Tibor vezette. A pályáját szabósegédként kezdő Vágó az 1950-es évek elején, alig több mint egy év alatt elvégezte a Rákosi-rendszer idején felállított „gyorstalpalót”, a Bírói és Államügyészi Akadémiát, és 1956 júliusában a Miskolci Megyei Bíróság elnöki posztjáról megválasztották legfelsőbb bírósági bírónak. Csak ezt követően, 1957. július 19-én fejezte be egyetemi jogi tanulmányait.
A megtorlás során felállított népbíróságok ítélethozatali gyakorlatában döntő szerep jutott a népbíráknak. A Blaski-perben másodfokon ítéletet hozó öttagú tanács tagjai közül Keresztes Sándor, Szabó Sándor és Varga István is.
A hentes és mészáros szakmát tanult, később kalauzként és pincérként is dolgozó Keresztes Sándor 1950-től a Márianosztrai Országos Büntető Intézet parancsnoka volt. Tagja volt az 1959 októberében Futó János és társai perében 11 halálos ítéletet kiszabó tanácsnak is.
Március 19-én Pétert halálra ítélték – emlékezik vissza testvére. Anyám idegösszeomlást kapott. Doktor volt állandóan mellette, injekciózták. Anyám folyton azt mondta, mindannyian azt mondták, akik ott voltak – ez nem lehet, ilyen nincsen, ez az egész lehetetlen, biztos megkegyelmeznek neki… Aztán mégis minden megtörtént. A nővéremmel mentem le március 21-én az Apostol utca sarkára a telefonfülkéhez, onnan hívtuk fel a doktor Gárgyán ügyvédet. Ő csak annyit mondott: Őszinte részvétem, az ítéletet már végrehajtották. Kaptunk később egy értesítést, menjünk le a Keleti pályaudvari postahivatalba ott egy csomagban visszakapjuk Péter ruháját – így idézte fel a történteket Mansfeld László.
Jellemző, hogy Mansfeld Pétert március 21-én, a Kun Béláék rémuralmát jelentő Tanácsköztársaság hatalomra jutásának évfordulóján végezték ki. Ez a nap a magát öntudatosan a tanácsuralom örökösének hirdető Kádár-rezsim időszakában kiemelt ünnepnap volt.
„Az új cipőjét, amit anyám a tárgyalásra vett Petinek azt kicserélték valami kitaposott ócskaságra, a karóráját sem adták vissza… Ez akárhogy is nézem olyan, mint a hullarablás. Később kaptunk értesítést, hogy menjünk ki a rákoskeresztúri temetőbe, ott megkaptuk a halotti bizonyítványt” – emlékezik Mansfeld László.
Mansfeld holttestét a többi kivégzett áldozathoz hasonlóan jeltelen tömegsírba hányták. A Kádár-rezsim embertelenségét jellemzi, hogy egészen a kommunista rendszer 1989-es összeomlásáig civilbe öltözött pribékek őrködtek a 301-es parcella környékén, és megakadályozták a terület megközelítését. Az elhunytak családtagjainak sem engedték meg, hogy megközelítsék a rendszer által titokban tartott sírhelyet.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
