Az, hogy mi a nyelv és mi a nyelvjárás tiszta ügy. Nem objektív, de tiszta: ugyanis csakis szubjektív akarat kérdése mikor az egyik, mikor a másik. De világos: nyelvjárás az, ami magát annak akarja tekinteni.
A “nyelvjárási tudat” ismérvei:
- a beszélő nem akarja minden helyzetben használni nyelvét, ezt nem is igényli,
- nyelvét vagy alacsonyabbrendűnek, csak egyszerű élethelyzetekre alkalmasnak tekinti, vagy ha mégse, azaz büszke a nyelvére, akkor is azt amolyan belső közösségi értéknek tartja, melynek nincs helye a közösségen kívül,
- a magas műveltséghez elengedhetetlen elem az adott nyelv szabványosnak tekintett verziójának ismerete.
Pl. az amerikai négerek nyelvjárása – ez a legismertebb, mert a halivúdi filmekből mindenki hallotta már, lásd néger bűnözők a gettóban tematika – teljesen sajátos, sokszor angol anyanyelvűek se értik rendesen, de ez tipikus “alacsony” nyelv: a beszélői se használják máshol, maga a drogdíler se így beszél a gettón kívül. Tulajdonképpen az egyetlen terület, ahol még használják az a néger könnyűzene.
Sokszor a külső érdeklődés egyenesen ellenérzést vált ki. Ha egy idegen a jamaikaiak nyelvét igyekszik tanulni, azt a jamaikaik betolakodásnak érzik. Hiszen ők is csak családi, utcai helyzetekben beszélik. A műveltség jele Jamaikában, hogy valaki tudja jól utánozni a brit angolt. Az utca nyelvét beszélni “hivatalos” helyen olyan, mint papucsban menni az operába vagy böfögni vendégségben.
A svájci német beszélői már nem ellenségesek, de ők se értik, minek akarna pl. valaki svájcinémetül írni, mikor azon csak beszélni szokás.
A nyelvjárás azon esete a legérdekesebb, amikor az adott nyelvjárás nyelvjárásnak tekinti magát, azonban mégsincs semmilyen jellemző “nyelvjárási tudat”, azaz:
- a beszélő minden helyzetben használja nyelvét,
- nyelvét teljesen egyenértékűnek tartja a nyelv más változataival,
- a magas műveltséghez tekjesen elegendő az adott nyelv ismerete, nem kell más verziót ismerni.
Az amerikai angol a legismertebb példa. De ilyen az ausztráliai angol is. Aki brit angolt beszél ott, az nem “szépen” beszél angolul, hanem külföldi.
A spanyol esetében sokkal több nyelvváltozat van. Spanyolország esetében még volt történelmileg olyan jelenség, hogy “fontos” helyzetben a “művelt” ember kasztíliai spanyolt beszél, bár ez is egyre inkább csökken, ma már ellenkező jelenség is van, a régióbeli identitására büszke ember direkt nem beszél kasztíliaul. Ma már pl. az andalúziai tv-csatornákon is kisebbségi a kasztílai kiejtés.
A 6 fő latin-amerikai spanyol nyelvjárés esetében pedig mindez fel se merül. Aki kasztíliai spanyolt beszél ott, az spanyol turista, helyi ember ilyet sose tenne, semmilyen helyzetben, semmilyen műveltségi szinten. Egyszerűen a nyelvjárás a szabvány, s bár magát nyelvjárásnak tekinti, egyetlen más nyelvjárást se tekint magasabbrendűnek.
Minden spanyol anyelvű ember egyértelműen felismeri ki helyi és ki idegen spanyolnyelvű.
Az egyes nyelvjárások között természetesen a legnagyobb eltérés a kiejtésben van. Bár van persze szóhasználatban és nyelvtanban is, de ezek sokkal kisebbek. (Én pl. máig nem tudok többes szám második személyben rendesen ragozni spanyolul, mert Latin-Amerikában tanultam, ahol nincs többes szám második személy.) A kiejtés viszont erősen regionális.
A probléma a modern korban jelentkezett. Amikor beindult a spanyol nyelvű filmipar, egyrészt Latin-Amerikában, márészt Hollywoodban is van is van spanyol filmipar. Amíg egy film nem akar nemzetközinek hatni, nem gond persze. De amikor egy adott produkciót eleve úgy akarnak eladni, hogy azt mindenki a “sajátjának” érezze, már nagy probléma a kiejtés megválasztása.
E célból ki lett találva a “kiejtés-semlegesítés” nevű módszer. Egyrészt el lett vetve a 2 legtávolibb hangzású kiejtás: az argentín-uruguayi és a kasztíliai. Az előbbi a benne szereplő “zs” hang miatt, mely más spanyol nyelvjárásban nincs, plusz amiatt, hogy egyes igékben a hangsúly nem ott van, ahol máshol. Az utóbbi pedig a selypítős “sz” és a “th” miatt, ami ismét sehol máshol nincs, s a már említett többes szám második személy miatt, mely Spanyolországon kívült, mintha ma valaki Magyarországon a kihalt múlt időket használná.
A karibi spanyolt nem szeretik a gyorsasága miatt, a közép-amerikait a sajátos személyes névmás használat miatt. A mexikói spanyol a leglassúbb, ott ráadásul nincs hangelharapás, szóval ideális a szappanoperákhoz, de azért valamelyest keverik egyfajta lassított karibi spanyollal és andoki spanyollal.
Élő ember persze így nem beszél, de ez a verzió jó a néző számára, a hatás: idegen beszéd, de nem azonosítható egy régióval se. Plusz lassú, tagolt, minden érthető. A latin szappaneopera-sztárokat tanfolyamra járatják, hogy megtanulják saját anyanyelvűket a forgatás alatt “szabvány szappanoperásan” beszélni.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
