Szeretek temetőbe járni. Nem temetésre, csak úgy sétálni, céltalanul, meg-megállni ismerősök sírjánál, emlékezni. Nyugalmat áraszt a sírkert, különösen ilyenkor ősszel. Békés elmúlásérzetet adnak a terebélyes fákról lehulló sárga levelek, amelyek avarszőnyeget varázsolva beborítanak mindent. Ehhez még társul a délutáni, kora alkonyat és az októberi áhítat hangulata. Ilyenkor pár hónapra búcsút intünk a tobzódó természetnek. Kicsit vele együtt mi is elmúlunk, de „ő” tavasszal mindig újraéled…
Mindenszentek és halottak napja tájékán a rengeteg temetőlátogató kicsit megzavarja ezt a békességet, hátráltatja a múltidézést, az elrévedezést. Csak a gyertyafényben úszó sírkert látványa megkapó, távolból.
Pár évvel ezelőtt felmerült Budapesten az a merész ötlet, hogy a főváros legismertebb temetőjében, a Fiumei úti sírkertben – amelyet Kerepesi temetőnek is szoktak nevezni – futópályát létesítsenek. Nemcsak a testmozgás újabb helyszínének kialakítása érdekében, hanem azért, hogy ebben a formában is bekapcsolják a nemzet dísztemetőjét a főváros vérkeringésébe. Az ötlet meghiúsult, de hogy mennyire lett volna kegyeletsértő a temetői sportolás, nem igazán tudni, Bécsben azonban van ilyen. Még akár futóversenyt is rendezhetnek, képzeljük el például az érsekújvári temetőben! Versenyfutás a sírásókkal és az idővel? Futópálya, kifutópálya, életpálya és élettelen pálya? Temetői és sporthangulat egyszerre, az élet együtt a halállal. Halottak napja környékén jó sok néző lett volna egy gyertyafényes futóversenyen! A sírpáholyokban biztosított az állandó nézőszám, sőt, folyamatosan emelkedik! De kinek szurkolnának, a magyaroknak vagy a szlovákoknak?
A sírfeliratok alapján inkább a magyaroknak, mert nagy többségben gyűltek össze az évtizedek során. Ők voltak egykoron a fegyelmezett és elkötelezett magyar választók, de azért valamennyire felelősek is az utódok iskolaválasztásáért, azok magyarságtudatának sorvadása miatt.
A temetői séta során olyan családi sírboltra is rábukkanhatunk, amelyen a dédnagyszülők és nagyszülők még például Kovácsok és Kovácsnék, Ferencek és Erzsébetek voltak, a leszármazottjaikat pedig már Kováčként és Kováčováként, szlovák keresztnévvel és írásmóddal temették el ugyanoda.
Vegyes sírok… Hogy miért kell a múltat bolygatni? Tanulságként, hogy mivé lettünk! A temető helytörténet is egyben, a sírkövek feliratai hűen tükrözik a település egykori nemzetiségi összetételét.
Ha történelmi népszámlálást tartanának a temetőkben, a nemzetiségi arányok mást mutatnának, mint bent a városban, az életben! Szülővárosom, Érsekújvár napjainkban nemzetiségileg már olyan összetételű, mint 30 éve Nyitra volt, de Komárom is kezdi idézni a harminc évvel ezelőtti Érsekújvárt. Nyitra semmit se idéz már. Így múlunk el csendesen, beletörődve saját magunk alakította sorsunkba. Minél régebbi részein sétálgatunk az újvári temetőnek, annál több a magyar sír. Az új részben már kiegyenlítődnek a szlovák és magyar sírok. A jövőben elkerülhetetlenül több lesz a szlovák sír…
Egy képzeletbeli temetői népszámlásnál teljesen felesleges lenne a két nemzetiség megadásának a lehetősége. Nemzetiség-1 és nemzetiség-2? Az ott nyugvók, életükben, ilyet még nem különböztettek meg. Csak egyet, a magyart ismerték, még ha egy ideig kényszerből reszlovakizálásra is kényszerültek, hogy ne kelljen elhagyniuk a szülőföldjüket. De még egy családon belül is akadtak ebben eltérések. Anyai ágon Hecskó nagyapám nem akart reszlovakizálni, pedig vendéglősként németül és szlovákul is jól beszélt, és a neve alapján lehetett volna akár nem magyar is. Viszont nagymamám, aki Csontos lány volt, és köszönni se tudott (vagy nem is akart) szlovákul, félelmében az elsők között reszlovakizált a háború után, és csak a hetvenes években mert aztán visszamagyarosodni a népszámláláskor.
Egyébként mi az, hogy „kétnemzetiségű”? József Attila: A Dunánál című versében „török, tatár, tót, román kavarog e szívben”.
Kavaroghat ugyan, de a nemzet vállalása más, az olyan, mint a vallás: aki kitér a hitéből, ugyanolyan, mint aki nemzetet, nemzetiséget vált, vagy felvesz mellé még egyet. Mennyire fájhatott a kitelepítésre kényszerítetteknek életük utolsó pillanataiban, hogy életük nagy részében nemcsak, hogy nem élhettek a szülőföldjükön, de nem is nyugodhatnak ott…
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/44. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
