A magyarság legnagyobb sorskérdései közé sorolja a fiatalság magyarságának, hazafiságának felébresztését, a népművészetet pedig nem szabadidős tevékenységnek, hanem létszükségletnek tartja. A kilencvenéves Andrásfalvy Bertalan néprajzkutatóval erdélyi gyökerekről, emlékekről, hagyatékról beszélgettünk.
– Az ember mindig felkapja a fejét, ha valakiről azt hallja, hogy Petőfi Sándor távoli rokona. Mennyire távoli ez a rokonság? – Az anyai dédnagyanyám anyja Hrúz Judit volt, az ő unokatestvére pedig Hrúz Mária, Petőfi édesanyja, aki sokáig élt ükanyámnál, Juditnál. Apám viszont erdélyi volt, kolozsvári születésű, javítóintézeti tanárként dolgozott, amikor elcsatolták Erdélyt, és nem írták alá a hűségesküt, kitoloncolták őket. Átjött Magyarországra, itt ismerte meg édesanyámat. Korábban is mindketten foglalkoztak népművészettel, édesanyám ötvösművész volt, gyönyörű dolgokat alkotott.
– De miért vette fel valaki az ötvenes évek első felének Magyarországán egyetemi tanulmányi szakként a román nyelvet? – Az élet hozta így. Szüleimnek nagyon szép néprajzi gyűjteményük volt, nekem mindig nagyon tetszettek azok a tárgyak, nem kevésbé az emberek az Esterházy-uradalomban, ahol apám gazdatiszt volt. Ennek megfelelően a néprajzi szakra jelentkeztem az egyetemen, de a Jóisten kegyelméből oda nem vettek fel, a magyar–román szakra írtak be. Mivel azonban tűzön-vízen át néprajzos akartam lenni, mindennél jobban érdekelt a néptánc, az ének, a szokások, életem új kanyarjának értelmét is hamar megtaláltam: meg kell tanulnom annak a népnek a nyelvét, kultúráját, amellyel a leginkább összekevert bennünket a sors. Nem bántam meg, nagyon sokat tanultam róluk és tőlük, például a politikai nézetektől független összefogás parancsszavát, ha a nemzeti érdek úgy kívánja.
– Nem zavarta az Erdély magyar identitását is kétségbe vonó, akkoriban a kommunista internacionalizmus által is „bebetonozott” román történelemelmélet? – Az előadásokon kétségtelenül hangzottak el furcsa dolgok is, hiszen az ötvenes évek elején valóban kritikátlanul igyekeztek átadni az egyetemen a román történelemfelfogást. Nem is bírtam sokáig, egy Váncsa Vilmos nevű hétfalusi csángó származású, Brassóban érettségizett kollégámmal már az első tanév harmadik-negyedik hetében felálltunk, tisztelettel meghajoltunk I. Tóth Zoltán, az ELTE Történettudományi Karának dékánja előtt – az ötvenhatos forradalom mártírja ő, ma szobra áll az Akadémia előterében –, és azt mondtuk: professzor úr, mi azt tanuljuk, amit a románok hisznek, viszont az igazságot szeretnénk tudni. Nektek meg kell ismernetek a román gondolkodást, a román történelemfelfogást is, a többit, az igazságot magatoknak kell felfedeznetek – így válaszolt a verseci származású, a temesvári piarista gimnáziumban végzett professzorunk. Amúgy már az első napoktól eljártunk a muzeológiai szak néprajzóráira is, ott ismerkedtem meg a tánckutató Martin Györggyel és Pesovár Ferenccel. A diplomaosztás után, 1956-ban mindjárt el is határoztuk, hogy élünk az akkoriban hozott lazító intézkedések kínálta lehetőségekkel, hiszen a háború után abban az évben engedélyezték újra magánszemélyek beutazását Romániába.
– Mire voltak kíváncsiak mindenekelőtt? – Muzeológiát végzett kollégákkal, régészekkel együtt indultunk útnak, Kolozsvár volt az első állomás, igazából ott kezdtük tervezgetni utunk további állomásait. A társaság egy része mindenképp el akart menni Bukarestbe és a tengerpartra is, én viszont jeleztem, hogy inkább Moldvába mennék, hiszen sokat hallottam, tanultam Domokos Pál Péterről, Lükő Gáborról. Hogy képzeled azt te? – kérdezte az egyik kolléga kolozsvári rokona. Megyek, szállást keresek, kérdezősködöm, mondtam a legnagyobb naivitással. Kis híján kinevetett. Onnan az erdélyieket is kidobják, mondta, ha nem tudják bizonyítani, miért járnak arra. „Keresned kell valakit, akihez készülsz, őt kell megnevezni úti célként. Egy volt osztálytársam, tanító, nemrég jelentkezett a Moldvában induló magyar iskolába, Kallós Zoltánnak hívják, Lészpeden lakik, ha kérdezik, mondd, hogy hozzá igyekszel.” Így is történt, a Békás-szorost még együtt néztük meg a többiekkel, ők onnan Bukarestbe indultak, én Moldvába.
– Izgalmas utazás lehetett… – Az egyetemen szerzett román nyelvtudás épp annyiban segített, hogy vonatra szálljak Lészped irányába. Azt ugyan nem sikerült kiderítenem, melyik Lészpeden kell leszállnom, a vonaton azonban magyar beszédet hallottam, annak nyomába szegődtem, így a megfelelő Lészpeden szálltam le, ahol Kallós lakott. Akit én ugyan korábban nem ismertem, de az útitársaim igen, így aránylag könnyen eljutottam Zoltánhoz. Nagy öröm volt az egymásra találás, szembesülni azzal, hogy mindkettőnket ugyanazok a dolgok érdekelnek. Két napig voltam nála, rengeteget beszélgettünk, a lelkemre kötötte, hogy hazafelé mindenképpen nézzem meg Válaszutat, a Mezőséget, ami szerinte még Moldvánál is kevésbé ismert és feltárt vidék. Akkor én még leginkább csak belevetítettem a moldvai valóságba a korábban tanultakat, hiszen két nap alatt túl sokat nem lehetett látni, tapasztalni. Megbeszéltük viszont, hogy a jövőben szorosan együttműködünk, jövök a barátaimmal táncot gyűjteni, őt is várjuk Magyarországra. Aztán továbbmentem, a tengerparton megtaláltam a barátaimat is, és együtt terveztük a mihamarabbi visszatérést.
– Amit az ötvenhatos események hosszú évekkel későbbre halasztottak, de el nem töröltek. Mi vonzotta ilyen ellenállhatatlanul? – A népi kultúránk iránti egyre fokozódó érdeklődésem, amelyet a Kallóssal való találkozásom élettel is megtöltött. Csak 1959-ben vehettem fel vele újra a kapcsolatot, akkor Zoltán épp Gyimesben élt, a következő tartalmas találkozásra azonban 1961 nyaráig kellett várnom. Egy négynapos IBUSZ-társasutazás keretében indultam el Nagyvárad–Kolozsvár úti céllal, előzetesen levélben jeleztem Kallósnak az érkezésünket Martinnal és Pesovárral együtt. Zoli várt az állomáson, rokonlátogatásra való hivatkozással elkértem magunkat a csoportvezetőtől, és mindjárt indultunk is Válaszútra. Ott azonnal találkoztunk is egy nagybátyjával, akit leszedtünk a bivalyszekérről, bementünk egy házba, rögtön filmeztünk is egy táncot, egy ritka magyart. Aznap este egy vak cigány zenész is muzsikált nekünk, gyönyörű volt, hatalmas élmény. Másnapra kalotaszegi utat szervezett nekünk Zoli, Vistára mentünk, méraiakat is hívott oda, a két Árus zenélt, filmeztünk, míg lehetett. Amikor sötétedni kezdett és kénytelenek voltunk befejezni a filmezést, a kis Árus azt mondta: tudjuk, kik maguk, pesti színészek. Eddig mi muzsikáltunk és táncoltunk maguknak, most maguk táncoljanak nekünk. Képviseletünkben Martin György állt elő, ő korábban hivatásos táncos is volt, egy Molnár István-gyűjtésből filmről pedig megtanulta az egyik mérai legényest. Egy fiatalember egyszer csak kiabálni kezdett: emberek, nézzétek, az apám táncát táncolja!
– A mai néprajzosok szinte frusztráltan élik meg, hogy az önök generációja már mindent felgyűjtött. Mit tart a legfontosabb plusznak, amit a régi adatközlőkkel való közvetlen kapcsolat adhatott? – Mindenekelőtt azt, hogy nem a mennyiség az elsődleges jelentőségű. Azok a tapasztalatok új szemlélethez szolgáltattak kitűnő és kimeríthetetlen anyagot. Jómagam a Magyarországra telepedett bukovinai székelyek és moldvai csángók körében végzett gyűjtéseim során kezdtem foglalkozni a kérdéssel: amellett, hogy tudják egyik vagy másik balladát, miért tudják, hogyan tanulták, hozták magukkal, miként őrizték meg? Hallottam egy Három árva-balladát, s a szomszéd faluban is megkérdeztem a nénit, tudja-e azt a keservest. Tudja, jött a válasz, de nem az ura. Miért nem, kérdeztem vissza. Mert nem volt árva, mondta. S akkor jutott eszembe, hogy Kallóssal is sokszor elbeszéltük: nem mindegy, ki mikor mit tud, milyen az ember és éneke közötti kapcsolat. Egy lészpedi asszonytól is megkérdeztem annak idején, hogy honnan, kitől tanulta a Három árvát. Csak úgy, a magam árvaságából, jött a válasz. De hát hallottam már máshol is, piszkáltam tovább. Igen, de én beletettem a sajátomat is. Ezek a kulcsmondatok, amelyeket a korábbi kutatók nem nagyon fogalmaztak meg, hiszen számukra az volt a legfontosabb, hogy minél több dallamot gyűjtsenek fel, értéket mentsenek.
– Ön szilárdan képviseli azt az álláspontot, hogy a népművészet szükséglet, nem pedig szabadidős tevékenység. Mára is érvényesnek tartja a megállapítást? – Igen, mivel a művészet nagyon fontos egyénlélektani, emberi magatartásbeli módszer, akár mentálhigiénéi értelemben is. Nem ráadás, hanem szükséglet. Ezt egészíti ki remekül Kopp Mária orvos pszichológus a magyar lelkiállapotról írt könyvében. Szerinte azért betegebb a magyar társadalom, mint az európai átlag, mert gyengék az emberi kapcsolatok és mindez egészségi problémákhoz vezet. Közvetlen párhuzamokat vezet le a kapcsolathiány és a megbetegedés között. Erdély hatalmas előnye és értéke, hogy a hagyományok őrzése tekintetében Magyarországhoz képest megállt az idő. Az az egyedülálló benne, hogy még mindig él, még funkciója van, míg Magyarországon mindez már csak emlék.
Andrásfalvy Bertalan Néprajzkutató, egyetemi tanár, a rendszerváltás utáni magyar kormány művelődési és közoktatási minisztere, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem professor emeritusa 1990 és 1993 között. Petőfi Sándor távoli rokona. Sopronban született 1931. november 17-én. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett előbb román–magyar, majd muzeológia–néprajz szakon. Az 1960-as évektől kezdve muzeológusként, majd néprajzkutatóként dolgozott, többnyire Pécsett. Kutatási területe a népi gazdálkodás, ezen belül a szőlészet, a gyümölcstermesztés és az állattartás néprajzi vetülete, valamint a néptánc, a népköltészet és néprajzi csoportok együttélése és egymásra gyakorolt kölcsönös hatásai. Több mint százhatvan tudományos közlemény szerzője. Részt vett a Százak Tanácsa munkájában, amely a nemzeti sorskérdésekről stratégiai állásfoglalásokat készített. Fontosabb díjak, kitüntetések: a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal (1994), Szent István Tudományos Akadémia tagja (1999), Magyar Örökség díj (2002), Pázmány Péter-díj (2007), Prima-díj (2007), A Magyar Művészeti Akadémia aranyérme (2008), Pécs díszpolgára (2010), Széchenyi-díj (2013), Baranya megye díszpolgára (2021). Nős, három fiúgyermek apja.
Forrás:3szek.ro
Tovább a cikkre »
