A szabadkőművességről bizonyára sokan hallottak-olvastak már, bár általában csak érdekességeket, különféle összeesküvés-elméleteket. Mindenekelőtt felmerülhet a kérdés: megtudhatunk-e biztos információkat egy titkos szervezet működéséről, múltjáról? Esetleg csak pletykák szintjén, leleplezésszerű vagy épp propagandajellegű, ámde megbízhatatlan kiadványok alapján spekulálhatunk róla?
Magyarországon – a világon egyedülálló módon – igen szerencsés helyzetben van a kutató: elolvashatja a magyarországi szabadkőművesség szinte összes 1920 előtt keletkezett belső dokumentumát. Ennek oka, hogy 1920 májusában a m. kir. belügyminiszter az 1550/1920. titkos BM-rendelettel betiltotta a szabadkőművesség hazai működését, s ekkor lefoglalták irataikat is, amelyek a levéltárban ma is hozzáférhetőek.
Dióhéjban a hazai szabadkőművességről
Az 1867. évi kiegyezéssel sajátos belpolitikai helyzet jött létre a Magyar Királyságban. A szabadságharc leverése utáni bő másfél évtizedes önkényuralmat követően megszületett a liberális magyar államiság, amelynek ritka sajátossága volt, hogy mind a kormánypárt, mind az ellenzéki pártok liberális elveket vallottak. Ausztriában a dualizmus idején sem engedélyezték a szabadkőművesség működését, ám a Magyar Királyságban két nagypáholy felügyelete alatt megkezdhették működésüket a titkos társaság szervezeti egységei, a páholyok. Céljaik, szervezeti felépítésük tisztázása és egységesítése után a magyar belügyminiszter engedélyével 1886-ban a szabadkőművesek létrehozták a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyt, a hazai páholyokat tömörítő „főhatóságot”.
Részlet a magyarországi szabadkőművesség Alapszabályaiból
2.§ „…A Magyarországi Symbolikus Nagypáholynak célja a szabadkőművesség feladatainak előmozdítása. A szabadkőművesség filozofikus, filantropikus és progresszív intézmény. Célja a közerkölcsiség, művelődés és felebaráti szeretet terjesztése és a jótékonyság gyakorlása. A szabadkőművesség kizár köréből minden politikai és vallási kérdést és tagjait a hazai törvények tiszteletben tartására kötelezi…”
2223/VII. 1886. Látta a m. kir. belügyminiszter. Budapesten, 1886. évi január hó 20-án
Kik voltak a szabadkőművesek s mi volt tevékenységük lényege? Zömmel a szellemi szabadfoglalkozású, jól képzett emberek léptek be a páholyokba, ahol egyrészt egyfajta értelmiségi eszmecsere zajlott („filozofikusság”): önképzés, társadalmi problémák, új eszmeáramlatok megvitatása, tudós előadások. Másrészt a „külvilág” felé irányuló emberbaráti tevékenységeket szerveztek („filantropikusság”), úgynevezett profán, tehát nyíltan működő egyesületeik – helyi szinten és a páholyok anyagi lehetőségei szerint – foglalkoztak például árvák, leányanyák, hajléktalanok gondozásával, esetleg népkonyhát működtettek. Az egykori budapesti mentőegyletük a mai Országos Mentőszolgálat elődje volt.
A szabadkőművességet körüllengő mítoszoknak egyrészt a kívülállók titkos működés miatti találgatásai adtak táptalajt, másrészt a valóban létező, hagyományokon alapuló különös rítusuk és egyedi szóhasználatuk.
Az eddig említettek alapján a társaság igen tiszteletre méltó tevékenységet folytatott. E ponton (legalább) három fontos kérdést kell feltennünk. Miért volt szükségük a titkos működésre? Vajon miért tiltottak be harmincnégy éves működés után egy ilyen hasznos szervezetet? S ezekkel szorosan összefügg a harmadik: mit jelent a szabadkőművesség harmadik célja, a „progresszivitás”? Ez utóbbit górcső alá véve kaphatunk választ a másik két kérdésre is.
A „progresszivitás” takarta a küldetéstudatot: a szabadkőművesek az emberi haladás (egyedüli) letéteményeseinek tartották magukat. Nemcsak megvitatni, orvosolni is akarták a társadalmi gondokat, rendszeres gyűléseiken, a páholymunkákon magasabb rendű célokat tűztek ki maguk elé, amelyek elérése érdekében próbáltak cselekedni a „kinti” világban, polgári foglalkozásuk végzése során.
A szabadkőműves testvériségnek az volt a lényege, hogy a szabadkőművesnek egyrészt tennie kellett a meghatározott célokért, másrészt a testvéreknek minden körülmények között segíteniük kellett egymást – s eközben céljaikról és kilétükről senki más nem tudott. A szabadkőműves bírónak tehát fontosabb szempont volt, hogy a vádlott szabadkőműves, mint hogy bűnös. (Volt egy úgynevezett titkos vészjelük is, amelyet bemutatva megbizonyosodhattak egymás szabadkőműves voltáról.) A szabadkőműves lapszerkesztőnek vagy újságírónak az volt fontos, hogy célkitűzéseiket szem előtt tartva cikkezzen: ha kell, elhallgatva nemkívánatos részleteket, ha kell, oda is beszerkeszteni információkat, ahová különben eszébe sem jutott volna. És így tovább az ügyvédek, hivatalnokok, kutatók, művészek – valamint a politikusok.
A végső cél: Magyarország gyökeres átalakítása
Az eddigi általánosságok után, és számos előzményt átugorva vizsgáljuk meg egy konkrét páholy, a nagyváradi László király páholy tevékenységét. A váradi szabadkőművesek a századfordulót közvetlenül megelőző években egyre nagyobb súlyt helyeztek a magyar társadalom teljes átalakítását célzó eszmékre, s emellett egyre inkább visszaszorították humanitárius akcióikat. 1899-ben dr. Várady Zsigmond református ügyvédet választották főmesterré, akinek Társadalmi programm című munkája (egy 21 oldalas füzet) foglalta össze a magyarországi társadalom szociális, politikai, vallási-egyházi, oktatási-kulturális, egyszóval szinte teljes körű átformálásának vezérelveit. Elsőként az államosított oktatást és az általános, titkos választójogot tűzték zászlajukra, amelyek hosszú távú céljaik előfeltételei voltak.
Tudni kell, hogy akkoriban a legtöbb iskolát a katolikus egyház üzemeltette. A szabadkőművesek egyre kiterjedtebben és egyre agresszívebben támadták az egyházat, amelytől az iskolák mellett a vagyonát is el akarták vetetni (szekularizáció). Ádáz és állandó sajtóhadjáratot folytattak az általuk „klerikális reakciónak” vagy „fekete seregnek” nevezett katolikusok ellen, amelynek során meglehetősen gyalázkodóvá vált a revolver-újságírásnak is nevezett akkori sajtóstíl. Ekkor már nemcsak a szabadkőművesi elvek (mint például a vallási tolerancia, közerkölcsiség, felebaráti szeretet), hanem a titkos szervezet működésének törvényessége is sérült – vessünk egy pillantást a fentebbi alapszabály-idézetre, hogy megértsük, miért.
Hogyan akarták véghezvinni a szekularizációt és az oktatás államosítását? A törvényhozáson keresztül. A századforduló környékén az országgyűlési képviselők csaknem tizede szabadkőműves volt, minden pártban megtalálhatók voltak (a Katolikus Néppárt kivételével), ám nem volt elegendő erejük. Az ország gyökeres átalakításához először is népparlament kellett: ehhez pedig általános, titkos választójog. Társadalmi beágyazottságuknak, titkos befolyásoló módszereiknek – továbbá a jövőbeli népiskolának – köszönhetően a szabadkőművesek azt remélték, elérhető, hogy „megfelelő” emberek kerüljenek a Képviselőházba, akikből aztán népkormány alakulhat. S ekkor már nem lehet akadálya társadalom-átformáló elképzeléseik megvalósításának.
Túl nagyszabásúnak, netán kitalációnak tűnne ez a terv? Nos, Franciaországban véghezvitték: ebben az időben ott már szabadkőműves kormányt szabadkőműves kormány követett. Az Osztrák–Magyar Birodalom, s benne Magyarország szétbomlasztásáig nálunk csak a népkormány vált valóra: a demokratikusnak mondott, bár senki által meg nem választott Károlyi-kormányról van szó, amelynek négy minisztere és hét államtitkára volt szabadkőműves.
Nemzetellenesség és törvénytelenség
Volt azonban egy hatalmas különbség a francia és a magyarországi szabadkőműves célok között: a katolikus egyház megsemmisítéséért, a társadalom szabadkőművesi átalakításáért vagy például a „világbékéért” folytatott harcuk során a hazai páholyok a legelemibb magyar nemzeti és állami érdekeket sem vették figyelembe. Összeütközésbe kerültek az ideák, doktriner elképzelések hordozói, a szabadkőművesek az adott körülmények között (rablókapitalizmus, román irredenta, nemzetközi fegyverkezési verseny stb.) létező keresztény magyar nemzetállammal.
A klasszikus liberalizmus a 20. század elejére kiüresedett, az új ideológiákra fogékony szabadkőművesek soraiban rohamosan terjedtek a marxizmus és az úgynevezett radikális liberalizmus eszméi. Utóbbiak nevezetes képviselője volt Jászi Oszkár, aki hét társával 1908-ban megalapította a legradikálisabb elveket valló Martinovics páholyt. A rájuk jellemző intolerancia, a már-már kérlelhetetlen kereszténygyűlölet és szélsőséges stílus megosztotta a szabadkőművességet, sőt csaknem szakadáshoz vezetett, de híveik száma egyre nőtt. Őket a történetírás az utóbbi évtizedekben „polgári radikálisok” névvel illette, a levéltári források és a páholytagok személyének ismeretében azonban helytállóbb a „baloldali radikálisok” megnevezés.
Habár a titkos szervezetben óriás belső viták voltak, a szellemet már nem sikerült visszaparancsolni a palackba. 1913-ban a Martinovics páholy – immár kendőzetlenül lábbal tiporva az ország törvényeit – létrehozta az Országos Polgári Radikális Pártot. Ez a párt a Károlyi Mihály nevével fémjelzett érában jutott politikai szerephez, ám ennél is fontosabb, hogy radikális szabadkőművesek nagy számban vettek részt az 1919-es kommunista diktatúra kormányzatában is, amely pontot tett az ország teljes szétzüllesztésének végére.
A magyar politikai vezetőréteg csak 1919-ben fogta föl, mi is történt a korábbi évtizedekben. A magyarországi szabadkőművesek működésébe belelátva ma pedig már megalapozottan állíthatjuk, hogy az 1919-es vörös diktatúrát több évtizedes előkészítő munka, „eszmeérlelés” előzte meg a páholyokban, amelyek titkos befolyásoló módszerükkel hatást gyakoroltak a sajtóra, a színházakra, a szépirodalomra s az élet számos területére – ezáltal akarva-akaratlanul is hozzájárulva Magyarország összeomlásához.
(Eredetileg megjelent:
Történelemportál magazin, 2013/1. szám)
Forrás:tortenelemportal.hu
Tovább a cikkre »
