Jaj nekem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok,
és tisztátalan ajkú nép között lakom!…
Hozzám repült az egyik szeráf, kezében parázs volt,
amelyet fogóval vett le az oltárról. Megérintette vele a számat és ezt mondta:
Vétked el van véve, a bűnöd meg van bocsátva – Ézsaiás 5,5-7
Amivel telve van a szív, azt mondja a száj – Lukács 6,45
Az Úr által Mózesnek adott Tíz Ige vagy parancsolat harmadik Igéje így hangzik: „Az Úrnak, a te Istenednek nevét hiába fel ne vedd, mert nem hagyja azt az Úr büntetés nélkül, aki az Ő nevét hiába felveszi” (2Mózes 20,7). Más fordítás szerint: „Ne használd hiába az Úr, a te Istened nevét…”.
Elgondolkodtam a tiltás logikus folytatásán, s éppen most az imahetek (Evangéliumi Allianz Imahét, Egyetemes Imahét) hónapjában. Vajon nem büntetésként van rajtunk a magyarságméretű Isten–, és emberkáromlás, felmenőink vagy a mellettünk élők minősíthetetlen káromlása? Vajon ezekben a hetekben nem kellene-e sokkal inkább odafigyelni a verbális agresszió család- és nemzetzüllesztő jelenségére?
Nem gondolom, hogy e jelenség, ami behálóz állami és egyházi helyeket, személyeket fenn és lenn, idősek és iskolások kommunikációs „minőségi lejtmenetét” idézve elő, válogatás nélkül, tehát ennek okait, pszichológiai, szociológiai, társadalmi okait itt kellene boncolgatni. Másutt annál inkább. Barth Károly svájci korszakos gondolkodónk közel 100 éve ezt írta: Ha az elefánt a porcelánboltban van, nem az a kérdés, miért és hogyan került oda, hanem az, miként tudjuk úgy kivezetni, hogy a legkisebb kárt okozza.
Elég csak utalni arra, milyen ősrégi küzdelemről van szó. Az Úr Jézus imájának első kérésében ezt hagyta ránk: „Szenteltessék meg a te neved” (Máté 6,9). S bizonyára nem véletlenül. Ő, aki egész életét Isten dicsőségére, az atyáktól kapott drága Írások, életvezető Igék beteljesítésének szentelte, fájdalommal tapasztalhatta népe körében, amikor az Isten nevének megszentelése csorbát szenvedett.
Nem véletlenül tanította Pál apostol: „Semmiféle rothadt beszéd ne jöjjön ki a szátokból, csak ami jó, alkalomhoz illő, és építő…” (Efézus 4,29).
Az sem véletlen, hogy Bethlen Gábor erdélyi fejedelmet az 1619. évi gyulafehérvári országgyűlésen arra kérték, tartson kegyelmed önmagáért és a népért országos közgyónást, pönitencia napot, amit ő meg is fogadott. Valószínűleg ez a fejedelmi nyilvános bűnbánattartás is szerepet játszott abban, amit Bodnár Alexandra, a debreceni Bölcsészettudományi Kar Magyar Nyelvtudományi Tanszékén dr. Kis Tamás témavezető irányításával felkutatott és publikált: „Káromkodások és szitokszavak helyzete a magyar nyelvben” (elérhető ITT).
Dolgozata elemzi a káromkodás pszichológiai, szociológiai hátterét, okait. A megkérdezettek közlései alapján megdöbbentő, hogy a legváltozatosabb anyanyelvi káromkodások, Isten- és emberkáromlások leggyakrabban a tanulók között fordulnak elő, de a társadalom felsőbb rétegeiben, a vezetők között ugyanúgy, mint kevésbé iskolázottak között. Ami az előbbiekre pozitíven utal vissza, s amin egyházi vezetőknek és egyházi fakultások, gimnáziumok, iskolák vezetőinek és pedagógusainak, lelkészeknek, hitoktatóknak motiváló megállapítás: „Az aktív vallásgyakorló adatközlők alkalmazzák a legkevesebb káromkodást, azon belül a hitvilággal kapcsolatos trágár szavak a legkevésbé preferáltak” (29. oldal).
Ez így is olvasható: „A káromkodást nagyjából a XIX. század közepéig szigorúan büntették, az istenkáromlók ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a közönséges gonosztevők. Nem csak az egyház üldözte őket, de az alispánoknak és a szolgabíróknak is feladatuk volt, hogy felkutassák és megbüntessék a káromkodókat” (3. oldal).
Nincsenek varázspálcáink, még az imádságban sem. De szándékaink, törekvéseink, tudatos önkontrollok kezünk ügyében vannak. Például: imahetek alkalmával, nagy ünnepeinken szóböjtöt hirdetni országosan, amivel felhívhatnánk a közfigyelmet a jelenség nemzedékkárosító, jövőszennyező voltára, s legalább reménység szerint lehetne fékezni a verbális ön- és környezeti szennyezést. Mert aki ma és önmagában, belső szótárában agresszív, az holnap lehet a tetteiben is az lesz!
De ha ezt is Istenre hagyjuk, aki évezredek óta megtette a magáét: kiadta a figyelmeztető jelet a Tíz Parancsolattal, akkor semmi sem fog változni. Lehet, túl profán a példa, de szemléletes: ha képesek vagyunk naponta fogat mosni, hogy mosolyunk világítóbb, leheletünk embereket vonzóan üde legyen, miért nem tehetnénk ugyanezt a szívünkkel? Megdöbbentő vagy nem, de tény: az iszlámban napi öt kötelező ima van, s ezekhez minimum kezet és lábat illendő mosni. Vajon ez tömegméretekben nem hat a hívők beszédére? Magában a szakrális rendszerességben még is csak potenciális tisztító erő van! Ha a keresztyén világ a maga potenciális lehetőségeit nem veszi komolyan, akkor ellenvetés nélkül ki lehet adni a „Legjobb káromkodós filmek” listáját, amint azt a neten manapság olvashatjuk. És ez kinek jó? Vagy éppen azért, hogy a film legyen az utolsó eszközünk, aminek segítségével kiélhetik a nézők, s ezzel csökkenthetik nyelvi agresszivitásukat? Nem hiszem.
A nyelvtisztításnak van egyfajta struktúrája, keresztyén eszközrendszere. Még a digitális világban is. Hiszek a közösségi és egyéni önkorrekcióban. Hiszek abban, hogy ha nyilvánosan lennének szóböjtre, nyelvböjtre, káromkodás és szitok nélküli napokra vonatkozó felhívások, alkalmak, egyházi, gyülekezeti, családi és személyi elhatározások, tréningek, szószűrő alkalmak, akkor igenis lehetne szabadulni a nyelvi agresszió minden, még legintimebb formáitól is.
A COVID-19 ellen is kinek-kinek magának is védekeznie kellett. Így van ez a nyelv- és emberi kapcsolat sorvasztó káromlással, káromkodással, szitkozódással is. Kezdjük el már ma magunkban a nyelvújítást, szótréninget – mert ezen Kazinczyékkal és a 19. századi nyelvcsinosítással még nem jutottunk túl.
Uram, mikor, ha nem most? Kivel, ha nem velem? Hol, ha nem itthon, házunkban és hazánkban?
(Dr. Békefy Lajos/Felvidék.ma)
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
