Válóczy Józseffel, az Esztergomi Hittudományi Főiskola és Érseki Papnevelő Intézet teológiatanárával, a Budapest-Angyalföldi Szent Mihály Plébánia papi közösségének tagjával a karácsony misztériumáról beszélgettünk.
– Sajnos gyakran előfordul, hogy félünk Istentől, pedig amitől igazán tartanunk kellene, az az, hogy elveszítjük őt. Karácsony a megtestesülés ünnepe, és ahogyan Jézus mondta Nikodémusnak: „Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte, hogy mindaz, aki hisz benne, örökké éljen.” Egy minket végtelenül szerető Istentől nem kellene félnünk.
– A Biblia értelmezői hosszan tudnának beszélni arról, hogy a Szentírásban az istenfélelem árnyaltabb dolog, nem egyszerűen a pszichológiai értelemben vett félelem szinonimája. Ha azonban a hétköznapi nyelvhasználat szerint kérdezzük, hogy van-e okunk félni Istentől, akkor azt mondom: ne féljünk. Szent János is arról ír az első levelében, hogy a szeretetben nincs félelem. A tökéletes szeretet kizárja a félelmet, mert a félelemnek köze van a büntetéshez. Aki tehát fél, abban nem tökéletes a szeretet (1Jn 4,16–18). Bár János itt talán az élettől és a világtól való félelemről beszél. Mindenesetre nekem az Istennel való kapcsolat kontextusában nem a félelem jutna eszembe mint adekvát magatartás.
– Vissza-visszatérő kérdés, hogy a mindenség Ura, a királyok Királya miért jászolban, szegényként jött el közénk.
– Ha Isten egyszülött fia emberré lett, akkor valóságos emberi viszonyok között lépett be a világba, az összes esetlegességgel együtt, ami az emberi lét velejárója. Születhetett volna konszolidált környezetben is. Abban, hogy jászolba született, nem azt látom, hogy a kolduslétet akarta külön is megbecsülni, kiemelni, hanem azt, hogy valóságos ember akart lenni, és a földi lét ilyen esetlegességekből áll össze. Nyilván senki sem tudja megválasztani a szüleit, a környezetét, azt, hogy milyen közegbe szülessen. Van olyan barátom, aki süketnéma szülők gyerekeként jött a világra, és azért innen indulni nem mindennapi történet. Egészen más, ha valaki egy orvos házaspár, vagy ha becsületes kétkezi munkások gyermekeként születik. Az ilyen esetlegességek alkotják az emberi létünket. Még azt is
– Tehát rögtönzött?
– Igen. Vállalta: ugyanúgy fog zajlani az élete, ahogyan a többi emberé is. Isteni tervről olyan értelemben beszélhetünk, hogy éppen ott és akkor történt a megtestesülés, ahol és amikor. Isten változatlanságának oldaláról nézve persze mindig törékenyek az olyan kifejezések, hogy egyszer csak elhatározta a megtestesülést, de valamikor tényleg tudatosan meg kellett születnie ennek a döntésnek. Ugyanolyan ez, mint amikor az ember elhatározza, hogy megnősül, férjhez megy, pap lesz. De attól kezdve nincs megtervezve minden másodperc, hanem az élet történik, zajlik.
– A karácsonnyal kapcsolatban leggyakrabban használt szavaink: szeretet, megtestesülés, születés, család, világosság. Ön hogyan határozná meg a karácsony lényegét? Mindez együtt? Vagy kiemelkedik közülük a megtestesülés?
– Az egyik klisé szerint a fehér karácsony az igazi. Lehet, hogy gyerekként még én is így gondoltam. Amióta azonban autót vezetek, nem feltétlenül lelkesedem a hóért, mert veszélyforrás. Egyébként a karácsony tartalmához semmi köze nincs a hónak vagy bármilyen hangulatnak. A szeretet ünnepe is ugyanolyan rárakódott klisé, mint a fehérség, ez sem feltétlenül a lényege. Nem baj egyébként, hogy kialakult a karácsony köré egyfajta kultusz; ez az ünnep hozza össze legjobban a családokat, és keretet teremt a szeretet kifejezésére. Bár megint ott van az emberlét sajátos esetlegessége: lehet, hogy valaki számára pont azért nehéz a karácsony, mert nem adatik meg neki, hogy legyen, akinek kifejezze a szeretetét. Vagy éppen fájdalmas emlékei kötődnek a karácsonyhoz. A lényeg: a megtestesülés. Ezért egy bizonyos ferences teológiai hagyományban a megtestesülés titka még nagyobb hangsúlyt kap, mint a megváltás.
Az volna tehát a helyénvaló, ha a megtestesülés titkának részleteit próbálnánk végiggondolni karácsonykor.
– Jézus születésekor rögtön összekapcsolódik a szeretet, a jóság, az aggodalom, a Szent Család, a pásztorok, a napkeleti bölcsek és az angyalok. S velük szemben ott a kegyetlen erőszak: Heródes lemészároltatja a betlehemi kisdedeket.
– Ez is együtt jár a valóságos emberléttel. A két motívum összekapcsolódása nem kizárólag a karácsonyra jellemző, hanem az élet sok más területére is. Nemcsak a felnőtt Jézus léte valóságos emberlét, hanem a gyermek Jézusé is. Van, amikor kevésbé drámaian mutatkozik meg valami: lehet, hogy csak abban, hogy az egyik gyermek később lesz szobatiszta, mint a másik. De megmutatkozhat úgy is, hogy valakinek már gyermekként fegyvert adnak a kezébe, ami sajnos ma is előfordul a világban, s így arra szocializálódik, hogyan kell embert ölni. Ez tragikus.
François Varillonnak van egy nagyon szép könyve: Isten alázata és szenvedése a címe. Rögtön az elején leszögezi: nem arról van szó, hogy a szenvedést istenítjük, amikor azt mondjuk, hogy Isten szenved, de a szeretet és a szenvedés valamilyen titokzatos módon összetartozik. Nem feltétlenül úgy, hogy aki szeret, azt bántják azok, akik nem tudnak szeretni, bár sajnos ez is előfordul. Ám aki igazán szeret, nem lepődik meg azon, hogy a világban találkozik szenvedéssel, gyűlölettel, erőszakkal. Ez nem tántorítja el attól, hogy higgyen a szeretetben, hogy elámuljon a szeretet titkán.
– A Krisztus utáni 7. században élt Hitvalló Szent Maximosz görög szerzetes, teológus írta: „Nyilvánvaló, hogy a megtestesülés nagy titka mindig titok marad. Mi módon van jelen személyesen az isteni Ige az emberi testben, amikor ugyanaz a személy teljes lényegében az Atyánál van? S hogyan lehet ugyanakkor teljes isteni természete és teljes emberi természete, amikor semmit sem veszít el abból, ami benne isteni, sem abból, ami emberi.” Mindez nem fogható fel ésszel. A kegyelem az, ami segíthet megértenünk?
– Jézus kortársai számára sem volt felfogható az, ami Jézusban isteni. Azt csak a hit szeme tudta meglátni. Kierkegaard-t idézem, aki azt írta: a hit szempontjából semmiféle előnyt nem élveztek Jézus kortársai. Mivel
Ezt megérteni azt jelentené, hogy van egy Istennél is nagyobb koordináta-rendszer, amelyben az egészet el tudjuk helyezni, de ilyen nyilván nincsen. Nekem viszont sokat jelent, amit a 20. század teológusaitól, így például Hans Urs von Balthasartól tanulhatok. A klasszikus kérdésfelvetésnél – hogyan kapcsolódhat az isteni és az emberi természet kvázi légüres térben – talán érdemibb, izgalmasabb megérteni azt: ha komolyan vesszük, hogy Isten emberré lett, akkor Jézus emberi sorsának az összes mozzanatát oda kell gondolnunk ehhez. Volt kisgyermek, kamasz, felnőtt. Érdekes, hogy öregember nem lett. Pedig lehet, hogy sok idős hívőnek segítséget jelentene, ha láthatná, milyen volt Isten öregként. Ez azonban nem adatott meg. Egyébként Jézus emberi tudatával fokozatosan ébredt rá isteni identitására. Kisgyermekként vagy tizenkét évesen – amikor azt mondja, nekem atyám dolgaiban kell munkálkodnom – még nem ugyanolyan szinten tudta, hogy ő Isten, mint később a kereszten. Ez tehát egy folyamat volt nála, miközben persze ontológiailag nyilvánvalóan kezdetektől fogva, mindenestől Isten volt, már a pólyában is. De ehelyett inkább azt próbáljuk megérteni, hogy emberi életének különböző mozzanataiban hogyan volt Isten, miként volt jelen Isten az életében.
– Arról, hogy a kortársai számára sem volt felfogható, ami benne isteni volt, eszembe jut az a jelenet, amikor Jézus azt mondja: „Én vagyok az élet kenyere. Aki ebből a kenyérből eszik, örökké él.” Ezután sokan elhagyják őt, csak tanítványainak legszűkebb köre marad mellette.
– Ez nem csak azért lehetett nehéz, mert az akkori istenképhez képest Jézus másféle Istent, másfajta megváltást mutatott. Akkor is nehéz lehetett volna, ha pontosan ugyanolyan istenkép él az emberek fejében, mint amilyet Jézus hirdetett nekik. Másfelől, ha azt mondjuk: valakiben isteni tehetséget fedezünk fel, akkor az valamiféle analógia ahhoz, hogy lehet szemünk meglátni az emberben az istenit. Miloš Forman Amadeus című filmjének egyik legszebb jelenetében Salieri elmegy az első Mozart-koncertre. Előtte, a sütemények között bujkálva, tanúja lesz egy kis hancúrozásnak az akkor általa még nem ismert Mozart és szerelme, Constance között. Mozart emiatt el is késik a saját koncertjéről. Utána, a látottakon megbotránkozva, Salieriben összeáll, hogy Mozartot látta. Belekukkant a vezényelt mű kottájába, és hangjegyről hangjegyre kielemzi: „A kotta szerint apró semmiség. Egyszerűen indul, szinte komikusan. Szimpla lüktetés, fagott és basszusklarinét. Akár egy ócska zenedoboz. És akkor hirtelen odafent megszólal egy oboa. Egyetlen hang, hosszan kitartva. Majd a klarinét veszi át a dallamot, és szívfájdítóan gyönyörű frázissal édesíti. Ez nem cirkuszi mutatvány volt, muzsika, melyhez foghatót nem hallottam még… Úgy éreztem, Isten hangja a dallam.” Salieri felfedezi Mozart zenéjében az isteni hangot, de nem érti, miért pont ő kapta meg ezt a kegyelmet. Jézusnál is előfordulhatott, hogy sokan megérezték benne az istenit, ugyanakkor voltak, akik azt kérdezték: de
– Sokan vannak, akik szerint a karácsony napjainkra szinte teljesen elvesztette transzcendens dimenzióját, már nem a megtestesülésről szól, nem is a szeretetről, az örömről vagy a lelki elmélyülésről, hanem a fogyasztásról és a túlköltekezésről. Mindenki rohan, és mire az ünnep elérkezik, az emberek fáradtak, idegesek, kimerültek.
– Nem mondanám, hogy a karácsony a fogyasztásról szól, mert az emberekben ott van az igény, hogy valami különlegeset teremtsenek ilyenkor maguk és a szeretteik számára. Lehet, hogy régen ez azt jelentette: szépen földíszítjük családilag a karácsonyfát, és kerül alá néhány pár zokni, elkészül az ünnepi vacsora, meggyújtjuk a gyertyát, a csillagszórót, felolvasunk a Szentírásból, énekelünk. Ma meg van, akinek az kell az ünnepi hangulathoz, hogy elutazzon a Seychelle-szigetekre, és trópusi környezetben töltse a karácsonyt.
Inkább csak az változott, hogy mit tekintünk különlegesnek, örömnek. Napjainkban az embereknek egyre kifinomultabb impulzusokra van szükségük ahhoz, hogy jól érezzék magukat, de abban, hogy a karácsony legyen a különleges örömök helye, talán nem történt változás.
– Ön nagyon szereti az irodalmat, a filmművészetet. Említene egy olyan műalkotást, amely szorosan kapcsolódik karácsony szent ünnepéhez?
– Dino Buzzati olasz írónak van egy nagyon szép elbeszélése, Karácsonyi történet a címe; le is fordítottam. Egy püspöki titkár szenteste rendet rak a kissé kopottas székesegyházban, hogy az érsek úr mindent rendben találjon, amikor majd lejön imádkozni. A dómban szétárad az Isten. Érkezik egy rongyos szegény ember, és kér egy keveset Istenből. A titkár azonban elküldi őt egy ötlírás bankjeggyel. A titkár egyszer csak azt érzi, hogy Isten eltűnt a templomból. Kétségbeesetten járja a várost, hogy megtalálja, mert az érsek úrnak szüksége lesz rá este. Felkeres egy keresztény családot az otthonában, találkozik a mezőn egy parasztemberrel, kéri őket, hogy adjanak neki Istenből, de elutasításra talál. A titkár el van keseredve. Végül a látóhatár szélén megpillant egy kis templomot. Belép az ajtaján, és érzi Isten jelenlétét. Látja, hogy ott imádkozik egy pap, és meglepődve tapasztalja, hogy az érsek az, aki megkérdezi tőle: „Hol jártál ebben az ordas éjszakában?” Buzzati nem magyarázza túl az elbeszélést, de szerintem arról szól: ha valaki, mint az elbeszélésben a titkár, elveszíti Istent, könnyen azt gondolja, hogy más is elveszítette. De téved, a másik, az érsek bizonyosságát az ő bizonytalansága nem érinti.
Fotó: Merényi Zita (archív)
Bodnár Dániel/Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2023. december 24–31-i ünnepi számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
