Az európai parlamenti választások előtt még reménykedhettünk a jobboldal földrengésszerű győzelmében. Mára kiderült, hogy reményeink nem válhattak valósággá. Bár sem a baloldali-liberális, sem pedig a tényleges jobboldal nem tudott döntő pozíciókat szerezni, kérdéses, hogy a többségi pozíciót szerzett látszólag konzervatív és centrális erőtér a jelenlegi felfogásával képes lesz-e kezelni az öreg kontinens előtt tornyosuló problémákat. Pedig e problémák kétségtelenül végzetesnek tűnő árnyat vetnek Európa jövőjére.
Az európai parlamenti választások előtt még reménykedhettünk a jobboldal földrengésszerű győzelmében. Mára kiderült, hogy reményeink nem válhattak valósággá. Bár sem a baloldali-liberális, sem pedig a tényleges jobboldal nem tudott döntő pozíciókat szerezni, kérdéses, hogy a többségi pozíciót szerzett látszólag konzervatív és centrális erőtér a jelenlegi felfogásával képes lesz-e kezelni az öreg kontinens előtt tornyosuló problémákat. Pedig e problémák kétségtelenül végzetesnek tűnő árnyat vetnek Európa jövőjére.
Először is pontosítsuk, honnan jön, mit is jelent a nemzeti forradalom fogalma? A történelem nem ismétli magát, legfeljebb csak párhuzamokat, utalásokat találhatunk.
Franciaországban 1940 júniusában összeomlott a korrupt, erkölcsi értékeit vesztett Harmadik Köztársság. A Nemzetgyűlés túlnyomó többséggel (569 igen, 80 nemleges, és 20 tartózkodó szavazattal) az első világháború francia szempontból kiemelkedő és elismert tábornokára bízta az alkotmányozást, egy új rendszer megteremtését. A Vichy-központú rendszer programjának elnevezése Revolution Nationale, azaz Nemzeti Forradalom volt.
A 84 évvel ezelőtti eseményekkel csak annyiban vonhatunk párhuzamot, hogy nem kizárólag az abszolút monarchiák, vagy a totális diktatúrák gyakorolhatnak zsarnokságot, elnyomást, hanem a szélsőséges liberalizmus és a szabadkőművesség is.
1940. október 10-én Henri Philippe Pétain (1856-1951) beszédet intézett a francia nemzethez:
”A történelemben a zsarnoksággá korcsosuló (szélsőséges) diktatórikus korszakok, a szabadossággá fajuló (szélsőséges) szabadság korszakaival váltakoztak. Itt az idő, hogy Franciaország véget vessen ezeknek a fájdalmas változásoknak, és meglelje az összhangot a tekintélyelv és a szociális gondoskodás között… Az új kormány hierarchikus jellege elválaszthatatlan a szociális gondolkodástól.”
Tehát csak emlékeztetőül, a Vichy-központtal berendezkedő rendszer, a Francia Állam – L’Etat Francais tehát szakított a Harmadik Köztársaság korrupt, liberális rendszerével.
A Nemzeti Forradalom erkölcsi-nemzeti megújulást sürgetett a nemzeti eszme, a szociális gondoskodás, a katolicizmus jegyében.
Programelemei között nagy fontosságot kapott a nemzeti, vallási értékek hangsúlyozása, a szociális gondoskodás, a rend biztosítása, a vidék, a mezőgazdaság segítése.
Az erkölcsileg teljesen devalvált forradalmi jelszavakat: Liberte, Egalite, Fraternité felváltotta Travail, Patrie, Famille, vagyis a Munka, Haza, Család hármas jelszava.
A nemzeti megújulásban reménykedők kezdetben nagy reményeket fűztek a kormányhoz, amely jelentős társadalmi támogatással is bírt.
Csak érdekességképp, a rendszer ideológusai középpontba helyezték a rómaiak ellen harcoló gall vezér, Vercingetorix és a középkori nemzeti hős, Jeanne d’Arc alakját.
Tehát a kezdetben népszerű rendszer a német-olasz szövetségi rendszerbe kerülve látszólag fenntartotta a francia nagyhatalom látszatát. A háború erőviszony-fordulásával azonban a rendszer helyzete romlott, felerősödött az ellenállási mozgalom, német nyomásra deportálásokra is sor került. A szélhámosok (pl. Alexandre Stavisky), a szélsőséges szabadkőművesek bűneiért a zsidó kisemberek fizettek, sok esetben életükkel. Pedig még 1941-ben a kormány küldöttséggel fejezte ki tiszteletét a világhírű filozófus Henri Bergson temetésén. Bergson egyébként világosan leírta, a zsidók ellen felerősödő ellenérzéseket a negatív képviselők cselekedetei váltották ki, valamint hogy a judaizmus csak a kereszténység révén újulhat meg.
Ez tehát a történelem. Természetesen a „nemzeti forradalom” fogalma ma már teljesen mást jelenthet Franciaországban és egész Európában. Zárójelben csak annyit, hogy a Travail, Patrie, Famille jelszó kapcsán Marine Le Pen is kijelentette: inkább ez, mint a forradalmi hármas jelszó. Egyébként előfordul közalkalmazottak, rendőrök megnyilvánulásaiban is. A nemzeti forradalom ma a nemzeti-vallási értékek védelme, megerősítése, a nemzeti kultúra, a környezetvédelem hangsúlyozása, a rend biztosítása – akár szemben a szélsőségesen értelmezett emberi jogokkal – is.
Aktuálisan viszont a legfontosabbak a szélsőséges gender-ideológiák, és a Kalergi-tervre alapozott, a kontinens, a keresztény nemzetállamok megsemmisítését tervező migráció megfékezése.Európa alapvető létérdeke akár az orosz-ukrán, akár a gázai konfliktus minél gyorsabb és méltányos befejezése. Ezért is értékelhető a magyar kormányfő kijevi és moszkvai békemissziója. Ennek nagyszerű folytatása lehetne a békemisszió folytatása példaként Baku és Jereván, Izrael és Palesztina között is.
A francia elnök valóban alkotmányosan és demokratikusan járt el, mikor a pártja számára vesztes választások után parlamenti választásokat írt ki. Ennek eredménye ismeretes, az első fordulóban előretörő jobboldal rovására összefogott Macron pártja és a baloldali Új Népfront, amely relatív többséget ért el. Kérdéses, hogy együtt tudnak-e majd működni?
Ha valamiképp a baloldal vezetője, Jean-Luc Mélenchon alakít kormányt, kérdéses, hogy össze tudja-e egyeztetni a tényleges baloldaliságot, mely a munkavállalók érdekét, az állam növekvő szerepét képviselné, a neoliberális-globalizációs nyomással, a különféle deviáns és antiszociális rétegek, a migráció támogatásával. Az utóbbiak nem igazán baloldali szempontok. A veterán szocialista politikus egyébként tett már néhány „elképesztően antiszemita” kijelentést is. Példaként: „Egyetlen nemzet sem tarthatja magát magasabbrendűnek a többinél.” Ha ő alakítana kormányt, szembesülnie kell e problémákkal.
Olaszországban stabilabbnak tűnik a helyzet. Giorgia Meloni kormányfő látszólag enged az EU liberális főárama nyomásának, bár a Fratelli d’Italia képviselői Ursula von der Leyen elnöksége ellen szavaztak. Ugyanakkor a magyar kormánypártot nem támogatta, hogy az Európai Konzervatívok és Reformerek (ECR) pártcsalád tagja legyen. Hazájában elhatárolódik az egész világon a szociális-gazdasági-kulturális teljesítményei miatt elismert fasiszta ventennio (20 év) erőteljesebb hangú népszerűsítőitől. Ugyanakkor befogadta a román nacionalista AUR pártot (Alianta pentru Unirea Romanilor – Szövetség a Románok Egységéért) pedig annak vezérei folyamatosan idealizálják Ion Antonescu és Corneliu Zelea Codreanu történelmi személyiségét. Nyilvánvalóan őket is tárgyilagosan kell értékelni, de egyáltalán nem idealizálható személyek.
Calin Georgescu szenátor Antonescu egyik fő népszerűsítője az AUR-ban
Ugyanakkor az említetteknél sokkal humánusabb Benito Mussolini követőit ki szándékozik utasítani pártjából. Mindannak ellenére, hogy példaként a különféle szláv milíciák elől menekülő balkáni zsidók tízezrei köszönhetik életük megvédését a Ducének.
Az AUR által szintén idealizált Avram Iancu alakjáról Meloni feltételezhetően még nemigen hallhatott életében.
Meloni esetleg végiggondolhatná az orosz-ukrán és a gázai konfliktus békés és méltányos lezárása lehetőségeit is.
Meloni és Zelenszkij. Berlusconi sokkal reálisabb, tárgyilagosabb volt
Azért lenne szerencsés, hogy a vezető politikusok minden oldalról elemeznék és megértenék a történelmi igazságokat, és sokoldalúan vizsgálnának minden szempontot, mert így lehetne jobb és perspektivikusabb döntéseket hozni.
Károlyfalvi József – Hunhír.info
Forrás:hunhir.info
Tovább a cikkre »
