Május 25-én mutatták be XIV. Leó pápa május 15-én aláírt, Magnifica humanitas kezdetű enciklikáját, amely az egyházfő első körlevele. Az alábbiakban közreadjuk Gájer László egyetemi tanár, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar 2. számú Keresztény Bölcseleti Tanszékét vezető professzor írását, melyet kérésünkre fogalmazott meg és küldött el szerkesztőségünknek a körlevélről.
Május 25-én megjelent XIV. Leó pápa Magnifica Humanitas kezdetű első enciklikája, amely – ahogy arról már hónapok óta hallani lehetett – az egyház társadalmi tanításának következő nagy dokumentuma.
Miközben Leó pápa, névválasztásához híven – neve XIII. Leó (1878-1903) pápára utal, aki útjára indította az egyház társadalmi kérdésekre adott reflexióját –, szociális körlevelet írt, nemcsak a technológia és a digitális kommunikáció okozta veszélyekre reagált, hanem meghívott a keresztény evangéliumi humanizmus aktualizálására, és az ember integritásának megőrzése érdekében foglalta össze a katolikus szociális tanítást. Mivel a Magyra Kurir hasábjain Görföl Tibor átfogó és többrészes kommentárt közöl a körlevél olvasását segítendő, én csak egy rövid értékelésre vállalkozom annak érdekében, hogy a kezdő olvasó egyáltalán neki tudjon állni a magyarul még nem olvasható, és meglehetősen terjedelmes, összetett szöveg feldolgozásának.
Úgy gondolom, ahhoz, hogy keresztény önvizsgálatunk ne akadjon el az aktuálpolitikai szempontok szintjén, elsősorban az evangéliumhoz, ezzel szoros egységben pedig a mindenkori pápai magisztériumhoz kell mérnünk magunkat. Ezért, saját tájékozódásom szempontjából is elengedhetetlenül fontosnak tartom a pápa tanításának folytonos feldolgozását. E folyamat részeként, azért, hogy gondolkodásunk és igehirdetésünk mélyebb egységben legyen Rómával, ajánlom a Magnifica Humanitas tanításának megismerését is.
Az egyház társadalmi tanításának nagy hagyománya
Kissé formabontó módon, de annál bölcsebben a körlevél 214. pontja Gandalfot idézi a Gyűrűk Urából: „Nem a mi dolgunk, hogy a világ minden eljövendő ártalmán úrrá legyünk; a miénk az, hogy most segítsünk, amikor élünk, most gyomláljuk ki a gazságot az ismerős mezőkről, hogy azok, akik utánunk következnek, tiszta földet műveljenek” (A király visszatér, Európa, Budapest 2020, 1295). Az egyház társadalmi tanításának nagy hagyományfolyama egészében erről szól.
Ezt tette XIII. Leó pápa, amikor 1891-ben értékelte a munkáskérdést (Rerum novarum) és ezt tették a pápák az azóta megjelent szociális körlevelekben. A gondolatok és az elméleti válaszok pedig egyáltalán nem erőtlenek. Ha nincs a Rerum novarum által megkezdett hagyomány, akkor nem születnek katolikus legényegyletek, nem jön létre a keresztényszocialista mozgalom és nem születnek meg a kereszténydemokrata pártok sem, nem fejlődnek ki keresztény szakszervezetek, és talán a KALOT vagy a Szociális Testvérek Társasága is ismeretlen volna ma számunkra. De, hogy egy másik példát is kiemeljek, ha Ferenc pápa nem írja meg a Laudato si’-t, akkor annak következtében sem jönnek létre egyes mozgalmak és platformok, így Magyarországon a Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület vagy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Teremtésvédelmi Kutatóintézete sem.
Jelen esetben a Magnifica Humanitas is meghívja az egyént és a kis csoportokat, elhanyagolhatónak látszó és magukat jelentéktelennek, sőt, a tárgyalt folyamatok ismeretében veszélyeztetettnek érző szereplőket a társadalmi mobilizációra, a cselekvésre és a kapcsolódásra. Teszi ezt az abba vetett bizalommal, hogy a helyi közösségek, az önkormányzatoktól a bázisközösségekig, megsokszorozva a kapcsolataikat olyan új hálózatokat hozhatnak létre, amelyek globális összefüggésben is jelentős hatást érhetnek el egy integráns humanizmus megteremtését célozva. Az egyház ilyen összefüggésben erős.
A két város: Babilon és Jeruzsálem
Leó pápa – Szent Ágoston gondolatvilágához visszanyúlva – két város bibliai képét hívja segítségül annak érdekében, hogy értelmezze a mai helyzetünket. Ezek egyike Babilon, amely egy olyan univerzális törekvés szimbóluma, melynek összefüggésében a profit egyeduralma a szegények feláldozásával és az emberi személy adat szintjére való degradálásával jár, miközben hatalmi központokból gyarmatosítják a képzeletünket. Bábel a profit ideológiáját, az egységes digitális nyelv iránti igényt és egy ezen igény érdekében megformált hatalmi kultúrát jelöl.
Szent Ágoston a Vallomásokban így ír: „Szeretetem a súlyom. Ez ragad engemet, bárhová igyekszem” (Vallomások, XIII, 10). Az emberek mindig valami felé haladnak. Ha a szeretetünk az, ami visz minket, akkor a szeretetünket formáló környezet soha nem semleges. A technológiai társadalmak veszélye nem az, hogy eszközöket hoznak létre – ebben valójában semmi új nincs. A mélyebb veszély az, hogy az eszközök környezetet hoznak létre, a környezet szokásokat formál, a szokások pedig a szeretet keretévé válnak. Kérdés marad, hogy
A közösséget a valódi bizalom és a testvéri szeretet tartja össze. A pápa által azonosított probléma a mesterséges intelligencia és a technológiai vívmányok kapcsán elsősorban nem is az ezekből fakadó zűrzavar, hanem az ezek következtében kialakuló kapcsolati széttöredezettség. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy vajon az új folyamatok elősegítik-e az ember méltóságát, vagyis, hogy mennyiben katalizálják a szolidaritást, a szubszidiaritást és közjó megvalósulását.
A technológiai univerzalizmus bábeli építkezésének alternatívája Jeruzsálem, melynek kapcsán a pápa Nehemiás 2-6 alapján a fogságból visszatérő nép építkezésének képét emeli ki. Abban a helyzetben ugyanis a város építését külső és belső támadások, lázadások és óriási hátráltató tényezők akadályozták ugyan, de az újjáépítés szerves volt, mert mindenkire és mindenki munkájára szükség volt ahhoz.
A pápa nem ellenséges a mesterséges intelligenciával és az új technológiákkal. De kifejti: nem az a kérdés, hogy az ember épít-e, hanem hogy milyen emberkép vezérli ezt az építkezést. Emlékeztet arra, hogy meg kell őriznünk az emberségünket, a technológiai paradigma ugyanis egy a transz- és poszthumanizmus irányába hajló emberellenes vízió szolgálatába állhat, amennyiben az emberek hajlamosak önmagukat egy optimalizálódó projektnek, mintsem kapcsolatokra és közösségre hivatott személynek tekinteni (112. pont).
A teljes humanizmus – vagyis az egész emberi személy átfogó kiteljesedésének víziója – és a valódi emberi közösség iránti elköteleződés igénye ebben az összefüggésben nagyon is aktuális, erős missziós potenciállal rendelkező keresztény üzenetnek mutatkozik. Jeruzsálem, vagyis az organikus és személyes kapcsolódások valósága, és egy olyan világ üzenete, ahol az emberi személy nem uniform, hanem leginkább unikális, aki nem oldódik fel egy tömegvalóságban, hanem a tömeg helyett egy közösség részét képezi, egyszerre erkölcsi és evangelizációs üzenet is.
Ne vonuljunk vissza
Az üzenet birtokában
A jó élet lehetőségeit ezután is a barátság, a beszélgetés és a közösség összefüggéseiben kell keresnünk. A kérdés valójában az, hogy egy olyan társadalomban, ahol az emberi találkozás is egyre inkább közvetített, az élet pedig egy információs buborékban zajlik, vajon fennmaradhat-e még az emberi találkozás lehetősége, vagy az emberi személy teljes elszegényedésével kell számolnunk.
Amennyiben a technológiák ennek megvalósítását szolgálják, akkor szükségünk lehet rájuk, de határozottan el kell kerülnünk, hogy e folyamatok a gépek mintájára formáljanak át bennünket. A Magnifica humanitas esetében tehát egy alapvetően humanista enciklikáról van szó, abban az értelemben, ahogy a humanizmusról Jacques Maritain, a Populorum Progressio enciklika, Henri de Lubac vagy például Nyikolaj Bergyajev beszéltek. Az integráns humanizmus ilyen megközelítése keresztény – vagyis nem ateista és nem is pusztán emberközpontú – humanizmus, amely figyelembe kívánja venni az ember testi, szellemi, mentális vagy közösségi dimenzióit éppúgy, mint annak természetfeletti, a valóság egészére nyitott spirituális összefüggéseit, vagyis a teljes emberi személy átfogó kiteljesedését tűzi ki célul.
Leó pápa ezért a szavak lefegyverzésére hív, hogy ezzel hozzájáruljunk a nagyobb egységhez és e megosztottság felszámolásához. Ennek egyik aspektusa a világ lefegyverzésének igénye, hiszen a digitális korban a hadviselés új sajátosságai (drónok, pilóta nélküli és programozott fegyverek, valamint a csatatérré vált kibertér) a háború erkölcsi elméleteinek mélyebb újragondolását sürgetik. Az egyház társadalmi tanítása az elmúlt évszázadban alapvetően elköteleződött a demokrácia közösségelvű politikai modellje mellett, a kommunikációs zűrzavar és a megosztottságot okozó tömegmanipuláció azonban éppen e szerves demokratikus folyamatokat teszi lehetetlenné. A dokumentum ezért az ember érdekében kéri e technológiák alapos erkölcsi szabályozását, amely igény egyben a nemzetek feletti szervezetek és a nemzetközi jog megerősítéséért, illetve megújuló komolyanvételéért kiált, hiszen e technológiai folyamatok nem egyszer nemzeteken átívelő és a nemzetek felett álló piaci szereplőkhöz kötődnek.
A hétköznapi embert zavarba hozhatja a technológiai fejlődés: Túl kicsi vagyok, nem tehetek semmit – gondolhatnánk. Azonban a globális embertelen és elidegenítő folyamatok ellenhatása éppen az egyéntől indulhat ki, a szerves és tapasztalható közösség óvása és újra meg újra történő megszervezése által. Az ember lehetősége a kapcsolódás, a felgyorsult mesterséges kommunikáció korszakában pedig ennek tudatos gyakorlása fontosabb lehet, mint korábban bármikor.
Fotó: Lambert Attila (archív – nyítókép); Vatican Media
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
