A közvélemény nincs tisztában azzal, hogy milyen egészségi és gazdasági következményekkel jár a nagybirtok és a nagyüzemi mezőgazdasági termelés – mondja Andrásfalvy Bertalan professor emeritus. Az Antall-kormány egykori művelődési és közoktatási minisztere 85 éves, a kilencvenes évek közepe óta nem politizál, de a – közéleti személyiségekből álló – Százak Tanácsa tagjaként ma is hozzászól aktuális kérdésekhez. Egyik legfontosabb témája az agrárium. A Magyar Művészeti Akadémia nemrég levelező tagjává választotta, ennek apropóján beszélgettünk a neves etnográfussal.
– Legutóbb az állami földek értékesítésével kapcsolatban hallatta a hangját. A Százak Tanácsával ellenvetéseket fogalmaztak meg, és vitát ajánlottak a kormánynak. Kaptak választ?
– Nem, illetve csak olyat, amelyben a törvényekre hivatkoznak. De hát azok tele vannak kiskapukkal, s oda vezetnek, hogy végül mégis létrejöhet a birtokkoncentráció. Nagyon régi témám, hogy a nagybirtok tönkreteszi a gazdaságot. Az első világháború végéig a magyarok 60 százaléka földműveléssel foglalkozott, ma 6-7 százaléka. Ez tönkreteszi a földet és a társadalmat, a demográfiai fejlődést és az élelmet is. A nagyüzemek előretörése persze nem magyar kérdés, hanem világprobléma. De Európa keleti részében, így például nálunk is, nagyobb a birtokkoncentráció, mint Nyugaton. Az alapító EU-tagállamokban sokkal szigorúbbak a korlátozások; ez olyan probléma, amelyről beszélni kell. Közben vannak szaktekintélyek, akik azt hangoztatják, hogy még nem értük el azt a birtoknagyságot, amelyen eredményesen és olcsón lehet tömegtermelést folytatni. De szerintem a kérdés nem önmagában ez, hanem az, hogy milyen értékű az, amit megtermelünk, és a terület hány embert tart el. A 10-20 ezer hektáros nagybirtok sokat jövedelmez a tulajdonosának, de kevesebb embert tart el.
– Ha a nagyüzemi termelés világtrend, akkor lehet egyáltalán tenni ellene?
– Nem nagyon lehet, de kell. Már most is súlyos, egészségi következményei van annak, hogy romlik az élelmiszer minősége. A krumpli vastartalma például mára a harminc-negyven évvel ezelőttinek öt százalékára esett vissza. Más termények beltartalmi értéke is töredéke a korábbinak. Ez a húsra is igaz.
– Az átlagos állampolgár mennyit érzékel ebből a problémából?
– Szerintem nem sokat, annak ellenére, hogy egyre több olyan betegség üti fel a fejét, amely korábban ritka volt – elég, ha a tömegesen megjelenő allergiára gondolunk. A nagyüzemi élelmiszer-termelés kockázatairól nagyon keveset lehet hallani a nyilvánosságban. A Százak Tanácsa ezzel kapcsolatban is fogalmazott meg észrevételeket. Ezek az idős akadémikusok, értelmiségiek egyszerűen azt mondják el, amit látnak. Nem ürügyet keresnek egy ellenzéki támadásra, ahogy én sem. Egyszerűen egy eszmerendszert képviselek.
– Meghallgatja ezeket az észrevételeket valaki?
– Volt, hogy megírtam az észrevételeimet Orbán Viktornak. Nem vették figyelembe a jogalkotásnál, de kaptam egy Széchenyi-díjat… Nagyon nehéz a javító szándékú kritikákat elfogadtatni a mai politikai életben, mindenki kategorizál. Ha valaki ellenzékiként van elkönyvelve, akkor hiába mond akármit, az csak rossz lehet. És aki kritikát fogalmaz meg, azt általában ellenzékiként könyvelik el.
– Mi lehet ennek az oka?
– Ezt elsősorban tőlük kellene megkérdezni. A magyar politika megosztott, ahogy a magyarság is hihetetlenül megosztott volt mindig. Németh László 1940-ben azt írta: a magyarság nem tud nemzetben gondolkodni, mert az azt jelentené, hogy a különböző társadalmi osztályok együttműködnek a közös érdekek alapján. Csakhogy nálunk a nemzet fogalmát mindig kisajátította valaki. Elég, ha az Aranybullára gondolunk, amelyet büszkén szoktak emlegetni, de a dokumentum valójában arról szólt, hogy egy szűk rendi réteg kizár a nemzet fogalmából mindenki mást. A XIX. századig a magyar nemzetet a nemesség jelentette, a magyar birtokszerkezet pedig a legtorzabb volt Európában, Oroszországot leszámítva.
– A rendszerváltást követően volt művelődési miniszter. Mi volt akkor a legsúlyosabb probléma az oktatás területén?
– Az előző rendszer központi irányítású oktatáspolitikája bezárt több mint hatszáz falusi iskolát. Ezeket újranyitottuk, de sokan már eleve a városba járatták a gyerekeiket, hiszen a falusi iskolák megszüntetése azt a gondolatot ültette bele a szülők fejébe, hogy a falusi iskolák rosszak, hiszen azokat megszüntetik. Holott ez nem így van. Az a rossz, ha egy gyerek napi másfél órát ingázik az iskolába, hiszen se nem tanul, se nem pihen, csak iszonyatosan leterhelik. Szerintem súlyos hiba volt, hogy az iskolákat akkor az önkormányzatokra bízták. A közoktatás központi feladat. Nem függhet attól, hogy valaki egy forráshiányos faluban vagy egy gazdag, belvárosi kerületben él. A szakmai irányítás és a finanszírozás is a központi kormányzat felelőssége kell hogy legyen; de mindenképpen lényeges, hogy az iskola helyben maradjon.
– Ma hogyan gondol a saját miniszteri ténykedésére?
– Nem én jelentkeztem miniszternek. Amikor felkértek, úgy gondoltam, hogy ha valamiért egész életében küzd az ember, és egyszer lehetősége nyílik azt képviselni, akkor szószátyár és hazug ember, ha nem próbálja meg kihasználni ezt a lehetőséget. Azt gondoltam, tudok valamit tenni, de nem csinálhattam semmit. Egyetlenegy törvényjavaslatom sem ment át. Bele kellett mennem bizonyos kompromisszumokba, mivel Antall azt mondta – például az akadémikusok szakmai alapon történő átvilágításával kapcsolatos javaslatomra –, hogy nem tehetjük meg, mert nincsen benne a (az MDF és az SZDSZ által kötött – a szerk.) paktumban.
– Ma hogyan tekint ezekre a kompromisszumokra?
– Antall úgy gondolta, hogyha eladjuk az elavult, állami kézben lévő gyárainkat, akkor a felvásárló külföldi cég idehozza a fejlett technikát, mert a munkaerő olcsóbb, mint Nyugaton, a gyárakért kapott pénzből pedig kifizetjük az államadósságot. Sokan ma azzal vádolják a rendszerváltó kormányt, hogy elherdáltuk a közvagyont. Ez nem igaz. Antall tényleg hitt ebben a tervben. Nem először csapták be Magyarországot.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
