Évközi 22. vasárnap – Gondolatok az evangéliumhoz (Lk 14,1.7–14)
„Nem illik tele szájjal beszélni! Tanuld meg, melyik a halkés! Ne hintázz a széken! Ne nyald le a kést!” – mindannyian könnyen emlékezetünkbe idézhetünk ilyen és ezekhez hasonló hasznos etikettszabályokat, melyeket főleg gyerekkorunkban hallhattunk gyakran, és találhattunk unalmasnak. Mintha Jézus is hasonló társasági viselkedési normákra tanítana a mai evangéliumban: hogyan illik, és hogyan nem illik viselkedni, hogy jó benyomást keltsünk.
A jézusi tanítás „élesben” történik: kerete egy étkezés, ahol Jézus is a meghívottak között van, és a farizeusok figyelik, mit tesz, mit mond. Az evangéliumból pedig arra következtethetünk, hogy ez az érdeklődés nem jó szándékú.
A Lukács által leírt jézusi tanácsokban – ez a rész az evangélista sajátja, máshol nem fordul elő – van egyfajta „crescendo”. Egy olyan útmutatás az első, amelynek segítségével elkerülhetjük, hogy viselkedésünkkel kellemetlen helyzetbe hozzuk magunkat. Jézus azt tanácsolja a lakoma többi meghívottjainak, hogy ne üljenek a fő helyre, mert ha elfoglalnak egy olyan helyet, amely nem nekik van fenntartva, akkor könnyen az utolsó helyre kerülhetnek, és így nyilvánosan szégyent hoznak magukra. Ám ez a rövid rész nem ezzel zárul. Jézus ugyanis azt is hozzáfűzi, hogy aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki pedig magát megalázza, az felmagasztaltatik.
Egy olyan belső attitűdre hívja fel a figyelmet, amely már Isten és ember kapcsolatára vonatkozik: honnan várok megbecsülést, tiszteletet, státuszt? Emberekből akarom kicsikarni az elismerést, magamnak szerzem meg, vagy Istentől várom?
A jézusi tanács második része már közvetlenebb módon mutat rá az isteni logikára: ne olyanokat hívjunk meg – tanácsolja Jézus –, akik könnyen képesek viszonozni a meghívást, vagyis akikkel egyenlő, kölcsönös előnyökkel járó, „do ut des” típusú kapcsolatban lehetünk.
Aki olyanokat hív meg, akiktől viszonzásul nem várhat semmit, az más távlatban gondolkodik. Mintegy kiemelkedik az emberi, kiszámítható viszonyrendszerből, és Istentől számít viszonzásra: jutalma nem forintosítható, mert az „igazak feltámadásakor” nyeri el azt. A jézusi etikett követése nem pusztán a kellemetlen helyzetektől ment meg, hanem az isteni logikára nyit meg bennünket: az önkéntes alázat és a nagylelkű ajándékozás útjára, amely nem emberi elismerésre és viszonzásra számít, hanem Istenre hagyatkozik.
Az a magatartásmód, amelyre Jézus biztat, kiszabadít az önelégültségből, és megnyit Isten szeretetére. Vajon az én viselkedésemet pusztán etikettszabályok határozzák meg, vagy nyitott vagyok erre az isteni logikára?
Szerző: Deák Hedvig OP
Fotó: Lambert Attila
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
