Görgei Artúrról az 1849-et követő közel százhetven évben ugyan rengeteget írtak, de a kortárs visszaemlékezők többsége a szabadságharc hadvezérének tevékenységét örökítette meg. Sokkal kevesebb memoárral vagy naplóval találkozunk, ha a tábornok 1848 előtti vagy 1849 utáni pályájához szeretnénk ilyen jellegű forrásokat találni. Görgei (akkor még Görgey) Artúr 1848 előtti életéről a legtöbbet testvére, Görgey István emlékirat-jellegű életrajzi és forrásközlő munkájából tudunk, ezenkívül rendelkezünk néhány olyan visszaemlékezéssel, amelyeket iskola- vagy katonatársai írtak. Az 1849–1867 közötti évekről ismét csak Görgey István egy munkájából ismerjük a legtöbb adatot, az 1867–1916 közötti időszakból viszont jobbára olyan naplók vagy visszaemlékezések állnak rendelkezésünkre, amelyek az 1874-től idejét nagyobbrészt Visegrádon töltő, öregedő tábornokot örökítik meg.
A tábornok – szokatlan nézőpontokból. Négy emlékirat Görgei Artúrról című tanulmány és az emlékiratok gépiratai az Aetas történelemtudományi folyóirat 33. számában (2018) jelent meg, és az alábbi linkre kattintva olvasható teljes egészében.
Az alábbiakban négy olyan rövid memoárt teszünk közzé, amelyek némileg talán szokatlan szemszögből örökítik meg Görgei alakját. Bozó Emmánuel vagy Manó közel egyidős volt Görgeivel, s együtt szolgáltak előbb a 60. gyalogezredben, majd a Magyar Királyi Nemesi Testőrségnél. 1834. szeptember 11-től hadfi (hadapród) volt a cs. kir. 60. (Wasa) gyalogezredben; itt találkozott először Görgeivel.
1848. június 13-án századossá nevezték ki a Pesten alakuló 2. honvédzászlóaljhoz. Részt vett a délvidéki harcokban, ott volt a július 14-i első szenttamási ütközetben, s július 16-án a Tiszaföldvárnál (Bácsföldvár) vívott összecsapásban megsebesült. Október 9-én (1-jétől számítandó ranggal és illetménnyel) őrnaggyá és alakulatának parancsnokává nevezték ki.
1848 őszén továbbra is a bácskai hadtestben, majd a péterváradi várőrségnél szolgált. Miután a magyar csapatok kiürítették a Bácska és a Bánság nagy részét, a péterváradi erőd magára maradt. Bozó kitüntette magát az erőd védelmében, 1849. február 24-én Futaknál sikeres ütközetet vívott az ott állomásozó szerb csapatok ellen. Ennek elismeréséül a Magyar Katonai Érdemjel 3. osztályával tüntették ki. Július 21-én a komáromi vár térparancsnokságához osztották be.
Szeptember 15-én Klapka György vezérőrnagy, a komáromi hadsereg főparancsnoka alezredessé léptette elő. Komárom feladásáig szolgált, a kapitulációs feltételek következtében szabadon távozhatott. 1851-ig Komárom megyében volt fogalmazó, 1862-től törvényszéki jegyző, 1863–1867 között pedig szolgabíró, majd főszolgabíró Udvardon. Háromszor nősült, első felesége Szabó Eszter (1825–1854), a második Heldt Ludovika (1825–1866), a harmadik Istvánffy Paula (1841–?).
1868. április 25-én az uralkodó nyugállományba helyezte, pontosabban, elismerte cs. kir. tisztként teljesített szolgálatára vonatkozó nyugdíjigényét. Később egy katonai nevelőintézetet tartott fenn, illetve harmadik felesége csúzi birtokán gazdálkodott. 1892. április 10-én halt meg Pozsonyban. Az 1880-as években megírta emlékiratait, ezekből csak a Pétervárad 1848–1849-es történetére vonatkozó rész jelent meg az Abafi Lajos által szerkesztett Hazánk című folyóiratban.
Görgei Artúr aláírása
Az itt közölt részlet először a szentendrei Pastinszky Antikvárium árverésén bukkant fel, ott vette meg Kucza Péter barátom, s az ő szívessége révén került a birtokomba. Szintén az ő révén jutottam a jóval bővebb 1848–1849-es memoár birtokába, amelynek egy külön fejezete foglalkozik Görgei védelmével. Ehhez kapcsolódik fiának, a m. kir. honvédségben az ezredesi rangig jutó Bozó Pálnak az emlékirata, aki már az öreg tábornokot ismerte, s részint a vele kapcsolatos emlékeit, részint a tőle hallottakat jegyezte fel.
Bozó Pál 1865. december 13-án a Komárom megyei Csúzon született, s 1944. február 17- én halt meg Sümegen. Bozó Pál 1883–1887 között a pozsonyi gyalogsági hadapródiskolán tanult, 1887. augusztus 17-én avatták címzetes hadapród őrmesterré a cs. és kir. 86. (Szveteney) gyalogezrednél. 1890-ben avatták hadnaggyá, 1894-ben főhadnaggyá. 1900-ban került a m. kir. 3. (debreceni) honvéd gyalogezred állományába, ahol 1901-ben másodosztályú századossá léptették elő. 1902-től tanárjelöltként, 1903-tól tanárként oktatott a Ludovika Akadémián, s ebben az évben lépett elő első osztályú századossá.
Az első világháborúban 1914-ben a szerb fronton harcolt a 19. (pécsi) honvéd gyalogezred zászlóaljparancsnokaként, ahol megsebesült. 1915-ben előbb az északi hadszíntéren, a Magyarországra betörő orosz csapatok ellen küzdött a 17. (székesfehérvári) honvéd gyalogezred parancsnokaként, majd Bukovinában volt a 307. honvéd gyalogezred zászlóalj-, később ezredparancsnoka. 1918-ban a 22. (marosvásárhelyi) honvéd gyalogezred parancsnokaként Dél-Tirolban, az úgynevezett Hétközség-fennsíkon harcolt. Két idősebb fia a háborúban halt hősi halált: Andor 1917. július 7-én a cs. és kir. 46. repülőszázad megfigyelőjeként, Levente pedig 1918. október 24-én egy honvéd pótzászlóalj főhadnagyaként. Bozó Pált az összeomlás 1918 októberében már Budapesten érte.
1918–1919-ben a Dunántúlon részt vett a nemzetőrség szervezésében, s Muraszombatról kiszorította a szerb csapatokat. A Károlyi-kormány alatt kényszernyugdíjazták, ezt követően Sopronban élt.
A harmadik visszaemlékezés szerzője korántsem barátságos Görgeivel szemben. A kézirat a függetlenségi publicista és amatőr történész Kacziány Géza hagyatékában található az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában.
Kacziány kimondottan gyűlölte Görgeit, s előbb 1915-ben, majd 1936-ban írt könyvet a tábornokról. Az első kötet Ady Endre Görgeiről alkotott képét is befolyásolta. Az ő nevéhez fűződik az 1848 utáni magyar emlékiratirodalom első, nem túlzottan magas színvonalú összefoglalója, illetve ő írta az első összefoglaló munkát az 1849 utáni megtorlásokról, igen bombasztikus stílusban, sok téves adattal és alaptalan legendával.
Az itt közölt kézirat is alkalmas volt (lett volna) Görgei lejáratására, s Kacziány talán közölni is akarta, legalábbis erre mutat, hogy a meglehetősen nehezen olvasható, kusza kéziratot le is gépelte. A szerzőről csak annyi szerepel a kéziraton, hogy „Dedinszky K-né”. Dedinszky Aurélia (később Aranka) az eredetileg Árva megyei eredetű nemesdedinai és hodochini Dedinszky-család Csanád megyei ágában, Dedinszky István (?–1864) megyei főügyész és Ágoston Terézia házasságából született, a tizenegy gyermek közül hetedikként, 1836. június 24-én. Első férje Návay Sándor (1831–1864), 1848–1849-es honvédtiszt volt, házasságukból négy gyermek, Emil (1856–?), Lenke (1857–?), Erzsébet Margit Johanna, később Sántha Kálmánné (1859–?) és Borbála Jolán Mária, később Latinovits Frigyesné (1860–?) született.
Dedinszky Aurélia öt évvel első férje halálát követően, 1869. december 2-án ment feleségül Görgey Istvánhoz (1825–1912), aki abban az évben özvegyült meg. Görgey István és Dedinszky Aurélia ekkor már húsz éve ismerték egymást, s István első felesége, Mokry Emma a halálos ágyán „bízta rá” férjét a fiatal özvegyre. Házasságukból már nem született gyermek. Aurélia és lányai idejük nagy részét István visegrádi birtokán töltötték, ahol 1874- től kezdve a tábornok is élt, afféle jószágkormányzóként.
A róla szóló irodalom szerint – amit a közölt emlékirat is alátámaszt – gyengéd kapcsolat fűzte öccse feleségéhez, s ez időnként konfliktusokat is okozott köztük. A fennmaradt levelezés alapján ugyan nem volna egyértelműen megállapítható, mi az igazság e dologban, de Görgey István „Havasi gyopár” című, mindmáig kiadatlan versciklusában teljesen egyértelműen szól arról, hogy házassága boldogtalan volt, s ennek fő oka az, hogy Aurélia a bátyját, Artúrt szerette, s hogy ezáltal második családja inkább a bátyjáé, mint az övé volt. A vonatkozó részleteket több mint két évtizede Kéri Edit Ki volt Görgei? című, egyébként nagyjából Kacziány Géza munkájának színvonalát megütő kétkötetes munkájában közölte.
Hogy a kapcsolat csupán plátói volt vagy egyéb természetű is, az az ismert források alapján nem tisztázható. Az itt közölt emlékirat szerzője nagy valószínűséggel Dedinszky Aurélia egyik öccsének, Kálmánnak (1838–1909) a felesége, Böheim Ilona (1829–?). A tartalom és a családi kapcsolat alapján ugyanis csak ő jöhet szóba. A Böheim-családról viszonylag keveset tudunk, annyi azonban bizonyos, hogy egyik águk a klobusiczky Blaskovich-család őse volt. Az emlékiratból Kéri Edit fél mondatnyit idézett, de maga a szöveg mindmáig nem jelent meg. Feltételezhető, hogy a tábornok 1867 utáni magánéletéről elég riasztó képet festő Féja Géza is használta ezt a szöveget regénye, a „Visegrádi esték” megírásakor.
Végezetül a negyedik emlékirat szerzője Botka Dódi Tivadar (1905–?), szántói és széplaki Botka Tivadar történésznek, a Magyar Tudományos Akadémia tagjának (1802–1885) az unokája, Botka Árpád (1868–?) huszárszázados és Adelina Morozzo della Rocca (1883–?) márkinő gyermeke. Botka a Görgeivel Klagenfurtban jó barátságot ápoló Moro család révén állt kapcsolatban nem annyira magával a tábornokkal, mint inkább annak leányával, Bertával; emellett a Moro-család tagjaitól hallott számos emléket jegyzett fel Görgeiről. Az emlékiratot valószínűleg az Ausztriában élő Stefan Kováts magyar történész kívánságára írta. A kéziratokhoz csupán a legszükségesebb jegyzeteket fűztem, a katonatiszti életrajzokat Bona Gábor, illetve Hellebronth Kálmán munkái alapján készítettem.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
