Négy évtizeden át fedte tagadás és hazugság Londonderry véres vasárnapját

Négy évtizeden át fedte tagadás és hazugság Londonderry véres vasárnapját

1972. január 30-án a tilalom dacára tízezer ember gyűlt össze Londonderry városában, hogy a brit kormány által elrendelt internálások ellen tiltakozzon. Alig másfél órával később lövések dördültek, és a brit katonák fegyverei tizenhárom ember életét oltották ki. 52 éve történt a derryi tragédia.

Az ulsteri Derry (hivatalosan Londonderry) városát az Ír-sziget 1921-es felosztása óta unionista helyi kormányzat vezette. Bár a városban többségben voltak az ír nacionalisták, a választókerületek manipulációjának eredményeképpen ötven éven át megszakítás nélkül az unionisták kerültek többségbe a választásokon.

Derry ír katolikus lakosainak egy jelentős része ezt összekötötte a fontosnak ítélt fejlesztések elmaradásával és a leromló infrastruktúrával. A város természetszerűleg vált a 60-as évek északír polgárjogi mozgalmának egyik központjává, amely azonban olyan sokszor fordult erőszakos eseményekbe, hogy az északír kormányzat 1969-ben a brit katonaság segítségét kérte a rend fenntartásához.

A hadsereget, mint semleges erőt még az ír katolikusok közül is sokan örömmel fogadták, de érkezésük nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A helyzet tovább romlott, és az elszabaduló erőszakhullám megfékezésére 1971 augusztusában a brit és az északír miniszterelnökök egyetértésben a veszélyesnek tartott elemek internálását rendelték el. Az első hullámban, augusztus 9-én a fegyveres erők 342 feltételezett IRA-szimpatizánst és -tagot tartóztattak le és zártak tárgyalás nélkül internálótáborokba. A gyakorlat egészen 1975-ig folytatódott; ez idő alatt összesen 1981 személyt börtönöztek be ilyen módon.

A válasz azonnali és erőszakos volt: a következő napokban húsz civil, két IRA-tag és két brit katona vesztette életét az összecsapásokban. Bár a harcok néhány nap után alábbhagytak, a feszültség nem szűnt meg. 1972 január 18-án Brian Faulkner északír miniszterelnök betiltott mindennemű felvonulást az év végéig. Az Észak-Írországi Polgárjogi Szövetség (Northern Ireland Civil Rights Association, NICRA) ennek ellenére január 30-ára az internálások ellen tiltakozó vonulást hirdetett Derryben. A hatóságok végül rövidített útvonalon bár, de engedélyezték a tüntetést, a lázongások megelőzésére viszont a városba rendelték a brit ejtőernyős ezred 1. zászlóalját (a parachute, ejtőernyő szóból rövidített nevükön az 1. Parákat).

A 14:45-kor meginduló menetre 10-15 ezer ember gyűlt össze, és bár a vonulás eleinte békés volt, az indulatok gyorsan fellángoltak. Egy ponton a tömeg útját a hadsereg által emelt barikádok zárták el. A vezetők más útvonalon indultak tovább, de sok tiltakozó lemaradt a menettől, és kövekkel dobálták meg a biztosításra kirendelt katonákat, akik gumilövedékekkel, könnygázzal és vízágyúkkal válaszoltak.

Az akkori helyzetben az ilyen szintű összetűzések rendszeresek voltak a fiatal északírek és a katonaság között, és ritkán jártak súlyos következménnyel. A tömeg néhány tagja azonban egy elhagyatott épület ablakaiban ejtőernyősöket pillantott meg, és köveket hajított feléjük, amit azok éles lőszerrel viszonoztak. Ezután elszabadult a pokol.

Hírdetés

Az első lövések 15:55-kor dördültek el, és megsebesítettek két tüntetőt. 16:07-kor Pat MacLellan dandártábornok, a műveleti parancsnok utasította az 1. Parák parancsnokát, Derek Wilford alezredest, hogy az ejtőernyősök egy százada gyalogosan, a menekülőket nem üldözve tartóztassa le a rendbontókat. Wilford ellenszegült a parancsnak: járművektől is kísérve legalább két századot küldött át a barikádokon, akik üldözőbe vették a rendbontókat.

Ez azt eredményezte, hogy a menekülők összekeveredtek a békés tüntetőkkel, lehetetlenné téve az eredeti parancs tiszta végrehajtását. Az utólagos beszámolók tüntetőket puskaaggyal ütlegelő, közelről gumilövedékkel tüzet nyitó, fenyegetődző és káromkodó parákat írtak le. Az ejtőernyősök egy része viszont éles lőszert is használt az akció során: tíz perc alatt összesen több mint 100 lövést adtak le, és ezekkel tizenhárom ember életét oltották ki. A sérültek száma szintén legalább tizenhárom volt, de egyikük négy hónappal később belehalt sérüléseinek szövődményébe. A halottak közül hatan még nem töltötték be tizennyolcadik évüket sem.

A brit hadsereg hivatalos álláspontja – amit másnap a parlamentben a belügyminiszter is megerősített – az IRA lőfegyverekkel és szögbombákkal felszerelt tagjai által elkövetett támadásokat, illetve az ezekre adott katonai választ írta le. A katonákon kívül azonban valamennyi szemtanú egybehangzóan számolt be arról, hogy az ejtőernyősök a fegyvertelen tömegbe lőttek, illetve menekülő, vagy a sérülteket ápoló embereket vettek célba. Egyetlen brit katona sem sérült meg a harcok során, és fegyvereket vagy bombákat sem találtak a helyszínen. Február 2-ára, a temetés napjára általános sztrájkot hirdettek Írországban, a dublini brit nagykövetséget pedig a feldühödött tömeg porig égette.

A brit kormány vizsgálatot rendelt el az ügyben, amit Lord Widgery vezetett. A rendkívül gyorsan, tíz hét alatt elkészült jelentés a brit hadsereg álláspontját támasztotta alá, kritikusai szerint azonban a jelentés szemezgetett az eleve szórványos bizonyítékok között, és megpróbálta eltussolni a parák valódi szerepét az eseményekben. Egy korabeli mosószerreklám parafrázisaként a „Widgery tisztábbra mos” („Widgery washes whiter”, a whitewash kifejezésre épülő szójáték) szlogen jelent meg Derry házfalain, jól tükrözve az északír nacionalisták érzéseit a jelentéssel kapcsolatban.

Az elfogultnak tekintett vizsgálat megismétlésére 1998 januárjáig kellett várni, amikor Tony Blair brit miniszterelnök elrendelte egy újabb bizottság felállítását. A Lord Saville vezette testület jelentősen több időt fordított jelentésének elkészítésére: a tanúk meghallgatása 2004 novemberéig tartott, a végleges jelentés pedig 2009 végén készült el, de csak a 2010 júniusi választások után adták ki.

Ebben a bizottság megállapította, hogy a halottak és sérültek egyike sem jelentett közvetlen veszélyt a katonákra, akik ellenben „elvesztették a fejüket”, figyelmeztetés és válogatás nélkül tüzeltek, majd szándékosan hazudtak az eseményekben vállalt szerepükről. Kiemelték a tényt is, hogy Wilford alezredes tudatosan dacolt feljebbvalója parancsával, amikor katonáit a tiltakozók üldözésre utasította. David Cameron miniszterelnök a Képviselőházban tartott beszédében indokolatlannak és igazolhatatlannak nevezte a véres vasárnapon történteket, és bocsánatot kért a történtekért a brit kormány nevében.

1972. január 30-ának eseményei máig éreztetik hatásukat Londonderryben és Észak-Írországban. Az ejtőernyősök brutális fellépése jelentősen megnövelte a radikális északír csoportok támogatottságát, évtizedekre elmélyítve ezzel a fennálló konfliktust. Ezen nem segített a brit kormánynak a felelősséget kategorikusan a tiltakozókra hárító álláspontja sem. Bár a Saville-jelentés végül tisztázta az elhunytak nevét a vádak alól, a valódi felelősöknek soha nem kellett vállalniuk tetteik következményeit. A véres vasárnap áldozatainak számos dal, költemény és más művészeti alkotás állít emléket, és január 30-án minden évben emlékező menet tiszteleg előttük Londonderryben.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »