Popovicsné Palojtay Mártával, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye válságstábjának koordinátorával beszélgettünk a menekültek befogadásáról, a mostani tennivalókról, az orosz–ukrán háború kitörése után három hónappal.
– A háború kezdetén Lucsok Miklós püspök, a Munkácsi Római Katolikus Egyházmegye apostoli kormányzója a már meglévő egyházmegyei Karitász mellett létrehozott egy válságstábot. Ennek egyik vezetőjének Önt, a püspökség pasztorális tanácsának munkatársát kérte fel. Milyen kihívásokkal kellett szembenéznie akkor?
– A karitászmunkatársakkal korábban is kapcsolatban voltam, sokukat ismertem már, együtt kezdtünk el dolgozni. Hirtelen azzal kellett szembesülnünk, hogy rengeteg menekült érkezett Kárpátaljára, és ezzel párhuzamosan, rögtön az első napokban, számos munkatársunk elhagyta az országot.
Február 24-én estig a férfiak – menekülve a háborúban kötelező katonaság elől – még át tudtak menni a határon, és aki csak tudott kiment, volt, aki a családjával együtt. Egy nap alatt elvesztettük a kulcsembereink jelentős hányadát, és ott maradtunk a ránk zúduló rengeteg tennivalóval. A menekülteket el kellett helyeznünk, ellátnunk, és új rendszert kellett felállítanunk a Katolikus Karitász már meglévő bázisán. Minden egyházi intézményt bevontunk ebbe a rendszerbe: óvodát, lelkigyakorlatos házat, kollégiumot, plébániákat. A hívek pedig a saját házukba, lakásukba fogadtak be menekülteket.
Az Ukrajna belső részeiről érkező menekültek közül eleinte számosan már eleve a határ felé igyekeztek, de ahogy telt-múlt az idő, egyre inkább azok az emberek jöttek, akik Kárpátalján maradtak. A telefontársaságok cellainformációs adatai alapján tudjuk, hogy
Ugyanakkor ezzel párhuzamosan Magyarországról és más országokból is segítség érkezett, jöttek a felajánlások, nemcsak keresztények, hanem például iskolák, kórusok részéről is. Az egyházi vonalról kimondottan sokan jelentkeztek, hogy segítsenek valahogyan. Gyorsan kellett cselekedni. Csapatot szervezni, fogadni a segélyszállítmányokat és elosztani a forrásokat, mindezt egy olyan helyzetben, amikor mindenki a saját és a családja életéért is felelős.
Volt, aki telefonált, hogy menjünk mi is, vagy azt mondták: „soha nem jövünk vissza”. Mindez nagyon megviselt minket, súlyos veszteségként, gyászként éltük meg. Ezzel együtt tulajdonképpen meglepő, milyen sokan itt maradtak mégis.
– Mi motiválja azokat, akik Kárpátalján maradtak?
– Úgy érezzük, hogy feladatunk van azon a helyen, ahova Isten helyezett minket. Egyik pillanatról a másikra nem hagyhatunk ott mindent, főként azokat az embereket nem, akik számítanak ránk.
Nemrég szerveztünk egy lelki napot a nagyon leterhelt karitászmunkatársainknak. Három különböző helyen tartottuk meg az eseményt Roska Péter atya vezetésével, aki eljött hozzánk három napra. Nagyon szép történeteket hallhattam ezen a napon a munkatársaimtól. Az egyik idős néni mondta:
Van, aki azért nem megy, mert az idős szüleire vigyáz. Olyan ember is van, aki kizárólag Kárpátalján érzi otthon magát, és várja, hogy majd csak vége lesz a háborúnak. Sokan átmentek Magyarországra, később mégis visszajöttek, mert nem érezték otthon magukat, bármennyire kedvesen bántak is velük. Valaki azzal jött vissza, hogy neki elsőáldozósai vannak, hitoktató, végig kell vinnie a csoportot. Ezért visszatért a falujába, és a férjével együtt tartják a lelket az egész ottani közösségben.
Sajnos nem tudjuk, mi lesz a háború kimenetele, bizonytalanok vagyunk, mint mindenki más, fogalmunk sincs, meddig kell kitartanunk.
– Gyermekek is érkeznek a menekültekkel?
– A menekültek fele nálunk gyermek, sokan iskolások. Foglalkozni kellene velük, de az iskolai oktatás jelenleg nem működőképes Kárpátalján. Előfordul, hogy egy-egy kisebb csoport szerveződik, valaki foglalkozik a tanulókkal, de a munkatársainknak ez a tevékenység már nem fér bele az idejükbe. Helyenként az anyukák átveszik ezt a feladatot.
Azt gondolom, döntő lesz, hogy mi történik a nyáron. Ha kicsit sem normalizálódik az élet, akkor, attól félek, azok is elmennek innen, akik eddig maradtak. Az apa nélkül itt maradt családoknak például elegük lesz abból, hogy nem találkozhatnak a családfővel, teljesen érthető, ha elindulnak utána.
Az emberekben állandó a veszélyérzet. Majdnem mindennap van légiriadó. Már sokan kikapcsolták a telefonjukon a letölthető riasztóprogramot, de a szirénákat hallani lehet a városban.
– Hogyan élték meg a rakétabecsapódást Kárpátalján?
– Elég megrázó volt. Korábban azt gondoltuk, itt valójában nem vagyunk veszélyben. Annyiból azért nem volt váratlan, ami történt, hogy amikor a szlovákok is azt mondták, átengednek a határon fegyvereket, világossá vált, hogy ez orosz támadáshoz vezet majd valahol. Mégis ijesztő volt. Az pedig még ijesztőbb, hogy kiderült, nemcsak egy rakéta, hanem másnap három másik is becsapódott volna, csak azokat az ukrán légvédelem elhárította. A történtek óta már eltelt valamennyi idő, megnyugodtunk kicsit.
– Jönnek-e még menekültek, és tudják-e fogadni őket Kárpátalján?
– Most már jóval kisebb számban érkeznek, mint korábban. Azoknak a helyét kaphatják meg, akik továbbmentek nyugatra, vagy akik visszatértek az otthonaikba, például Kijevbe.
– Hogyan tudják megoldani ennyi ember élelmezését, egészségügyi ellátását?
– Az egészségügy korábban is sok problémával küszködött, ez a helyzet ma is fennáll. Az élelmezést segélyekből oldjuk meg. Az egyházi intézményekben ezerkétszáz menekültet helyeztünk el. De ennél jóval több emberről kell gondoskodnunk, hiszen gyakorlatilag minden település iskolája, óvodája tele van menekültekkel, és a helyi önkormányzat sehol nem tudja megoldani az ellátásukat, rendre az Egyházhoz, hozzánk fordulnak.
– Érkezik elegendő segély?
– Amikor elfogy, hála a gondviselésnek, mindig éppen akkor érkezik egy szállítmány. De a napokban például az egyházmegyei Karitász válságcsoportjától azt az információt kaptam, hogy csak fél raklapnyi liszt maradt, meg valamennyi konzerv. Szóval, az a jó támogatás, ami rendszeres. Nagy segítség, ha számíthatunk arra, hogy például minden héten kedden vagy havonta egyszer – mindenesetre kiszámíthatóan – érkezik egy mikrobusz élelmiszerrel, mert arra tudunk építeni. De persze az alkalmi adományok is nagyon fontosak.
– A karitászmunkatársak kitartanak. Lelkileg milyen kapaszkodóik vannak?
– Szinte mindenki elmondja, hogy az ima jelenti a legnagyobb erőforrást. Istenbe kapaszkodnak. És erőforrás az is, hogy itt vagyunk egymásnak: a család, a barátok, a munkatársak. Egyébként
Húsvétkor az egyik faluban pászkás kosarat vittek a menekülteknek, és arra kérték őket, hogy legalább egy imát mondjanak el az ünnep alkalmával. A hatvan menekült családból egyetlen idős néni volt, aki félig tudta még a Miatyánkot, a többiek még soha nem imádkoztak.
Ezek az emberek csodálkoznak azon, hogy itt segítenek nekik, ingyen és önként. Kapják a tojást, a lekvárt, a kompótot, olyan emberektől, aki eladhatnák mindezt a piacon, hiszen a húszezer forintos nyugdíjuk mellett nagyon is szükségük lenne a pénzre. Kárpátalján a nem hívő menekültek is megtapasztalják, hogy jók hozzájuk az emberek, és ez elgondolkoztatja őket, keresik az okát, hogy miért. A mi templomunkba is be-bejönnek szentségimádásra, ami egész nap van. Nem tudják, hogy mi történik, de érzik, hogy valahogy jó nekik itt lenni, valami megérinti őket.
Azelőtt nem így gondolkoztak róla. Az evangélium most jutott el hozzájuk. A többiek általában nem tudnak mit kezdeni a vallással. A munkatársaim próbáltak liturgikus alkalmakat tartani nekik, csekély sikerrel. De a személyes kapcsolatok által mindig megtörténik az evangelizáció: érzik, hogy szeretik őket, és ezen elgondolkodnak. Nemrég azt kezdték kérdezgetni, hogy kaphatnának-e imakönyvet. Be kellene indítanunk az ukrán nyelvű iratmissziót.
– Sokan és sokat imádkoznak mostanában a békéért…
– Igen, és úgy látszik, mintha nem lenne eredménye, hiszen a háború nem ért véget. Pedig a békéért való imádkozás nem haszontalan.
Mások képesek kibírni ezt a mostani szörnyű helyzetet, vagy növekedni tudnak lelkileg. Sokan meg is térnek, ez pedig mind-mind a békéért szóló imádságoknak köszönhető, azok gyümölcse.
Szerző: Körössy László
Fotó: Fábián Attila
Magyar Kurír
Az interjú nyomtatott változata az Új Ember 2022. május 29-i számában jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
