Amikor Jézus feltámadása után először jelent meg tanítványai előtt és látta ijedelmüket, azt mondta: Én vagyok, ne féljetek! Ezután, hogy végképp megnyugtassa őket, együtt étkezett velük s megérinthették. Hogy meggyőződjenek róla, nem szellemet látnak, hanem mesterüket. Ez a bibliai jelenet talán soha nem volt még aktuálisabb, mint napjainkban. S nem csak húsvétkor…
Olyan világban élünk, amikor sok mindent félteni kell. Féltjük a bolygót, a földet. A jövőkutatók egyre riasztóbb képet festenek elénk. Meg vannak számlálva az emberiség napjai, lehet, hogy ez a század az utolsó, amikor még ember élt a Földön… Hogy ez miért van így, hogy tettük tönkre kék bolygónkat, cikkek százaiban lehetne taglalni. Engem egyetlen dolog némileg azért megnyugtat, az élet a tudósok szerint nem szűnik meg teljesen, állatok, növények, mikróbák továbbra is lesznek.
Csak a teremtés „csúcsa” hal ki. Mondhatnánk, embermentessé válik a világ. S lehet, hogy újra kivirágzik az élet…
Félünk a jövőtől, hiszen minden bizonytalan. Forrnak az indulatok, háborúk, betegségek pusztítanak. Embertelen időket élünk. Alapvető értékek mennek veszendőbe. A pénz és hatalom lett sokak istene, elvakult eszmék terjednek a világban, mételyezik meg mindennapjainkat.
Féltjük a munkahelyünket, megélhetésünket. Mi lesz, ha kirúgnak? Miből fizetjük a jelzálogkölcsönt? Miből iskolázzuk gyermekeinket? Ezért aztán sokat, egyre többet dolgozunk, hogy a megélhetés, vagyis a pénz, biztosítva legyen.
Félünk attól is, nehogy megbetegedjünk. Pedig a fent felsoroltak mind-mind előbb utóbb ahhoz vezetnek, hogy nemcsak fizikai értelemben, de mentálisan is lerobbanunk.
Soha nem volt még annyi lelki beteg, mint napjainkban. S a legszomorúbb, hogy sokszor a gyermekek, fiatalok érzik kilátástalannak az életüket.
Örökös félelemben vagyunk tartva. Jaj, én már mindentől megijedek! Úgy félek attól, mi lesz… Ilyen és ehhez hasonló mondatokat sűrűn hallok mostanában. Talán magam is többször mondom, mint régebben.
Túl komolyan vesszük az életet, és meglehet, nagyok az elvárásaink. Túlságosan parázunk, ha valami nem éppen úgy sikerül, ahogy szeretnénk, ahogy terveztük.
Mintha tragédia lenne, ha valami nem úgy sül el, ahogy megálmodtuk. Az élet nem kívánságműsor, nem méznyalás. Bár jólesne habzsolni, nem mindig lehet. Kevesebbel is be lehet, mi több, be kell érni.
Félelem, ijedtség helyett inkább örülni kellene. Annak, ami megadatik. Hajlamosak vagyunk a dolgok értékét jóval később felfogni, mint amikor megtörténtek velünk. A legrosszabb, ha késve jövünk rá, bennünket szerettek, csak éppen nem vettük észre.
Jól teszi, aki tárgyak helyett barátokat gyűjt maga mellé. Nem a vitrinbe kell a porfogó, hanem a tábortűzhöz a gitározó jóbarát. Akivel együtt sírunk, együtt nevetünk.
Minden reggel hálát adok az égnek, hogy felébredtem, ki tudok kelni az ágyból és ha nehezebben is, de el tudom végezni feladataimat, meséli egy idős néni. Boldog vagyok, mert ma ismét láthatom kisunokámat. Végre nyílnak a kiskertemben a tavaszi virágok, nem bírok betelni velük… Felhívott egy ismerős, akiért nagyon aggódtam, szerencsére jóra fordultak a dolgai. Ilyesféle mondatok azok, amiket jó lenne minél többet hallani.
Nem a nagy dolgokban rejlenek a csodák. Sok apró szépségre éppen most, újjászületéskor, húsvétkor döbbenhetünk rá.
Amikor ismét győzött az élet a halál felett. Ezért nem szabad félnünk, csak hinnünk és remélnünk. Mindig van feltámadás. De nekünk is akarni kell.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
