Habár a 19. században a gyermekhalandóság még igen magasnak számított, és az átlagember életében intenzívebben jelen volt a halál, mint manapság, a gyermekét gyászoló szülők ugyanolyan keserűséget éreztek, mint a 21. században. Szomorúságuk enyhítésére sokszor hátborzongató praktikákhoz nyúltak: olykor készítettek egy utolsó fotót a már elhunyt, de még el nem temetett és igencsak kisminkelt (ezáltal élővé tett) gyermekkel, máskor pedig olyan képet készíttetett az engesztelhetetlen szülő, amelyen mellette látható a „szellemesített” utód.
A dagerrotípia 1838-as feltalálása előtt az elhunyt képi emlékét még főként olajfestmények formájában próbálták megőrizni a tehetősebb társadalmi rétegek, azonban a képrögzítési eljárások fejlődése egyre inkább lehetővé tette, hogy szélesebb csoportok is emléket állíthassanak elhunyt szeretteiknek. Igencsak bizarr emléket. A különlegesen morbid eljárások meglehetősen gyakoriak voltak Európában, az Egyesült Államokban azonban nem rendelkezett akkora hagyománnyal. A 20. század elejére a szokás kiment a divatból.
Az egyik módszer szerint az emlékezni kívánók az elhunytak szemeit néhol kitámasztották vagy arcukat rózsás árnyalatúra sminkelték, hogy olyan hatást keltsenek, mintha még élnének, és még a temetés előtt lefotózták. A morbid képi megjelenítés főként a viktoriánus korra volt jellemző.
Olykor pedig azt a hátborzongató módszert választották az emlékezésre, hogy a rohamosan fejlődő képrögzítési és képmanipulálási technikák segítségével a frissen készült portré mellé montázsolták az elhunyt gyermek elhomályosított alakját, azt jelképezve, hogy a megboldogult lelke még mindig a szülők mellett lenne. Ma már abszurdnak tűnik az ötlet, azonban a fényképezés történetének elején a pillanat „megfagyasztása” és emlékké tétele még csodálatos lehetőségnek tűnt.
Szülő nélküli „gyermekszellem”
Ez utóbbi eljárás főként az 1860-as években terjedt el. A gyászoló, gyermekét elengedni nem képes szülőnek nem kellett mást tennie, minthogy elmenjen egy ún. „szellemfotóshoz”, aki portrét készített az élőről, aki mellett láthatóvá vált az elhunyt lelke. Még a másik megoldás főként Európában volt divatban, ez a tengerentúlon terjedt el. Elsőként Bostonban, majd New York-ban nyitotta meg vállalkozását William Mumler, aki spiritiszta feleségével, Hannah-val készítette a gyászfotókat.
Természetesen, hogy az üzlet pörögjön, nem árulták el az érdeklődőknek, hogy manipulált képekről van szó, sokan pedig szentül hittek abban, hogy a művész képes lefotózni az édesanyja vagy édesapa mellett szabad szemmel láthatatlan gyermekszellemet. Mumlert 1869-ben be is perelték, hogy csalást követ el és machinál a képekkel, azonban a megszállott édesanyák megvédelmezték.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
