Az Antarktisz az ötödik legnagyobb kontinens a Földön, mégis ez volt az utolsó földdarab melyre az ember betette a lábát. Nem utolsósorban azért, mert a felszínét több ezer méter vastag jégtakaró borítja. A történelem során pedig végig rendkívül szeles, hideg és kifejezetten száraz időjárás jellemezte, egyes részein kevesebb, mint évi 250 mm csapadék esett. Belső részein pedig az átlag hőmérséklet -60 °C körül mozgott és a 160 km/óra erősségű szelek sem könnyítették meg az életkörülményeket.
Elhelyezkedéséről és feltételezett alakjáról már az antikvitás korában is számos térképet rajzoltak, de pontos kiterjedéséről még a 18. században sem rendelkeztek elég információval. Csak a II. világháborús technológiai fejlődésnek köszönhetően lett lehetséges az állandó bázisok létesítése. Ez a többnyire lakatlan és barátságtalan kontinens még napjainkban is számos titkot tartogat.
Az örök jég birodalma
A kontinenst 12 tenger fogja körül, melyek többségét az Antarktisz felfedezésére induló 19. és 20. századi kalandorokról lettek elnevezve, mint James Weddell vagy James Clark Ross.
Az emberiségnek hosszú évezredekig nem is volt fogalma az Antarktisz létezéséről, bár a kérdéskör már az ókori görög tudósokat is foglalkoztatta. Klaudiosz Ptolemaiosz úgy gondolta. hogy a déli féltekén lennie kell egy összefüggő nagy területű szárazföldnek, mivel valaminek ki kell egyenlítenie az északi féltekén lévő kontinensek súlyát.
A déli föld ábrázolása egy 1618-as térképen
Az érvelése ma már nevetségesnek tűnik, azonban az Antarktisz létezését ő vetette fel először. Ezt a területet ekkor még csak „déli földnek” nevezte, elgondolása azonban egészen a 16. századig tovább élt. A térképészek ekkor újra felfedezték a történetíró műveit, és számos homályos értelmezést adtak. Egyes elgondolások szerint ez a titokzatos kontinens kötötte össze Amerika déli csücskét Ázsiával.
Létezése ekkor még mindig nem volt bizonyított, ennek ellenére a Spanyol Királyság már az 1494-es tordesillasi szerződés értelmében bejelentette igényét a kontinens nyugati felére.
Valószínűleg James Cook kapitány második utazása alkalmával láthatta meg európai ember először a legdélebbi kontinenst. Megközelítéséről és kikötésről a hatalmas úszó jégtömbök miatt viszont nem is álmodhatott.
1821. február 7-ig kellett várni arra, hogy az amerikai fókavadász, John Davis személyében ember lépjen a kontinensre. Davist elsősorban a mesés zsákmány és nem a tudományos felfedezés hajtotta. Bátor cselekedetét a hajónaplójában dokumentálta, azonban hitelességéről a történészek körében napjainkig vita folyik.
Leopárdfóka az Antarktiszon
Az állandó kutató bázisok létrehozásához azonban jelentős technológiai fejlődésre volt szükség, ami csak a II. világháború eredménye zajlott le. A telepek felépítésében a britek, az amerikaiak és az argentinok jeleskedtek. 1959-ben az Antarktisz-egyezmény keretein belül megállapodtak abban, hogy a kontinensen folyó vizsgálódások elsősorban a békés, tudományos kutatómunkát helyezik előtérbe és hogy egyik nemzet sem birtokolhatja kizárólagosan az Antarktiszt.
Veszélyben az Antarktisz jövője?
A világ minden tájáról érkező tudósok az antarktiszi kontinens egyedülálló körülményeit használják arra, hogy többet tudjanak meg a körülöttünk lévő világról. A vizsgálódások területe elsősorban a csillagászat, gleccsermozgás és helyi állatvilág szokásainak megismerése és életkörülményeinek dokumentálása.
Az egyik legjelentősebb állomás a Vosztok bázis, amely elsősorban a hatalmas jégtakaró alatti tavakat kutatja, melyekből napjainkig csaknem négyszázat sikerült azonosítani.
Az antarktiszi jégtakaró tartalmazza a világ jégbe fagyott vízének körülbelül 90%-át, és ha a globális felmelegedés esetén az összes víz visszakerülne az óceánokba, a bolygó tengerszintjei 60 méterrel emelkednének. Ezzel olyan városok is teljesen víz alá kerülnének, mint New York, Amszterdam és Tokió. A tudósok elsődleges célja ezen jégtakaró védelme és megőrzése.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
