Kedves Sándor!
Tudom azt írtad és úgy is gondoltad: Magyar vagyok, magyarnak születtem. Csakhogy ez már nem elég itt Sándor. Több kell, sokkal több. Legalább egy tizenegyest be kellett volna rúgnod valami fontos mérkőzésen, akkor talán el tudnánk tisztességgel temetni. Ha pedig a Reál Madridban is rúgtad volna egy darabig a bőrt, akkor most ott pihenhetnél a bazilika altemplomában. De így, hogy a magyar szabadságért verekedtél, tollal és karddal ez kevés. Nagyon -nagyon kevés. Tudod, egy picivel később 1956 után ezért már újra akasztottak, vagy el kellett menekülni és ez a sátáni szellem még mindig itt van… Úgyhogy nem látok esélyt a méltó hazatérésre.
Barátod, Arany János, tudta, megérezte, hogy nem haltál meg Segesvárnál. Meghozták híredet az első világháborút megjárt hadifoglyok. El is indultak már egyszer érted, de a történelem vihara pont akkor tombolt a legjobban és elfújt minden jó szándékot. S megint sokáig kellett várni, mire néhány magyar, időt, pénzt nem kímélve elment utánad. Csakhogy nem vették figyelembe, hogy ez idő alatt a nagy Magyar Tudományos Akadémián olyan nagyra nőttek már a tudományok doktorai, hogy ők döntik el, miként kellett meghalnod! S ha ők egyszer döntöttek, akkor Te hiába haltál meg máshol, másként… Sajnos védekezni se tudsz. De ha tudnál is, alig lenne esély meghallgatásodra, meg aztán nincs ebben a hazában olyan bíró, aki neked adna igazat.
Itt már kéz kezet mos. Bizony Sándor, ilyen ez az átkozott magyar sors. Meg vagyunk mi átkozva ezzel a gyülekezettel. Ezért sírt Ady is. Ezt panaszolta fel Babits és ezt próbálták elzokogni 56 után a hazát elhagyni kényszerülők. Néhány millióan azóta is búslakodunk, de immár szélsőségesnek lettünk kikiáltva… S az most rosszabb, mint a bujdosó kuruc sors. Ezt hosszú lenne itt elmagyaráznom. Majd egyszer, ha nem sokára találkozunk lesz időnk ezt megbeszélni…
Érd be annyival: Ilyen lett ez a magyar élet. Valakiket mindig mellőzni kell, hogy több jusson azoknak a bizonyos örökké haladóknak, akiknek a mindenkori győztes tábor tapsol. Valakiket mindig cserben kell hagyni, el kell árulni, meg kell büntetni, be kell csapni, mert nekik több kell, s még annál is több… Vannak, akik már fél megyéket a nevükre írattak. Egész Európa ezen csodálkozik: hogy lehet ez? Milyen éhség fakad itt? Milyen törvények vannak? S innen kezdve már az a kérdés: mid van Sándor? Mert tudod, itt már mindenki annyit ér amennyije van!
Tényleg Sándor mid van? Mit tudsz felmutatni? Hány ezer hektárod van? Hány milliárdod, hány offshore céged van? Avagy mennyi részvényed? Próbálkozzam inkább Vahot Imrével. Idézzem meg az ő szellemét? Mit érzett, mit gondolt, amikor elsőnek elolvasta János vitézedet? Mit értél neki? Tudom adott száz Forintot a János vitézért, s az akkor sok pénz volt Neked. Oda is adtad rögtön Atyádnak. De mit gondolsz mit ér ez most?
Vagy talán kérdezzem Szun Jungot, aki kínai nyelvre fordította műveidet még 1929-ben?
A Nemzeti dalt nem is emlegetem, azzal csak a gond van. Nem véletlen, hogy soha egy fillért nem kaptál érte… Mégis minden március 15-én el kell mondani mivel ezt a versedet nem lehet kihagyni, pedig de szeretnék… Mert egyelőre még Nélküled nincs március 15- e! S ez bizony sokaknak baj. Hej, de nagy baj Sándor. Túl szélsőségesen fogalmaztál. Ma ezért kiátkoznának. Menekülnöd kellene. Tojással dobálnának, mint ahogy tették az Arkangyallal. Talán még az Unionból is kitiltanának… Ezért beláthatod: jobb, ha nem vagy itthon. Ezzel a Nemzeti dallal vetetted el a sulykot. Túl radikálisan fogalmaztál. Ma ez már szélsőség és attól bizony félni kell, mert az új gazdák megharagszanak. Illetve: az új szövetségesek. Így kell ezt most emlegetni. Ma már olyan közérthetően nem szabad beszélni, mint egykor. Hova gondolsz? Sajtószabadság van ám! Fogalmad sincs milyen is a mai magyar sajtószabadság. Jó, ha tudod: Itt minden nagyon szép, minden nagyon jó és minden egyre jobb lesz…
No de, kell egy nemzeti ünnep! Hogy néznénk ki nemzeti ünnep nélkül? Gondold csak el: mit ünnepelnének? Talán a nemzeti tizenegyet? Azt még nem lehet. De már nincs messze az idő, amikor mazsorettek a 6:3 napján futball labdákat forgatnak és táncolnak a múzeum kertben. Illetve, dehogy ott. Miket beszélek? Egy nagy – nagy stadionban… S mi lenne a kitüntetésekkel, a kitüntetettekkel? Mikor lenne zászlófelvonás? Hol mondaná el az éppen aktuális miniszterelnök a nemzetet dicsérő közhelyeit? S hol lelkesedne a nemzet örökké haladó része? Látod-látod, elvagyunk mi nélküled. Nem hiányzol Te innen.
Tudod, voltak idők, amikor csak énekelni volt szabad a Nemzeti dalodat. Országnagyjainkat a hideg rázta már március 12-én. S nagyot sóhajtottak, amikor végre megint egyszer elmúlt március idusa. Így vagyunk ám ezzel most is, csak jobban csomagoljuk gondolatainkat. Ahogy Babits kesergett és papírra vetette: Hol a szem szemeddel farkasszemet nézni? Igaza volt Babitsnak: Nincs ilyen szem. Ma nincs. Ezek a mai szemek már a tőzsde hírekkel néznek farkasszemet. Ezért nem hiányzol innen. Akik úgy nyilatkoznak, mintha kellenél: hazudnak. Nekik jobb, ha mininél messzebb vagy. Lassan húsz éve már, hogy úgy teszünk, mintha nem tudnánk mi történt veled. A tisztelt akadémiát nem emlegetem már… Tisztelt Ház pedig el van foglalva sokkal, sokkal fontosabb gumi jogszabályokkal, bróker ügyekkel, ügynök dossziékkal, egymás ócsárlásával és ezer más fontos dologgal. Mit számít az nekik, hogy Te hol haltál meg? El vagy-e temetve? Jaj, Sándor, hogy magyarázhatnám én ezt el Neked?
Hiába gondoltuk úgy sokan, hogy: rögtön kézbe kell venni ügyedet, amint az első hír megjöttek Bargunzinból, de hát tudod az akadémia… Mi lett volna a rokonsággal? A különféle kandidátusi értekezésekkel az ide-oda ítélt kis és nagy doktorikkal, amelyek hol, ide, hol oda vannak kötve … No, és a különféle díjak és a jutalmak… Túl bonyolult ez Sándor. Ezt Te már nem értheted… Ezt a gubancot már csak nagy Sándor tudná megoldani kardjával.
Amikor megtaláltak Barguzinban, nyomban kellett volna egy parlamenti bizottság, aki habozás nélkül teszi a dolgát. Szóba is került a dolog. Csakhogy akkor jöttek a fontos kérdések: ki legyen az elnök? Ki lett volna a felügyelő bizottság elnöke? Mert az fontos ám, mivel mindent ellopnak, ami nincs betonba öntve. Lassan már a felügyelő bizottságokat is ellopják. Ah, jaj, már koporsókat is lopnak… S akkor még ott van az is, hogy melyik párt adta volna az alelnököt? Inkább kegyeleti okokra hivatkozva megtagadtak.
Ez volt a legegyszerűbb Sándor. Be kell látnod a mai viszonyok között, a mai kapcsolt rendszerek szövevényében, ez volt az egyetlen „nemzeti” megoldás, hogy a káposzta megmaradjon… Bocsájtsd meg ezt a kis közjátékot! Nézd el azt, hogy közben csontjaidat hagyták cipelni fél világon át! Ügynököket fogadtak, hogy tüntessék el maradványaidat, s lehetőleg nyomaidat is. Galádul megverték azt, aki elindult felkutatni, aki megtalált…
Beláthatod itt hatalomról és pénzről volt és van szó, s ha a pénz megcsendül, akkor itt nincs se Isten se ember…
No persze igaz az, amint azt a spanyolok mondják: A hazugságnak rövid lába van! Az idő haladását és a tudomány fejlődését nem lehet megállítani. S egyszer minden kiderül. Erre bizony nem gondoltak a magas akadémián. De úgy hiszik, majd erről is tesznek… Mert gondolhatod, hogy ügyedet ismét megkísérlik újra elmaszatolni, mint ahogy eddig minden disznóságot eltüntettek. Meg aztán a dolgok felejtődnek. S hát még jön a kiátkozás, a káromkodás. Jönnek a megrendelt újságcikkek. Az ökölrázás még hátra van. S jönnek majd, elszánt kutatók, akik a bécsi levéltárban találtak egy császári hatos kartont…
Tudod itt már a mocsoknak nincs alja. Hitvány emberekből nincs ám itt hiány! Addig pedig pénz reményében fényképezik koponyádat. Semmirekellő firkászok keresik a szenzációt, s ez természetesen nem sért kegyeletet! Senki nem háborodik fel. Itt nem. Nincs itt már kegyelet Sándor. Tudom, kérdezed: Uram Isten, idáig süllyedhetünk? Mit mondhatnék? Idáig sajnos. S lehet, hogy ez még nem az alja…
Nem is merem megkérdezni senkitől: mit tettek volna hasonló helyzetben más nemzek fiai-lányai? Vajon a németek hagyták volna J. W. Goethe-t így megalázni? Vagy az oroszok eltűrték volna, hogy nyikhajok A. Sz. Puskint gyalázzák?
Azért valami vigasztalót befejezésül elárulok néked: Tavasz táján, ha már keringenek fönt a kék égen a visító vércsék, minden évben egyszer Kecskemét felé visz utam. Átvágok a Kiskunságon. Ha Isten megsegít idén is megteszem… S eszembe jutsz ilyenkor, lent az Alföld tenger sík vidékén… Tudom ott voltál otthon, az a te világod. Ott voltál boldog. Mondom magamban versedet, amíg gurul az autó. S tudod, jártam egy párszor Dunapatajon is. Volt ott egy Feri bácsi nevű nyugdíjas tanár a múzeummá lett egykori fogadótokban. Ahol családod és Te is éltél egy ideig.
Ott várta Feri bácsi a látogatókat az átkos szocreálban, mert akkor még ilyen haszontalanságokra jutott pénz… Nem tudom, megvan- e még a múzeum. Valószínű: szép csendesen bezárták s el lett felejtve Dunapataj… Igaz, kevesen jártak oda. Kevesen tudták milyen kincs rejlik ott. Nemigen reklámozták… De mégis jöttek a búcsújárók a világ különféle zugából. S ők tudták miért érdemes oda elzarándokolni. Feri bácsi elmondta nekik a keserves múltadat és azt, hogy ezt az ajtófélfát Te is megfogtad egy párszor. S amikor egyszer megint ott jártam nála, valamikor a nyolcvanas évek derekán, két immár svájcivá lett magyar is figyelmesen hallgatta Feri bácsit, s amikor lefordították szavait, az egyik hölgy megcsókolta az ajtófélfát… Legyen ez számodra vigasz ebben a kifordított világban.
Barkuti Jenő
Nemzeti InternetFigyelő (NIF)
Kategória:Aktuális, Publicisztika
Forrás:internetfigyelo.wordpress.com
Tovább a cikkre »
