A mai napon leplezik le Fischer-Colbrie Ágoston, néhai kassai megyéspüspök emléktábláját az érseki palota épületén. Ugyanis száz évvel ezelőtt hunyt el. 1925. május 17-én, vasárnap reggel állapota válságosra fordult. Édesanyja, szül. Kovarcz Szerafin még meglátogatta, elbúcsúzott tőle. Déli 12 órakor papjai ágyánál imádkoztak. Este fél 11-kor az Úr keresztjére tekintett, egyet sóhajtott és kilehelte lelkét.
A temetési gyászszertartást Francesco Marmaggi prágai nuncius végezte. Kilenc püspök, 383 felszentelt pap, sok szerzetes és apáca, valamint körülbelül 40.000 ember vett részt a temetésen.
Sírköve a Dómban található. Azt két évtizeden keresztül virágok borították, mécsesek és gyertyák világították meg. A nap minden órájában imádkozó embereket lehetett sírjánál látni.
Ebből az alkalomból érdemes felidéznünk személyiségét, mert méltatlanul feledésbe merült és a korabeli szlovák sajtó méltatlan megjegyzéseket tett rá.
Nem csoda, mert aktívan részt vett az Országos Keresztényszocialista Párt létrehozásában.
1919-ben felkérték, hogy Csehszlovákia fennállásának első évfordulóján díszmisét celebráljon. Ő erre közölte, inkább gyászmisét tartana, mivel a szlovákiai katolikusokat számos sérelem érte az elmúlt évben.
Ugyanis a cseh társadalom javarészt ateista volt. Ma már kevesen tudják például azt, hogy a cseh legionáriusok a Felvidéket elfoglalva, az utak mentén álló kereszteket, pléhkrisztusokat céltáblának használták, ami természetesen ellenérzést váltott ki. A sortüzeket most ne is említsük!
A legionáriusok saját palotájában akarták megtámadni, de a szlovák nép, tömegesen vonult be a falvakból és megszállta lakhelyét. Prága személyét nem tudta megemészteni. Mégis ő volt az egyetlen püspök a Felvidéken, aki megtarthatta posztját. Ehhez nyilván hozzájárult az is, hogy Rómában is nagyra becsülték. Szlovák papjai és hívei mellett mindig kiállt, akik rajongva szerették. A hatalom mégis packázott vele. 1923-ig nem kapott útlevelet. A prágai nuncius segítsége kellett hozzá, hogy végre elutazhasson Rómába.
Élete utolsó éveiben a szó szoros értelmében fogoly volt saját palotájában.
Kémkedtek utána, lehallgatták, leveleit felbontották, minden lépését ellenőrizték. A szlovák lapok alkalomadtán minden alapot nélkülözve arról értekeztek, hogy állítólag távozik tisztségéből. Így gyenge testalkata felmondta a szolgálatot. Ez is hozzájárult korai halálához.
Pályája során gyakran méltatták. Már korábban is szolgált Bécsben. Udvari káplánként a magyar udvari testőrség tagjait gyóntatta. Egyikük a következőképpen jellemezte: „Ez az udvari káplán jobban kordában tart bennünket, mint tisztjeink vasszigorukkal.” Amikor a szülei érdeklődtek Simor János prímásnál, az a következőket válaszolta: „Hétszáz papom van, de csak egy Gusztim; a király tőlem papot kért, a legjobbat kellett odaadnom; elhihetik, hogy nehezen adtam oda.”
1902-ben a bécsi Pázmáneum rektora lett. Ebben a minőségében szentelte pappá Jozef Tisót 1910. július 14-én. Biztos forogna sírjában, ha tudná, milyen dicstelen pályát futott be.
Amikor Kassára jött, az újév alkalmából azt kívánták neki, az Isten az emberi kor legvégső határáig éltesse! Ő kedvesen tiltakozott ez ellen a kívánság ellen. „Higgyék meg – fordult az összegyülekezett papok felé -, én ennek a kívánságnak teljesülését egyenesen csapásnak tartanám. Ez a legrosszabb kívánság, amellyel engem felkeresnek. Én csak addig akarok élni, amíg dolgozni tudok. Az Isten áldó kezét és szeretetét csak akkor fogja igazán megmutatni, ha közvetlen akkor szólít el az élők sorából, mielőtt munkaképtelenné válnék!” Hatvanegy évesen távozott.
Egyszer egyik papja amiatt panaszkodott, hogy plébániájába mindenki belát, mert nagyon alacsonyak az ablakok. A püspök fogadószobájában tárgyalt az illetővel, amelynek három ablaka és két üvegajtaja volt. Szelíden mosolyogva ezekre mutatott.
„Így van jól. Minden pap üvegházban lakjék, csupa ablakokkal és üvegajtókkal, még függöny se legyen az ablakokon, hogy mindenki lássa, miként él a papja, akinek sohasem szabad titkának lennie, mindig az egész világ ellenőrző szeme előtt kell cselekednie!”
Ő naponta, elfoglaltságai ellenére, 3-4 órát olvasásnak, tanulásnak, tudományos búvárkodásnak és az irodalom művelésének szánt. A világirodalom legjelesebb munkáit mind eredetiben olvasta. Az egyházi irodalmat megpróbálta beszerezni. Miközben páratlan emlékezőtehetséggel rendelkezett, évek múlva is sok mindent szóról szóra tudott idézni. Latinul, görögül, németül, olaszul, franciául és angolul, csehül és szlovákul olvasott és beszélt. Románul azért tanult meg, hogy az első világháború alatt a kassai kórházakban kezelt román katonákat anyanyelvükön tudja gyóntatni.
A keleti nyelveket is tanulmányozta. A zsidó, szír, káld és arab irodalom minden értékesebb művét eredetiben olvasta. Lackenbecher-díjat kapott kiváló arab fordításáért.
Hogy milyen koponya volt, azt Takács Menyhért, jászói prépost-prelátus tanúsította. 1911-ben Fraknói Vilmos püspök és történetíró Rómában felállíttatta II. Szilveszter pápa szobrát, aki Szent Istvánnak koronát küldött. Ez a szobor a lateráni bazilika baloldalán, az oldalhajóban áll. Felszentelése alkalmából Magyarországról zarándoklat ment Rómába. Az üdvözlő beszédet Széchenyi Miklós nagyváradi püspök tartotta, aki egy papírlapról olvasta azt fel. Remek beszéd volt, de ennél megkapóbb volt X. Pius pápa beszéde, melyet nem olvasott. Rámutatott Magyarország történeti hivatására, eddig tett meseszerű teljesítményére, elévülhetetlen érdemeire a kultúra megőrzésében és a kereszténység megvédésében. De beszédének az a része fogta meg leginkább a hallgatóságot, amikor a Biblia nyomán a tíz bélpoklosról beszélt, akik meggyógyultak, de csak egy jött vissza megköszönni. A római Szentszék is annyi nemzettel tett jót, de csak egy nemzetnek jutott eszébe megköszönni, a magyarnak.
Szép volt a beszéd – mondja Takács -, nagyon szép, csak egy baja volt, hogy a pápa olaszul mondta, a zarándokok között meg nagyon kevesen értették. Erre Fischer-Colbrie fellépett a trón zsámolyára és elmondta a pápa beszédét elejétől végig, szóról-szóra – magyarul. Dörgő éljen volt rá a felelet. Az éljen a pápának is szólt, akit igen meghatott az ünneplés, de a zarándokok legnagyobb bámulatát Fischer-Colbrie csodás memóriája váltotta ki.
Ilyen ember ritkán születik. Vajon lesz-e hamar párja? – kérdezte Takács. Mi meg a választ már tudjuk.
Ő temette újra II. Rákóczi Ferencet és bujdosótársait Kassán 1906-ban Firczák Gyula, munkácsi görög-katolikus püspökkel.
Márai Sándor megörökítette alakját az Egy polgár vallomásaiban. Hagyatéka 50.000 kéziratoldalt tett ki. Ezt nővére 1941-ben a kassai Jezsuita Főiskola rektorának ajándékozta. További sorsáról nincs tudomásom.
Nővére volt a házvezetőnője. Ha a szakacsnő olyan ételt szolgált föl, mely papjainak nem ízlett, csak annyit jegyzett meg: „Azt hiszem, ezt a lapot ki kellene tépni a szakácskönyvből.”
Végezetül idézzük imáját, melyre sokakat megtanított, de azóta feledésbe merült. Nem ártana újratanulni.
„Istenem, nem tudom, mi fog ma velem történni. De annyit tudok, hogy semmi sem ér engem, mit Te öröktől fogva előre nem láttál, előre meg nem határoztál volna; s ez nekem elég. Imádom örök és kikutathatatlan rendeléseidet s alávetem magamat azoknak egész lelkemből. Én csak azt akarom, mit Te akarsz, a Te kezedből mindent elfogadok, mindent Neked ajánlok fel. Adj Istenem türelmet szenvedéseimben és teljes önmegtagadást mindabban mit felőlem rendelsz. Ámen.”
Balassa Zoltán/Felvidék.ma
Forrás:felvidek.ma
Tovább a cikkre »
