Az 1820-ban megtalált Milói Vénuszról vagy a Medici-Vénusz néven elhíresült ókori női szoboralakról, de Boticelli Vénuszáról is számos dolgot megtudtunk az elmúlt évszázadok során. A reneszánsz művészetet is megihlető művek egyik fontos tulajdonságáról azonban kevés szó esik. Ez pedig a nagyujj melletti lábujj méretes volta.
Bizonyára nevetséges témának tűnhet ókori szoboralakok és reneszánsz festményen szereplők lábujjhosszának méregetése, ám tény, hogy igen elterjedt „hóbort” volt a korabeli művészek között a nagyujjat méretben megelőző második lábujj megalkotása. A pihenő bokszoló bronz szobra, a Versailles-i Artemisz görög szoborról készült római márvány másolata vagy az Alvó szatír című 2200 éves, széttett lábakkal ábrázolt részeg férfija is hasonló adottságokkal bír. De a Laokón-csoport tagjai sem szégyenkezhetnek emiatt.
A Milói Vénusz és a Medici-Vénusz
Az ókori egyiptomiak a lábujjakat még a hagyományos módszer szerint, a nagylábujjtól a kislábujj felé haladva egyre kisebb mérettel ábrázolták. Csakúgy mint a piramisok gúlái, ezek is harmonikusan és kiszámíthatóan voltak megalkotva.
A szokások azonban idővel változtak, és a görögök a klasszikus korban már közel sem olyan mértani pontossággal megkomponált lábujjakat faragtak szobraiknak. Mindez pedig az aranymetszés – többek között kagylók és levelek által inspirált – matematikai szabályának volt köszönhető. Az aranymetszés (vagy másképpen aranyarány) egyfajta természetes egyensúly a szimmetria és az aszimmetria között. Habár már az ókori Egyiptom mérnöki munkáinál is tetten érhető e szabály, első írásos említése a görög Eukleidész nevéhez köthető, ám az emberre is kivitelezhető „isteni” arányok leírása Marcus Vitruvius Pollio római mérnök tollából származik, a híres rajz pedig Leonardo da Vincitől.
A Vitruvius-tanulmány részlete
Habár Vitruvius nem elmélkedett arról, hogy a tökéletes ember köré húzott kört és négyzetet a kéz és láb mely ujjai érintik, da Vinci 1500 évvel későbbi rajzán egyesek szerint már hosszabb volt a második lábujj. A 20. század elején egy amerikai ortopéd sebész, bizonyos Dudley Morton írta le a különös jelenséget, ami után róla nevezték el az egészet Morton-ujjnak. Morton úgy vélte, hogy az említett ujj – amelyet ő Metatarsus atavicusnak nevezett – hosszabb volta bizonyos tekintetben hasonló a színvaksághoz, az emberi farknyúlványhoz vagy például a kettőnél több mellbimbó jelenségéhez, amely „maradványokat” emberszabású őseinknek köszönhetnek egyes társaink.
A hosszabb ujj a fákon való lengést segíthette elő, ám olykor kellemetlen ortopédiai problémákat is okozhatott, mint például a csontkinövés vagy a kalapácsujj jelensége. John F. Kennedy személyes orvosa, Janet Travell azt állította, hogy a hosszabb ujj krónikus fájdalommal is járhat, mivel a test tömege ezáltal a lábfej felé tolódik, nem pedig az erősebb, masszívabb kialakítású nagylábujj felé.
Becslések szerint az emberek 15-20 százalékának van Morton-ujja. Habár a megnevezést az ujjak hosszára alkalmazzák, valójában annak köszönhető, hogy az első lábközépcsont rövidebb mint a szomszédja. Manapság az ujjat – valamint magát a lábat, amelyen a jelenség megfigyelhető – a művészettörténészek gyakran hívják „görög ujjnak” is.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
