Míg korábban a modern haditechnika győzelem napi felvonultatásában a nyugati sajtó a Kreml agresszivitását látta, addig most a Vörös téren térd feletti, vakítóan fehér szoknyában, fekete csizmában és testszínű harisnyában menetelő katonanők megjelenésében az orosz elnök macsó brutalitását vélte felfedezni. Ebből is látszik, hogy a Nyugat manapság minden lehetőséget megragad Vlagyimir Putyin démonizálására. De mi a valódi gondja Oroszországgal?
Mintha időgépben ülnénk. A nyugati sajtóban az ördög szerepét ismét Oroszország tölti be. Az európai fősodorban egymást érik a lejárató cikkek, amelyeket csak táplálnak a politikusok megnyilvánulásai. Ha csak a legutóbbiakból szemezgetünk, akkor megemlíthetjük, hogy egyesek úgy látják, még a migránsok áradata mögött is a Kreml áll – amely mellesleg megszervezte a szélsőjobboldali pártok felemelkedését –, és ha valaki nem hinne ezen agresszív viselkedésben, akkor nézze meg, mi történt a Krímben és a Donbaszban. David Cameron még tovább ment, a volt brit titkosszolgálati vezetőkkel egyetemben már a brexit ellen is a feléledő és Európát fenyegető Oroszországot hozzák fel érvként. „A kelet- és közép-európaiak rémülten figyelik, mi történik Moszkvában” – hangzott a brit kormányfő végső érve. E „keresztes hadjárat” célpontja mindenekelőtt maga Putyin, hiszen azt mindenki tudja, hogy a személyre szabott támadás érthetőbb, mintha egy egész országot támadnak.
A kioktatandó partner
S hogy miért? Az Egyesült Államok mindig is vetélytársként, a „jobb időkben” gyenge, kioktatandó partnerként tekintett Oroszországra, amelynek együttműködését az Európai Unióval mindenáron meg kell akadályozni. Ezzel tehát nincs mit kezdeni. Más a helyzet Európával, Oroszország természetes szövetségesével, amely a rá nehezedő nyomás ellenére egészen a közelmúltig pragmatikus alapon építette a partnerséget. Csakhogy a geopolitikai helyzet kiéleződésével az óceánon túlról erősödik a nyomás, ráadásul maga az unió is identitásválságba került, kudarcait is el kell valahogy lepleznie, s ezen egyebek mellett az ellenségkép erősítésével próbál segíteni. Ebben kapóra jön az „agresszív” Oroszország, és hozadéka az ukrán válság mellett az Amerika által tudatosan erősített kelet-közép-európai katonai jelenlét melletti felsorakozás.
Nem úgy táncolnak, ahogy Washington fütyül
Oroszország legnagyobb „bűne” azonban az, hogy nem úgy táncol, ahogy Washington fütyül. Ukrajnával végképp felrúgta a nyugodt együttműködésre törekvést, Szíriával pedig a Nyugat értésére adta, hogy egyenrangú partnerként kér szerepet a globális kérdésekben. Ahogy Szergej Lavrov aláhúzta, vége annak, hogy a Nyugat megnyugtatása érdekében Oroszország feladja nemzeti érdekeit. „Annak a megállapodásnak vége, hogy legyünk olyanok, mint ők, akkor minden rendben lesz – fogalmazott az orosz külügyminiszter. Moszkva készülő külpolitikai stratégiája erre épül, a kiemelt ügyek között ott van a NATO további keleti terjeszkedésétől a globális hatalmi státus elismertetéséig sok minden, nincs azonban köztük a Baltikum lerohanása, Ukrajna szétszedése, mint ahogy a menekültek küldése vagy Angela Merkel megbuktatása sem.
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 14.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
