Jézus Krisztus személye, az önként vállalt kereszthalál és feltámadása mai napig kérdőjel s egyben felkiáltójel az emberiség történelmében. Egy valóságos paradoxon, mely minden múltban élőt, ma élőt és a jövőben megszületőt is állásfoglalása kényszerített, kényszerít és kényszeríteni fog. Krisztus történelmi személyiség is, de ennél jóval több. Mellékes, hogy például valaki hogyan vélekedik a pun háborúkról, mely több mint 2 ezer éve zajlott le, mert ebből a mi életünkre nem következik semmi. Nem így az, mely 2 ezer évvel ezelőtt történt. Állásfoglalásra kényszerít mindannyiunkat, az is döntés, ha valaki úgy érzi, „őt nem érdekli”.
Húsvét kapcsán a fő kérdés, vajon Jézus miért áldozta fel magát önként a kereszten? Erre nem tűnik elégséges válasznak az, „mert így volt megírva”. Hogy megérthessük, ismernünk és különbséget tudni kell tennünk a természetes kinyilatkoztatás és a természetfeletti kinyilatkoztatás között.
Kinyilatkoztatás alatt mindazon ismereteket értjük, melyeket az emberi elme képes befogadni Isten tulajdonságairól. De indokolt egy olyan különbségtételt tennünk, hogy míg a természetes kinyilatkoztatás Isten létét illetően képes megragadni megállapításokat, a természetfeletti kinyilatkoztatás már inkább Isten tulajdonságairól beszél, illetve hogy Ő mit akar közölni velünk, emberekkel.
Természetes kinyilatkoztatás
A természetes kinyilatkoztatás végső értelemben az, amit az emberi elme, pusztán logikai úton képes megállapítani Istenről. Isten megteremtett mindent és megmutatkozik mindenben, amit ő hozott létre. „Mert minden háznak van építője, aki pedig mindent elkészített, az Isten az” (Zsid. 3:4). Isten nem látható tulajdonságai az Úr teremtményein keresztül mutatkoznak meg.
Hippói Szent Ágoston ekképpen írja le a természettel folytatott párbeszédét:
Egyszer meg kívántam tudni, hol és mily helyen található Isten. Megkérdeztem a földet: mondd meg nekem, föld, hol találom az én Istenemet? Vagy te vagy az én Istenem? A föld így válaszolt: Nem én vagyok a te Istened. És minden, ami rajta van, ugyanezt mondta nekem. Akkor megkérdeztem a tengert és annak mélységét és teremtményét: Hol van az én Istenem? Ők erre ezt felelték: Nem mi vagyunk a te Istened: tőlünk magasabban keresd Őt! Megkérdeztem a fúvó szelet: Hol van az én Istenem? És a levegőég minden lakójával együtt így felelt: Nem mi vagyunk a te Istened. Megkérdeztem én az eget, a napot és a csillagokat, de mindannyian azt felelték: Nem mi vagyunk a te Istened, akit keresel. Akkor odafordultam az összes dolgokhoz, amit csak láttam, és azt mondtam nekik: Ti azt feleltétek nekem, hogy nem ti vagytok az én Istenem, mit tudtok hát mondani nekem Róla? És mindannyian hangosan azt kiabálták, Ő teremtett minket!
A fenti gondolatmenet voltaképpen egy filozófiai alapú istenbizonyítás, mely abból indul ki, az alkotó jelen van mindabban, miket megalkotott, amiképpen egy órásmester is benne lakozik a megalkotott óráiban. A számomra legracionálisabb és leginkább megérthető bizonyítás azonban az „okság elve”, mely úgy szól, minden létrejövő dolognak megvan az azt létrehozó elegendő oka. Önmagának senki nem adhat létet. Hiszen akkor léteznie kellett volna már akkor, mikor még nem létezett, hogy létet adhasson önmagában, ez pedig ellentmondás. Kell tehát léteznie egy rajta kívül álló „elegendő oknak”, amely neki létet adott. A világ keletkezését firtatva ennek az „elegendő oknak” tértől és időtől függetlennek kell lennie, hiszen így rá már nem áll a kérdés, „őt ki hozta létre?”, mert lényege a lét. Ezt nevezzük Istennek, de ezzel még „csupán” a „filozófusok Istenéig” jutottunk el, vajmi keveset állapíthatunk meg a „személyes Istenről”. Mindenesetre, akit további mélységeiben érdekelnek különféle istenbizonyítások, számukra mindenképpen ajánlom Aquinói Szent Tamás Summa Teologiae művét, mely a Szentírás után talán a második legfontosabb jelentőségű mű a Katolikus Egyház megítélése szerint. Továbbá erősen ajánlott tanulmányozni Tudós-Takács János munkásságát is, akiről túlzás nélkül lehet állítani, a tomista bölcselet, a skolasztika egyik legnagyobb hazai ismerője és tanítója volt az elmúlt évtizedekben.
Természetfeletti kinyilatkoztatás
Azonban természetfeletti kinyilatkoztatásnak tartjuk, amikor Isten közvetlenül lép be az emberiség történelmébe, és személyesen szól az emberhez, majd olyan dolgokat közöl, melyeket mi, véges emberi lények saját eszünkből képtelenek lennénk felismerni.
A hit és az erkölcs igazságainak isteni kinyilatkoztatása természetfeletti, és a Szentírás, valamint a Szent Hagyományok segítségével kerültek átadásra. Negatívan tekintve a kérdést, az emberi természet korlátoltsága és bűnbeesése okán, pozitívan szemlélve az isteni akarat végső, az Isten és az ember párbeszédére, és az örök üdvösség ember általi elérésére irányuló törekvésének következményeként. Ezért a vallásos élet elképzelhetetlen a természetfeletti kinyilatkoztatás nélkül, mivel a hódolat csak az Istennel folytatott párbeszédben lehetséges.
Aligha képezheti vita tárgyát, a természetfeletti kinyilatkoztatás értelmezhetetlen Jézus Krisztus nélkül. Isten ugyanis e módon lépett be az emberi történelembe, és általa közölte az emberiséggel mindazokat, amit mint „jó pedagógus” elégségesnek tartott, amiről úgy tartotta, elegendő számára. Mert az teljesen nyilvánvaló, az emberi elme itt a földi életben képtelen teljes egészében birtokolni a tökéletes istenlátás állapotát.
Jézus mondta, „Én vagyok az út, az igazság és az élet” (János 14:6). Nazianzi Szent Gergely nagy tudósa volt az ókori világ tudományainak, sokat foglalkozott a Kelet és a Nyugat, különösen Athén tudományainak tanulmányozásaival, ugyanakkor a következőket mondta:
De mindezt a tudást, letaszítva, Krisztus lábaihoz helyeztem, hogy azok engedjenek a nagy Isten Igéjének, amely eltörli az emberi elme mindenféle tudását és sokféle szavait.
Akár a katolikus, akár az ortodox egyházakat vesszük alapul, az isteni kinyilatkoztatás elterjesztésének és megőrzésének zálogát a Szentírásban és a Szent Hagyományban látják. A Szent Hagyomány nem más, mint a hitről szóló tanítás, a szentségek, szertartások, tehát amit a hívők szóval és példával egymásnak átadnak, s e felett őrködik az egyház. A Szentírás pedig az Isten által felszentelt, prófétákon és apostolokon keresztül az isteni sugallat segítségével íródott könyvek. Ezeknek a könyveknek az összessége a Biblia.
De a kérdés továbbra is áll, miért halt meg önként Jézus?
Mert a fentiekből ez továbbra sem derül ki, és Húsvét kapcsán ez a legnagyobb kérdés. Hiszen Jézus, mint Isten fia, ezt könnyen elkerülhette volna. Sőt, hatalmában állt volna leszállni a keresztről. Bármi lehetőségen állott, mégsem azt tette, amit az emberi logika diktált. Erre keressük a választ. A kérdésre azonban, mint fentebb bizonyítottuk, a filozófia (tehát az emberi gondolkodás) nem elégséges. Ehhez szükséges segítségül hívnunk a természetfeletti kinyilatkoztatást, és ezen túlmenően teológiai módszerekkel közelítenünk hozzá.
„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki benne hisz, az el ne vesszen, hanem örök élete legyen” – olvassuk János evangéliumában. Ezt a mondatot érdemes mélyebben körüljárnunk. Mert ez a szeretet tulajdonképpen az ember megmentését szolgálja. A túláradó, végtelen isteni szeretetből következik ez, és Jézus önként vállalt kereszthalála felfogható egyfajta „váltságdíjként” is a mi bűneinkért. János írja, az „Emberfia azért jött, hogy odaadja életét, váltságul sokakért”.
Jézus tehát a mi bűneinkért halt meg a kereszten, így fizette ki a váltságdíjat az áteredő bűn miatt. Ezzel szerezte meg az emberiségnek azt a kegyelmet, mely képes eltörölni minden további személyes bűnt abban az emberi személyben, aki a kegyelem befogadására alkalmas. Úgymond „gyakorlati” úton ez úgy írható le, a keresztség szentsége törli el az áteredő bűnt, ami nem azt jelenti, hogy az illető a hátralévő életében determinálva lesz a bűntelenségre, hiszen az emberi természet folytán ez lehetetlenség, de a bűnbánat szentségével megbánhatja bűneit. Tehát ez nem automatikus, a megváltás kegyelmében való részesedéshez az egyén bűnbánatának is hozzá kell adódnia.
Válaszolnunk kell arra az ellenvetésre is, akik azt mondják, Isten jósága nem összeegyeztethető azzal, hogy elfogadta egyszülött Fiának véres keresztáldozatát. Azt felejtik el itt, hogy Isten, mint tértől és időtől független valóság, ki öröktől fogva való (nem véletlenül mondta Jézus a zsidóknak, „mielőtt Ábrahám volt, én vagyok”), így szuverén ura életnek és halálnak is. Egy földi apa valóban nem ölheti meg fiát, ha ezt megteszi, súlyos bűnt követ el, de ennek a földi viszonynak a logikáját nem vihetjük át az Atya és a Fiú viszonyára.
Jézus kereszthalála tehát kétségtelenül vértanúhalál, mert „nagyobb szeretete senkinek nincs annál, aki életét adja barátaiért”, azonban nem tekinthetjük Jézus halálát csak egynek a vértanúk között. Ha így fogjuk fel, akkor tagadjuk annak megváltó jellegét, ha pedig azt tagadjuk, akkor nem ismerjük el a természetfeletti létrendet, ha pedig ez így van, akkor valójában nagyon súlyos kérdésekkel kell szembenéznünk. Mégpedig azzal, vajon mit jelent számunkra a kereszténység? Gyakran használják e megnevezést. Beszélnek „keresztény kultúráról”, beillesztik egy olyan fogalmi keretrendszerbe, ahol a keresztény megnevezés sokkal inkább arról szól, hogy „nem zsidó”, „nem muszlim”, ami nyilván igaz is, de csupán egy olyan szintet üt meg, amely nem ér fel az elégségeshez. A kereszténységnek van egy kulturális szintje, ami igaz és szép, kimeríthetetlen kincseket hordoz. De ne gondoljuk, hogy csupán ennyi, Húsvét ünnepén minket elsősorban a mélyebb, „kultikus” szint érdekel és mozgat.
De itt kanyarodunk vissza a cikk elején feltett kérdéshez, hogy mindenkinek állást kell foglalnia. Ha Krisztus valóban feltámadt a halálból harmadnapon, akkor azzal hitelesített mindent, amit tanított, akkor valóban megváltott minket bűneink alól, ha viszont nem támadt fel, akkor a jézusi tanítás, a kereszténység megmarad egyfajta szép moralizálásnak, etikának, de Szent Pál ennél drasztikusabban fogalmaz:
Ha pedig Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, s hiábavaló a ti hitetek. Sőt még Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert Istennel szemben arról tanúskodunk, hogy Krisztust föltámasztotta, noha nem támasztotta föl, ha a halottak egyáltalán nem támadnak föl. Ha ugyanis a halottak nem támadnak föl, akkor Krisztus sem támadt föl. Ha pedig Krisztus nem támadt föl, semmit sem ér a hitetek, mert még mindig bűneitekben vagytok. Sőt azok is, akik elhunytak Krisztusban, elvesztek. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, szánalomra méltóbbak vagyunk minden embernél.
Nagyon szép a keleti egyházak húsvéti liturgiájában, amikor a pap mondja, „Krisztus feltámadt”, mire a hívek egyöntetűen felelik, „valóban feltámadt”. A hajnal, amelyen üresen találják Jézus sírját a kenetvivő asszonyok, az alkony nélküli nap hajnalává lett.
Lantos János – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
