Csütörtökön, mire felébredünk, találkozik egymással Trump és Hszi elnök az APEC Summiton, a dél-koreai Busan városában. És bár a találkozó hírét egyelőre csak a Fehér Ház publikálta, Hszinek, ha elmegy, aligha lesz módja kikerülni az amerikai elnököt. A hír egyáltalán nem váratlan. Már a gázai tűzszünet 13-ai aláírása után nyilvánvaló volt, hogy Trump teljes mellszélességgel az oroszok ellen fordul. Hogy mi köze van a kettőnek egymáshoz? Cikkünkből kiderül!
A két ország gazdasági erejét tekintve egy Xi-Trump találkozó nem semmiség. Kettejükkel a világ gazdasági összpotenciáljának nagyobbik fele ül asztalhoz. Ezen felül Trump elnök parancsol a világ legerősebb hadseregének is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a kínai haderő ott Kelet-Ázsiában, a Kínai-tengeren ne tudna alkalmasint komoly kárt okozni az amerikai hadseregnek. Egyszóval, ők nem akármivel gurigáznak.
Az egyeztetések legfőbb oka, hogy ezt a katonai összeméretőzést egyik fél sem szeretné kipróbálni. Mindkettőjük azon igyekszik, hogy „békés” úton egyezzenek ki a kölcsönös érdekek tengerében. Kína a legnagyobb termelő, az USA a legnagyobb vásárló a világon. Ennél fogva egy kereskedelmi bojkott mindkét felet kivégezné. Kína egy pillanat alatt jutna odáig, hogy eladatlan termékhegyein ülve nézné, hogy maradnak munka nélkül lakosságának milliói. Az USA meg azt, hogy mindenből hiány lesz, a nadrágtól a lábasokon át a szerszámgépekig, a számítógépektől a félvezetőkig.
Tehát hegemónia ide, vetélkedés oda, hétfőn már meg is jelent a hír, hogy sikerült kimódolni kereskedelmi megállapodásuk részleteit, és a személyes találkozó már csak a kézfogás és a vállveregetés szívélyes gesztusaira korlátozódik. Szempontunkból azonban ez a hír nem jelent semmit. Részben, mert az USA képes érezhetően neheztelni Kínára, míg az EU nem, ergo egy USA-Kína megállapodás semmit nem ígér az EU-nak. Részben, mert a találkozó valódi célja az oroszok sorsát eldönteni – és ez is ránk, az eszköztelen Európára üthet vissza.
Irán, a nyílt, érdekalapú, (síita) támogató katonai megsemmisítése után Trump sikerrel juhászította meg és kényszerítette alkura a Hamaszt támogató szunnitákat, a Muszlim Testvériséget is: Egyiptom, Katar és Törökország – minden aláíró részese ennek az anticionista klubnak! A 13-ai gázai megállapodás tehát mindenképp ékes bizonyíték az amerikai nyomásgyakorlás erejére. Az aláírás sikere ugyanakkor megjósolhatóvá tette az USA következő lépéseit, amiket az események gyors egymásutánja igazolt.
Nehéz volna azt állítani, hogy nincs ebben rendszer, és ezt az oroszok is érzik. Ezért volt „termékeny” a beszélgetés, vagyis simulékony Putyin. Bár az orosz kapcsolatfelvétel, mint az események mutatják, kevés volt vagy „későn jött”, és nem tudta ismét leállítani az amerikai gőzhengert – mint Alaszkában.
Ahogy hallani, az oroszok eladásai azonnal csökkenni kezdtek Kínában és Indiában is. Valamikor október 16 és 23-a között India lemondta a napi 1,9 millió hordós tengeri olajvásárlásának majd a felét cca. 900.000 hordót, ami az orosz export kb. 20%-át teszi ki. Kína „állami” cégei, a PetroChina, Sinopec, CNOOC és Zhenhua Oil október 23-24-én „rövid időre felfüggesztették” a tengeri szállítású orosz olaj beszerzését. Az orosz exportkiesés 5-10%. Azaz Trump egyetlen hét alatt 1,2-1,5 millió hordóval, mintegy 18-23%-kal nyeste vissza a kb. 6,5 milliós napi orosz olajexportot!
A Lukoil október 27-én bejelentette, hogy el kívánja adni külföldi eszközeit (finomítók, leányvállalatok, részvény-részesedések) a szankciók hatására. Reuters+2AP News+2 Mint a vállalat hangsúlyozta, hogy az eladások az amerikai pénzügyminisztérium (OFAC) engedélye alatt folynak, november 21-ig „levezetési” időszakkal. Érdekes!
(Az Európai Unió teljes behozatala kb. 750.000 hordó naponta, ami – mint látják – az orosz export legfeljebb 11%-a. Ebből az agyonszidott magyar 2% körül van). Vagyis szép volna, ha az Eu nem venne orosz olajat – de nem segítene megállítani a háborút. Erre csak a globális dél vásárlásainak elmaradása lehet elegendő! (89%).
Annyi bizonyos: Trump egy pillanat alatt képes volt nagyobb érvágást ejteni az oroszokon, mint Biden két év alatt. Az Unióról itt nem beszélek, mert az másra nem, csak ideológiai fenyegetőzésre képes. Az eddigi történések az éves 96 milliárdos orosz olajbevétel akár 22 milliárdos csökkenését vetítik előre. Ha az export nem csökken tovább. Vagy éppenséggel nem áll helyre, a „rövid idejű felfüggesztés” megszüntetésével. Nem mindegy, mert az oroszok kb. annyit költenek a háborúra, amennyit az olajon keresnek. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy Putyin felemelte a telefont.
De nézzük meg, egy amerikai siker esetén mi vár ránk! Az orosz export kiesése a világtermelésből 5 millió hordóval csökkenti naponta a kb. 100 milliós összvolument. Ez kb. 5%. De 5–6 % kínálati visszaesés a világpiacon várhatóan 25–50%-os árnövekedést okoz!
Kinek kerül ez sokba? A szegényeknek. Starmer például semmiképp nem fog a brit energiaszegénységben élők tömegébe csúszni. De a jelenleg ide sorolt 6 millió (!) háztartáshoz egy ilyen áremelés további 3 milliót sodorna ebbe a statisztikai csoportba. Az Eu-ban az energiaszegénységben élők száma 48 millió főről 73 millióra emelkedne! Von dor Leyen szerint, a kastélya kerítése mögött ennyit megér az orkok visszaszorítása. Ön? Mit gondol?
Nem jelentéktelen azonban Starmer szerepe sem a Coalition of willing élén, aki a nemzetközi pénzalapok érdekeit testesíti meg, a britekével szemben. Szerepe igen számottevő a Trump-féle ukrajnasemlegesség feladásában, azaz a háború folytatásában – akár érdeke ez a nemzetállami hátterű amerikai elnöknek, akár nem. A multinacionális alapok láthatóan nehezen nyugszanak bele, hogy négy év háború és 500 milliárd dollár befektetés fejében ne kapjanak semmit az orosz erőforrásvagyonból és az afeletti befolyásból – ami az eltervezett orosz vereség esetén az ölükbe hullott volna. Ha e szigorúan profitorientált háborús érdek mögött bárki a jogos önvédelem, a szuverenitás, a nemzetközi jog, vagy az önrendelkezés érvényesítésének hangzatos önzetlenségét véli felfedezni, az rossz cikket olvas. Ez az írás csak az önálló gondolkodásra képes, nagykorú olvasók számára foglalja össze a csütörtöki nap tétjét Európa számára. Az elkábítottaknak sajnos nem tudunk mit mondani.
Ezek után a tény, hogy Trump találkozik Xi Jinpinggel, nehezen tekinthető pusztán a kereskedelmi problémák rendezési kísérletének. A tét sokkal nagyobb: Trumpnak tudnia kell, mire képes Xi Putyinért. Ettől függ ugyanis, hogy az indiai és kínai „rövid felfüggesztések” mennyire lesznek rövidek! És ha azok lesznek, rövidek, Moszkva évekkel tovább finanszírozhatja a háborút. És Putyin erre játszik, legalább a Donbass nyugati szélének eléréséig.
Hszinek rövid távon érdeke minden, ami kevéssé terheltté teszi amerikai kapcsolatait, csökkenti a vámot, fokozza a kereskedelmi volument. Még akkor is, ha Trump minimum az óriási exporttöbblet lefaragására ösztökéli. Trumpnak meg az az érdeke, hogy békére kényszerítse Putyint, levakarva róla Xit. Megtartani Ukrajna önállóságát, ezzel megtartani az oroszellenes bástyát Moszkva küszöbén. – még ha egyelőre nem is éri el Oroszország feldarabolását. Ráadásul ezzel végleg megkapaszkodna a béketeremtés magasztos piedesztáljának peremén. Az oroszok megfékezésének játszmájában muszáj lesz elérnie Hszi együttműködését, mert ha Kína kitart az oroszok mellett, az olajembargó szertefoszlik. Márpedig egy orosz-NATO háború csak Nyugat-Európa lelketlen politikai kalandorainak tűnik reális alternatívának. Remélem. Mert ha Trumpnak is, mi megyünk a frontra. A máris sorozó horvátok, és fel, Lengyelországig egész Kelet-Európa.
Ám Xinek is van ütőkártyája: például a ritkaföldfémek 90%-os birtoklása, ami alkura kényszerítheti az amerikai elnököt is. Mert a Mercedes problémáin túl az USA is ezeket használja, még harci gépezeteinek megépítéséhez is! Ha Xi ezeket visszatartja – mint az ostoba uniós fenyegetések hatására teszi, igen kevés F35-ös gördülhet csak ki a Lockheed Martin hangáraiból.
De mi történik vajon, ha Trump merészet lép és beáldozza Tajvant? Megígéri, hogy nem tart ellen a két Kína egyesítésének? Nem adná-e oda Hszi a harc nélküli győzelemért Oroszországot? Vagy fontosabb neki a BRICS?
30-án elválik. Kiderül, a stratégiai partnerség, amit Moszkva és Peking oly sokszor megerősített az elmúlt két évben, mennyit ér a világ mérlegére téve. Adja-e Kína befolyásának egy részét – az orosz barátságot és a 17 millió négyzetkilométert – valami zsíros falatért, vagy többet ér neki a híres hosszútávú stratégia, a partnerség a világ meghódítására? Megéri-e neki (és Indiának) békét kötni az USÁ-val, vagy megerősítik partnereiket a BRICS-ben, megmutatva, hogy ígérteti és céljai nem megvásárolhatók?
Mire felébredünk, talán tudni fogjuk.
Micskó András
Nyitókép forrása: SITA
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
