Az „orosz-ukránnak” nevezett háború betölti a hétköznapjainkat. Reálisan beszélni róla szinte lehetetlen. Mert a jelen hétköznapi európai hangvétele – és nem csak a háborúval kapcsolatban – bárhol máshol hisztériának minősülne. Mindenki, aki a tényeket mérlegelve próbálja meg kialakítani álláspontját, oroszbérenc. Közben olyan változások következtek be a kontinensen, és legfőképp az Unió országaiban élők hétköznapjaiban, amit el se hittünk volna február 23-a előtt. Épp ideje tehát, hogy vegyünk egy nagy levegőt, és élve a szólásszabadság egyre inkább csak papíron biztosított, de az európai kirakatban nélkülözhetetlen jogával, foglaljuk össze mindazt, amit mezei állampolgárként, ha akarunk – és nem biztos, hogy akarunk – tudhatunk erről a háborúról.
Vesztesek
Oroszország elvesztette a háborút. Nem számoltak azzal, hogy a Nyugat ilyen mértékben avatkozik be Ukrajna oldalán, de legjobb esetben is győzni akartak, mire ez megtörténhet. Nem tudtak. Az ukránok, nem csak hogy nem álltak át az oroszokhoz, mint a Krímben, de magukat és mindenkit meglepve, karcoltak, mint a gyémánt. Ugyanakkor tudjuk, hogy (az oroszok) nem a szankciók miatt vesztettek, azok láthatóan semmit nem érnek. Még évekig, ha ugyan fognak valaha is… Hanem a Nyugat nyújtotta fegyverek, anyagi, informatikai és hírszerzési támogatás miatt.
Ukrajna elvesztette a háborút. Mint nyilatkozták, novembertől nem tudják fizetni az ország alapvető kiadásait, a nyugdíjakat, alkalmazotti fizetéseket stb. se Ezzel paralel a gazdaság is leállt. Ez azt jelenti, hogy a lakosság a jövőben sem fizetést nem kap a gazdaság (volt) szereplőitől, sem nyugdíjat, segélyeket az államtól. De még villanyt, gázt, fűtést sem. Ez pedig fenntarthatatlan helyzetet teremt, rövid idő múlva szükségszerűen bekövetkező kapitulációval – ami nem következik be. Az ország működik, mert az Egyesült Államok, és az EU – vagyis a NATO – finanszírozza. Ezzel biztosítja a harcok folytatását.
Ha valamiben egyáltalán biztosak lehetünk, az az, hogy ez a támogatás nem érdek nélkül való. Kérdés azonban, hogy mi a célja, és kinek az érdeke? Cui prodest? A mi fotelunkból nézve talán nem olyan világos ez, az európai kultúrkörön kívül (mondjuk hatmilliárd embernél) viszont nagyon is egyöntetű a válasz: az egyesült államoké; a „Nyugaté”, a fehér emberé; a gazdagoké. A mienk. Nem kellene ezen egy percre elgondolkozni? Miközben tény, hogy Ukrajnát orosz agresszió érte, felmerül a kérdés, miért és meddig támogathatja a Nyugat ezt, vagy bármelyik háborút? És melyik Nyugat érdeke ez?
Oroszország meggyengítése
Az oroszok minden elemző szerint maximum kéthetes háborúra számítottak, kevés veszteségre, a 6 (10?) millió oroszajkú támogatására, ezzel az infrastruktúra gyors átállítására. Mindenben tévedtek, és főképp földrajzi okokból épp a február 24-e előtt valóban megalázott oroszokat taszították reménytelen helyzetbe – az „ukrán” ukránok legnagyobb örömére. Ha az ukránok gazdasága, egzisztenciája, életlehetősége megrendült, akkor a Donbasz lakóié megsemmisült. Ráadásul Oroszország a két hét helyett immár több mint tíz hónapja viseli kvázi ugyanazokat a költségeket, mint a Nyugat, egy nyilvánvalóan sokkal kisebb büdzséből. Ha tehát az oroszok meggyengítése a (volt) cél, azt nyilvánvalóan elértük! Ha holnap megszűnne a háború, akkor is biztosak lehetnénk abban, hogy a következő húsz-harminc évben képtelenek lesznek egy hasonló méretű – tehát a Nyugatot fenyegető – vállalkozásra.
A térnyerés
Az ukrajnait sokan proxiháborúnak mondják. Annyit jelent: a te háborúd, de másokkal vívatod. Divatos, új kifejezés, régi tartalom. Az orosz-ukrán konfliktus attól lett proxi, hogy a NATO beavatkozott. Mert attól, hogy nem egységként, hanem harminc országként tette, kétségtelen marad, hogy a NATO beavatkozott (Mínusz Magyarország, az 29). Sőt, látható, hogy jelenlétét igen jelentős áldozatok árán is kész fenntartani. Ez pedig tökéletes igazolása annak, hogy a háború a Nyugat érdeke, avagy, hogy Oroszország nagyon is sokat ér a Nyugatnak. Nem csoda. Oroszország az egyetlen, amely máig nem veszítette el a XX. századig szerzett területeit. Ebben az olvasatban az orosz támadás nem más, mint a rég várt ürügy, hogy a nyugati hatalom rátehesse kezét az orosz (gyarmat)birodalomra. És mivel ez még nem történt meg, a Nyugat továbbra is fenntartja a háborút.
Az erkölcsi fölény
Európa, mint a támogatók mindig, ebben az esetben is erkölcsi és társadalmi eszmékre (régebben még a vallásra), azaz az „igazságra” hivatkozik. A korábbi esetek távlatából azonban világos, hogy ezeket a „nekünkvanigazunk”-beavatkozásokat a valóságban mindig (világ)hatalmi megfontolások vezetik. Mert ha nem volt Saddam Husseinnek vegyi fegyvere, akkor miért is tarolták anarchiába Irakot? – Az olajért és a geopolitikai pozícióért. Hogy 500.000 ember maghalt, 40.000.000 káoszba süllyedt, nem hír. Itt, Nyugaton. De ne gondoljuk, hogy ott, a szenvedő ország(ok)ban hálásak volnának ezért! (Akkor sem, ha mindig van, aki szemben áll a többséggel. Belőlük lesznek az új rend támogatói. A kivonulás után pedig őket nevezik árulóknak. Láthatjuk, húsz év és – nem elírás! – 5.000.000.000.000 dollárnyi befektetés milyen komoly beágyazottságat hozott Afganisztánban. Egynaposat!)
A módszer, a káosz kiterjesztése valójában az amerikai dominancia saját know-how-ja, amit immár 77 éve „demokrácia” néven exportálnak. Ha nem erővel, akkor csellel. Ebben az időszakban országok sokaságát osztották meg és fel (Korea, Vietnam, Jugoszlávia stb.), vagy süllyesztették gazdasági nyomorba (Közép-Amerika, Közel-Kelet, Száhel-övezet, Észak-Afrika). Ma megannyi széthúzássá, gyűlöletté lett tűzfészek. Véletlenül? Megosztani és egymás ellen fordítani, régi módszer. Látjuk, mennyire eredményes is! A rendezetlen ellentétek azután alacsony életszínvonalat, és állandó bevételt jelentenek a fegyvergyártóknak és a nyersanyag-kitermelőknek – akik szintén mindössze néhány országnak hajtanak hasznot. Érdemes felfigyelni arra, mennyire egybeesnek a háborút kirobbantó országok azokkal, akik a hozzájuk szükséges fegyvereket exportálják!
Most is ez a helyzet. Az ukrán-orosz konfliktus esetében tudunk mondani egyetlen deklarált okot, amely kívül esik a szokásos, „eszmei” magyarázatokon? Nem. Sőt, a támogatók logikája épp ezekből vezeti le a célt: Oroszország meggyengítését. „Hogy soha többé ne”. Az oroszok ebben a kontextusban nácikká váltak. Többé sem emberi jogok, sem méltóság, megértés, legfőképp tisztelet nem illeti őket. Az orosz barbár, agresszív, szubhumán faj, amivel egyszer s mindenkorra le kell számolni – mint a németekkel egykor. A videó, amint tucatnyi földön fekvő foglyot ölnek meg bestiálisan ukrán katonák, megjelenik és el is tűnik. Nem kommentálja egyetlen vezetőnk sem. Nem meri. Csak maguk az ukránok, akik kijelentik, hogy nem az a háborús bűn, hanem amit az oroszok tesznek. Bizonyosan. De mi még annyit sem merünk(ki) mondani, hogy ez is! Amit az oroszok sportolóival, művészeivel, tudósaival művelünk pusztán származásuk miatt – a legrosszabb korszakokat idézi. Olyanokat, amit 77 éven át, egységesen ítéltünk el. Az európai értékek olvasatában megmagyarázhatatlan és mélyen erkölcstelen.
Úgy tűnik, ami forgandóbb még a szerencsénél is, az az igazság. De még igazunk büszke tudatában se higgyük el egy pillanatra sem, hogy az oroszok nincsenek éppúgy meggyőződve saját erkölcsi fölényükről, mint mi. Az, hogy az orosz érvelést elfogadhatatlannak érezzük, elsősorban attól van, hogy mi nem oroszok vagyunk. Attól, hogy nem az ő oldalukon szálltunk be! Attól, hogy nem az ő híradójukat nézzük – ez már tilos is lett, itt, a nyílt tájékoztatás társadalmában. Ráadásul sokkal kényelmesebb egyetérteni a környezetünkkel. Konfliktusmentes. Ha nem akarunk kitaszítottá válni, egyszerűbb elfogadni, mint mérlegelni. Az orosz emberek éppígy reagálnak, tájékozódnak és végső soron döntenek. Tragikus!
Célok
Régi megállapítás, hogy a német-orosz gazdasági tömb valódi ellenfele lehetne az amerikaiaknak, és / vagy a kínaiaknak. Hogy ez ne jöhessen létre, az a jelenlegi nagy piaci szereplők elsődleges érdeke. (Nem országok: nyugati kézben lévő szereplők). Ebből fakad a minimális cél: Oroszország káoszba döntése. Ez a mostani helyzetben annyit jelent, hogy az oroszok a jövőben azt adnak el, annyit, annyiért és annak, amit és akinek a Nyugat ezt megengedi. Ez, ha Putyint vereségbe kényszerítik, talán lehetséges lesz – egy ideig. Mert akkor Putyinnak, élve vagy halva, mennie kell. Ez azonban nem elég: az utód megkérdőjelezhetetlen Európa-párti kell, hogy legyen, mint Zelenszkij. A forgatókönyv gyenge pontja, hogy a túlzott megaláztatás makaccsá fogja tenni az oroszokat, és a mélyen meggyökerezett „Oroszország elpusztíthatatlan”-érzés farkasokká változtatja őket, mint az igazságtalanság érzete az ukránokat.
Ezzel persze csak az első világháború utáni német klónt állítanák elő, és a porig alázott oroszok egy szélsőséges vezető alatt ütnek majd vissza – mint tették a németek is. Sokkal megnyugtatóbb kifejlet volna tehát a maximális cél, Oroszország szétdarabolása. Oroszország ma az egyetlen állam, melynek sikerült megtartani egykori gyarmatbirodalmát, az Urálon túli Szibériát és a kaukázus egy részét. Feldarabolásához vagy forradalmat kell csinálni, mint 1917-ben is, vagy el kell azt foglalni, mint a II. világégésben Németországot. Ez a forgatókönyv számtalan előnyt hordoz a Nyugat számára. Míg az utóbbi két évtizedben Kína hatalmas mennyiségű pénzt fektetett a világ nyersanyagforrásainak békés felvásárlásába, a nyugati stratégia végig a demokráciának öltöztetett erőszakon alapult. Ez a 80-nál is több háború, és az azokat követő káosz juttatta rendre olcsó erőforrásokhoz az amerikai vállalatokat.
A kifosztás következtében ellenségessé váló környezet pedig minden esetben a javak gyors és kíméletlen kiszivattyúzására ösztönözte a megszállókat. Bár ez az álmoskönyvek szerint nem jó alap a tartós barátságra, Oroszország a legnagyobb elejtett vad volna – ha sikerülne „letörni az ördög szarvát”. Igaz, a 140 millió orosszal újabb tartós és megbízható ellenségre tenne szert az USA, de a reaktív biztonsági fenyegetettség nem ott, hanem az EU-ban nőne az égig (a gazdasági után). Milyen nagyszerű! De kit érdekelt ez Irakban, vagy Szíriában? A gazdátlanul maradó ázsiai sztyeppékért elstartoló versenyfutásban azonban rajthoz áll még egy jól felkészült versenyző: Kína. A versenyző mellén revansista térkép díszeleg a területi követelésekkel, amire a múlt adja majd felhatalmazást, a hadsereg és a pénzügyi befektetések pedig a nyomatékot.
Nem tudjuk, hogy ezt, a kínai konfrontációt beárazták-e már az amerikaiak – de az világos, hogy mindkét cél „árát” a jelentéktelenné zsugorodó Európa lenullázásából kívánják előteremteni.
Micskó András
Forrás:korkep.sk
Tovább a cikkre »
