Mi jön a liberalizmus után?

ÚJ SZÁZAD

„Század kialszik s új század lobban” – áll Ady A befalazott diákjában, melyben a költőpróféta önmagát ábrázolta a címben jelzett módon, amint „Erdély ősi szögében / Titkos, nagy kőház” boltozata alatt egyre csak „vár, hogy sír a zár / S hogy fölenged az átok”. Hasonló érzésünk lehetett a 20–21. század várva várt, de egyre csak késlekedő fordulójával kapcsolatban is. A hosszú ’90-es évek, amely 1989-től egészen 2001-ig tartott, eleve prolongálta a 20. század magunk mögött hagyását és a 21. század küszöbének átlépését, merthogy Nyugat-szerte úgy tűnt, hogy a hidegháború végeztének az a tanulsága, hogy a győzteseknek semmiben nem kell változniuk s minden maradhat a régiben. Amint Jean Baudrillard már 1984-ben elhangzott, Nem lesz 2000 című beszédében megérezte, a történelem pusztán események szimulációvá vált, és előbb „a szocializmusnak kell a történelem végénél statisztálnia”, aztán eljő az idő, mikor „a századvég üres strandként terpeszkedik előttünk”. A 21. század elodázásában jelentős része volt a liberalizmus 20. század végi ideológiai győzteskompenzációjának. 2025-től kezdve azonban a nyugati világ is kénytelen belépni az új századba, amely rögtön hasadást is okozott az Atlanti-óceán két partja között. Az Egyesült Államok azonnal az idő élére ugrott és kreatív versenybe szállt a globális Dél képviselőivel, az Óvilág azonban menthetetlenül a régi világban ragadt. Ebben a helyzetben kell merészen fürkésznünk az eljövendőt, azaz a század felderengő, sőt itt-ott már kivehető körvonalait. Először a 20. század vezéreszméjét, azaz a liberalizmust kell meghaladnunk, amihez most már nem elegendő a 19. század óta ismeretes antiliberalizmus, hanem az illiberális és posztliberális „pozitív kritika” (Dominique Venner) után új paradigmával kell előállni.

POSZTLIBERÁLIS BOLYGÓ

Ha meg kellene mondani, hogy mi az a grandiózus kép, ami a legjobban jellemzi korunkat, akkor A majmok bolygója zárójelenete lehetne, ami egyetlen roppant, mitikus erővel bíró szekvenciába sűríti érzéseinket. Az 1968-ban bemutatott, mára klasszikussá vált amerikai sci-fi utolsó pár percének döbbenetes képsora filmművészeti és szellemtörténeti szempontból is úttörőnek számított.

A majmok bolygója fantáziájának érvényét és képi erejét mi sem bizonyítja jobban, minthogy az 1968-as ősváltozatot 1970–73-ban még négy – egyre rosszabb kritikákat kapó, de nézhető – folytatás követte, aztán 2001-ben Tim Burton rendezésében remake készült belőle, 2011 és 2024 között pedig négyrészes reboot. Az eredeti filmet Franklin J. Schaffner rendezte, akinek korábbi munkái (The Stripper. 1963, Pillangó. 1973) szintén filmklasszikussá váltak. Jellemző az is, hogy emlékezetes filmpremierek tekintetében az 1968-as évet február 8-án éppen ez az alkotás nyitotta, és úgy maradt az év egyik legnagyobb játékfilmes szenzációja, hogy április második napján debütált Kubrick 2001: Űrodüsszeiája, aztán június közepén mutatták be a Roman Polansky-rendezte Rosemary gyermekét, október elsején vetítették először George Romerótól Az élőhalottak éjszakáját, Olaszországban karácsony előtt pár nappal pedig Sergio Leone alapművét, a Volt egyszer egy vadnyugatot. Az év során további, közismert filmek készültek: A könnyűlovasság támadása, A nap szépe, Akasszátok őket magasabbra, Farkasok órája (Bergman!), Ha…, Kéksapkások, Kémek a sasfészekben, Rómeó és Júlia.