Pető Péter írt egy izgalmas cikket a 24.hu-n Filippov Gábor „A hibrid ellenforradalom kora” című dolgozatára támaszkodva „A lájkok uralma a magyar demokrácia halála” címmel. Ebben számos elgondolkodtató és vitaindító állítás található, így például az, hogy „a választópolgárok egy részének nincs elég tőkéje ahhoz, hogy felismerje az álhíreket.” Tőke alatt pedig itt a modern technológiai eszközök ismeretét mint kulturális tőkét érti, amely nélkül „a nyilvánossághoz és az információhoz való hozzáférés elégséges szintje sem lehetséges már”.
A fent hivatkozott cikkben Pető egyik következtetése az, hogy a választópolgárok döntése „nem lehet racionális, hiszen lehetetlen úgy felismerni, ki képviselheti érdekeiket”, ha nincsenek tisztában azzal, ami körülöttük történik. Ezen gondolatot osztva, azzal egészíteném ki, hogy a választópolgár választása (értve ez alatt a pártválasztást és a választásokon való döntést is) valóban nem a racionalitásról, hanem a hitről szól. A döntésük mozgatórugója az, hogy elhiszik-e az adott pártnak azt, amit mond, vagy annak hisznek inkább, amit a pártról más pártok mondanak. Nem véletlen tehát, hogy a racionális politikai vitákat felváltotta a hiteltelenítés stratégiája.
A dinamikusan fejlődő technológiai eszközök és a hihetetlen sebességgel megváltozó kommunikációs tér tulajdonságainak hiányos ismerete tömegeket tesz képtelenné arra, hogy különbséget tudjanak tenni igaz és hamis között. Mivel a hatalom megtartásának ez az egyik módszere, ezért a rendszer nem várja el tőlük és nem tanítja meg nekik, hogy felismerjék a valós híreket a hétköznapokban. Így viszont hogyan várható el az, hogy a választásokon egy hatalmas felelősség súlya alatt képesek legyenek dönteni arról, hogy ki mondott igazat vagy hamisat, kiben bízzanak, kire szavazzanak?
Az elmúlt két évtizedben számos tanulmány, elemzés, de konkrét cselekvési terv és akció is született arra, hogy a magyar társadalom egyre nagyobb százaléka juthasson hozzá a nethez és a legújabb kommunikációs eszközökhöz. A szolgáltatók hihetetlen léptékű hálózatfejlesztése, a hátrányos helyzetű gyerekek, valamint a szülők és nagyszülők laptophoz, tablethez és okostelefonhoz való juttatása, az ingyen wifi és informatikai képzés civil, piaci és kormányzati téren is hangsúlyos célkitűzéssé vált. Nagyszerű törekvés valóban, hogy olyanok számára is kitárják az ablakot a digitális világra, akiknek ez eddig még nem adatott meg, csakhogy hatalmas felelőtlenség nem tudomást venni arról, hogy mennyi veszély is be tud jönni ugyanazon az ablakon. Persze tudjuk, hogy a nem tudatos fogyasztó a legjobb fogyasztó, ő a legkönnyebb préda mind a piaci, mind a politikai ragadozóknak.
A liberális demokrácia, ahogy Pető is fogalmaz, „nemcsak nem törekedett a differenciák megfékezésére, hanem a szabadságra hivatkozva (…) elmosta az igazság fogalmi kereteit”, a hibrid demokrácia (beleértve Filippov fogalomhasználata alapján a mostani Orbán-rendszert is) pedig él és visszaél a „demokratikus díszletekkel”, és gátlástalanul használja az álhíreket hatalma bebiztosítása, a politikai ellenfelek tönkretétele érdekében. Az előbbi nagyrészt a társadalom kulturális tőkehiányának kialakulásáért a felelős, az utóbbi pedig ennek a gátlástalan kihasználásáért.
A politikai fake news ráadásul a többnyire meghökkentő tartalma miatt nemcsak a politika iránt fogékony, de az apolitikus (viszont például a fizikai biztonságának fenyegetettsége esetén a választásokon azért mozgósítható) tömegekre is hat. Pontosan ugyanúgy, ahogy a bulvár hatásvadász és sokszor szintén hamis hírei azokra is hatást gyakorolnak, akik csak elkerülhetetlenül szembetalálkoznak vele. Jó példa erre, hogy a napokban én magam is találkoztam a Bors hatalmas szenzációval eladott címlapsztorijával az egyik újságos stand előtt állva, miszerint Kulcsár Edina az újszülött babája mellől sietett partizni. Ha nem vettem volna a fáradságot arra, hogy egy számomra teljesen érdektelen téma valóságtartalmát ellenőrizzem, és felmenjek a volt szépségkirálynő Instagram-oldalára, akkor a mai napig úgy gondolnám, hogy tényleg így történt. Bár az életem semmiben nem lenne másabb, ha a bulvárlap állítását hittem volna el, lehetséges, hogy ha legközelebb azzal a „hírrel” találkozom, hogy Kulcsár Edina mennyire csodálatos anyuka, akkor beugrott volna, hogy valami hír volt arról, hogy nem is, szóval jobb nem elhinni ezt. Amíg azonban ennek az egésznek legfeljebb az a tétje, hogy mit gondolok egy celebről, addig a politikai fake news az ország sorsáról való döntésemben befolyásol a választások idején.
A társadalom jelentős része pedig nemcsak azért védtelen az álhírekkel szemben, mert nincs lehetősége vagy kedve minden egyes hír valóságtartalmát ellenőrizni. És akkor most arra nem is térek ki, hogy ha esetleg ellenőrzi is, akkor fel van-e vértezve azzal a tudással, hogy el tudja dönteni, hogy az érintett fél vagy inkább a róla szóló cikk hazudik-e. A védtelenebb társadalmi csoportok közül például az idősebb generációk védtelensége a tapasztalatom szerint két okból fakad. Az egyik az, hogy egészen más a kapcsolatuk a médiával, mint az én generációmnak, a másik pedig az, hogy nincsenek annyi információ birtokában, amennyi szükséges ahhoz, hogy felismerjék az álhírterjesztés legfőbb jellemzőit.
Ha valaki úgy nő fel, hogy soha nem kellett megkérdőjeleznie azt, hogy amit a TV vagy a rádió bemond, az igaz, az nagy valószínűséggel hinni fog annak is, amit az interneten olvas. Persze csak akkor, ha előbb elhiszi, hogy az is ugyanolyan hírforrás. Ha nem hiszi, akkor marad továbbra is kiszolgáltatott a TV és a rádió hírhamisításának, kizárja magát az offline világnál sokkal szélesebb spektrumú online világból. Ha viszont elhiszi, akkor pedig nagy valószínűséggel nem fog tudni különbséget tenni a hírcsatornák között. Miért lenne egy nagypapa számára gyanúsabb a tudnodkell.info, mint a 444.hu? Egyiket sem hallotta még soha, de az egyiknek legalább van értelme. Miért ne hinné jobban hiteles hírforrásnak a tudasfaja.com-ot, mint az alfahir.hu-t? Amikor bekapcsolta a számítógépet, majd ahogy fel van neki írva, „balegérgombbal” rányomott az Internet Explorerre, nem lát egy listát arról, hogy melyek a hiteles oldalak és melyek nem azok, de még csak azt sem kell rögtön éreznie, hogy első ránézésre mi egy komoly hírportál jellemzője, és miről üvölt, hogy csak egy sebtiben a választásokra összedobott kamuoldal. Ráadásul nem is mindig ilyen egyértelműen látható a különbség sem, ezért lehet átverni egy csomó fiatalt is.
Hogyan várható el valakitől, aki most tanulja, hogyan kell felköszönteni Facebookon a kisunokáját, hogy megértse, hírportálokat nemcsak komoly, „biztosan megfelelő jogosítványokkal és iskolával rendelkező” emberek tudnak készíteni sok-sok pénzből, hanem talán pont a kisunokája is készített egyet már szórakozásból egyetlen délután alatt két osztálytársával. Ő még úgy nőtt fel, hogy nem volt bárki számára elérhető az, hogy a TV-ben, a rádióban vagy az újságban közöljön valamit, és aki megtette, annak még igencsak nagy volt a „renoméja”. Miért gondoljuk azt, hogy meg kellene kérdőjeleznie azt, hogy hozzáértő ember ír-e valamiről a neten, vagy ha esetleg mégis tisztában van azzal, hogy van olyan, hogy propaganda, mert átélte az előző rendszerben is, akkor különbséget kellene tennie egy számára teljesen ismeretlen terepen igaz és hamis, hiteles és hiteltelen között? Eközben a fiatalok hagyják el, az idősebb generáció jelenléte pedig ugrásszerűen nő a Facebookon, és a közösségi oldal reménytelennek tűnő küzdelmet folytat az álhírek ellen.
És félreértés ne essék, nemcsak generációs probléma ez, nemcsak az idősebb generációk szenvednek attól a tőkehiánytól, amely miatt sebezhetőbbé válnak az online térben, ráadásul nemcsak az online tér sebez. Ez korunk egyik legnagyobb kihívása, és bár előnyből indulnak, de a felnövő generációk sincsenek védve.
A választások óta sokan sokféle csodaszert próbálnak kínálni arra, szerintük hogyan is lehet esély az orbáni rendszer leváltására. Anélkül, hogy ebbe a sorba beállnék, valamiféle következtetéssel mégis kell élnem a borús helyzetkép felfestése után. A fentiekből logikusan következhetne az, hogy kutyaharapást szőrével, azaz a fake newst még brutálisabb fake newszal lehet csak legyűrni, ugyanakkor ez nemcsak morálisan járhatatlan ösvény. A helyzet az, hogy nem nagyon van már lejjebb, de ha a fantázia képes is volna mélyebbre juttatni, látni kell, hogy az álhírek idővel kioltják egymást. A fake news nemcsak hamis valóságokat teremt, de ha ezek a valóságok ütköznek, akkor az nyer, amelyik tovább marad meg a befogadó emlékezetében.
Vona Gábor akkor sem jutott volna előrébb, ha az őt buzizó lejáratásokra azzal reagált volna, hogy Orbánt pedofíliával kezdi vádolni, hiszen a hazugságát képtelen lett volna ugyanakkora felületen és ugyanolyan sűrűn terjeszteni, mint az ellenoldal. És most arra ki sem térek, hogy lett volna-e egyáltalán bárki is a médiapiacon, aki a kormányzati portálokhoz hasonlóan gátlástalanul segítette volna ebben, illetve ha igen, az milyen lelki torzulásokat eredményezett volna benne is. Márpedig kutatások szerint egy információ akkor válik hihetővé, ha kellő mértékben ismétlődik.
Nyilvánvaló, hogy az ellenzéknek esélye sincs felvenni a versenyt a médiapiacon. Sem a pártokhoz kötődő, sem a csökkenő mennyiségű piaci alapon működő, pláne nem a gyerekcipőben járó közösségi finanszírozású médiafelületek nem lesznek annyian, hogy méretüket, elérésüket tekintve akárcsak pariban is lehessenek a közpénzekből fenntartott kormányzati médiabirodalommal. Arról nem is beszélve, hogy ezek nagy része olyan nyelvi eszközöket, kulturális referenciákat használ és követel meg, amelyeket csak a társadalom kis része ért meg. Sőt, a posztmodern cinizmus, az újágírók egymásra vonatkozó bennfentes utalásai, az irónia használata, és még sok egyéb kreatív technikai és nyelvi megoldás, amellyel egyébként nagyon helyesen egyszerre üzennek hadat a modoroskodó kollégáknak és a primitív kommentelőknek, sokszor csak mélyítik az értelmezési árkot (nem tudok rá jobb kifejezést, talán érthető így is) köztük és az olvasók között.
Miután pedig a rendszert valóban leváltani akarók számára a fake newszal való visszavágás sem a moralitás, sem a rendelkezésre álló erőforrások felől közelítve nem járható út, akkor talán vissza kellene térni a fent említett kiinduló ponthoz, azaz meg kellene szüntetni az álhíreket tápláló tőkehiányt. Időigényes, lassú, nagyfokú empátiát, türelmet, pedagógiai érzéket, szociális érzékenységet, nyitottságot és közvetlenséget követel meg az, hogy mind az ellenzék, mind a kormánykritikus sajtó a maga eszközeivel megkezdje a modern (és posztmodern) kommunikációs térre vonatkozó információátadást.
Nemcsak a Facebookra kell megtanítani a nagyit, hanem meg kell védeni a fake newstól is. Amikor kicsik voltunk, ő sem annyit mutatott meg nekünk, hogy hogyan kell hajtani a biciklit, hanem azt is, hogy mit jeleznek a táblák és mire kell vigyázni a kereszteződésben. Minket sem engedett nyugodt szívvel az első el nem dőlés után az úttestre, mi se lökjük ki az első lájk után az „információs szupersztrádára”…
Természetesen nem állítom, hogy ez a csodaszer a rendszer leváltására, ahogyan azt sem, hogy tudom, hogyan lehet ezt a legeredményesebben, leghatékonyabban megcsinálni. Ugyanakkor az biztos, hogy a XXI. században ez nemzeti és társadalmi érdek, elengedhetetlen a lemaradás elkerüléséhez, az elszigetelődés a befolyásolhatóság csökkentéséhez. És ha még mellesleg a fake news hatékonyságának csökkentésével meg is lehet lékelni az orbáni rendszert, akkor hiba lenne nem megpróbálni.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
