A bürokrácia magyarországi útvesztői kifürkészhetetlenek. Gyakran okoz gondot a születési hely helyes megjelölése az anyaországi nyomtatványokon. A hivatalos érintkezésben a települések magyar nevének használata sem Szlovákiában, sem Magyarországon nem elfogadott, odaát esetleg zárójeles változatban megengedett.
Régebben ez érthető volt, mert a határon túli magyar nyelvű településnevek nem voltak benne az anyaországi köztudatban. Még a Felvidék megjelölés sem, odaátról mindenki csehbe vagy cseszkóba ment, aki hozzánk tartott. Az esztergomi bazilikában osztálykiránduláson levő magyarországi diákok kísérő történelemtanáruktól sem kaptak mindig megfelelő magyarázatot arra, hogy a Duna túlpartján Párkányból hogyan lett Štúrovo, vagy miért volt csonka még az ezredfordulón is a Mária Valéria híd? Az ember ugyanakkor azt gondolná, hogy napjainkban, a kettős állampolgárság felemelő korszakában már minden magyarországi hivatalban természetes dolog Kolozsvár, Szabadka vagy Érsekújvár születési helyként való megjelölése. Sajnos, közel sincs így.
A nyomtatványokon, beadványokon a szülőváros megadása után a következő rubrikában következik az ország neve. Ennél többször kerültem bajba, mert amikor születési helynek azt írtam be, hogy Csehszlovákia, a hivatalnok figyelmeztetett, hogy olyan ország nincs, már nem létezik. Amikor máskor rafináltan Szlovákiát írtam oda, a tájékozottabb hivatalnok ezt minősítette lehetetlennek, mondván, hol volt még 1955-ben ez az ország?!
Akkor hogy is van ez? Nekem nincs is szülőhazám? Magyarországot kilopták alólunk, Csehszlovákiát felbontották, mindkettőt a megkérdezésünk nélkül tették, Szlovákiát pedig idetolták nekünk minden előzmény nélkül. Nem csoda, hogy nem csak mi, de a magyarországi hivatalnokok is megzavarodnak ettől.
Magyarországi tartózkodásaim alatt édesanyám lánykori nevét is gyakran kellett feltüntetni különböző nyomtatványokon, beadványokon. Odaát ez személyazonosító, valami olyasmi, mint Szlovákiában a személyi/születési szám. Minden alkalommal pironkodva tettem, mintha megsértettem volna őt a Hecskóovával! De szegény nem tehetett az -ováról, megkapta, s életében nem volt lehetősége az „ovátlanításra”. Ma már lehetséges, csak kevesen élnek vele.
Tanár koromban egyszer egy autóbusznyi diákot vittünk üdülni Balatonszemesre. Amíg a tábor recepcióján bajmolódtam a belépő papírokkal, a gyerekek többsége már szanaszét volt, a fele gofrizott, a másik fele igyekezett belakni a tábori sátrakat, én meg magamra maradva töltögettem az űrlapokat, egyfolytában azon remegve, jaj csak nehogy belecsobbanjanak a felügyeletem nélkül a Balatonba! Édesanyjuk lánykori nevét negyvenszer kellett beírnom a felvételi lapokra, ahányan voltak. Erre vonatkozó tényleges információk hiányában a Kisová és a Nagyová neveket váltogattam, amire a recepciós hölgy tett is valamilyen rosszalló megjegyzést, de én mondtam, kicsi az ország és sok a magyar ott is, pedig akkor még nem is sejtettem, hogy néhány év múlva még kisebb lesz.
Legutóbb az egyik budapesti kormányablakban jelentettem át a budapesti lakcímkártyámat külföldi (szlovákiai) címre. Az adategyeztetés során a hivatalnok megkérdezte, hogy hol fogok élni budapesti éveim után. Mondtam neki udvariasan, hogy Érsekújvárban. Nem azt válaszoltam neki, hogy semmi köze hozzá, hanem hagytam, hadd kíváncsiskodjon.Azért kicsit csúnyán nézhettem rá, mert nem kérdezősködött tovább, a következő sorba automatikusan beírta az országot is: Magyarország. Ráhagytam.
Otthon sokan furcsállották a hazatérésünket. Miért nem telepedtünk le végleg ott, ahol befejeztem az aktív éveimet, ahol a gyerekeink élnek, ahol szintén vannak barátaim még az egyetemi évekből, ahol háborítatlanul lehetek magyar. Úgy gondoltuk, haza kell jönnünk, nekünk a szülőföldünkön van a helyünk. A gyökerek, ugye. Budapesti egyetemi éveim után is fiatalon valami hasonlót éreztem. A hazába pedig bármikor ellátogathatunk.
Most azonban újra elbizonytalanodtunk! Ez a véget nem érő járvány és a vele járó határzár valahogy átalakította a gondolkodásunkat. Mert nem lehetünk ott a gyerekeknél akkor, amikor segítségre szorulnak a bajban, az unokák nélkülünk cseperednek fel, és az ottani barátokkal is több mint egy éve nem találkoztunk. Azóta órákat töltök a szociális hálón a „Budapest régi képeken” csoportban, és elönt a melegség egy-egy régi fotó által felidézett emlék során. Meg amúgy is, ebben a semmi jóval sem kecsegtető szlovákiai (magyar) közéletben is egyre nehezebben látja az ember a jövőt.
A létbizonytalanság, a nyughatatlanság, a szülőföld vagy a haza dilemma, a menni vagy maradni örök kérdés végig meghatározta eddigi életemet, és még most se hagy teljesen nyugodni. Mi legyen?
Megjelent a Magyar7 2021/12.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
