1984 júliusában lehetett először újra vízisíelni a Balatonon. Egy zárt, kötélpályás rendszer indult el Balatonfüreden. A kor gazdasági és politikai viszonyainak megfelelően 12 évig tartott az engedélyeztetés, hiszen egy németországi kapitalista kereskedő házalt a berendezéssel. Sikerrel, hiszen a pálya még ma is működik.
12 év, ennyit küzdöttem azért, hogy Magyarországon ez a pálya felépülhessen – együtt nézegetjük a hatalmas dossziét Benjamin Tamással, felidézve a magyar átkos, piacgazdaságra kacsingató, de azért kommunista (bocsánat, szocialista) uram-bátyám-pártom gazpolos triumvirátusát. 40 éve történt, hogy a Balatonon, az akkor már érvényben lévő motorcsónak-tilalom mellett, de újra vízisíelni lehetett. Erre a technológiát Németországban jóval korábban kitalálták, sőt kifejlesztették, de tucatnyi évnek kellett eltelnie, hogy a szórakoztató sportálomból valóság legyen. Nem ment könnyen.
A ma már 93 éves, Aradról származó, majd egy kalandos, jugoszláviai látogatás ürügyén Romániából Németországba átszökő magyar világpolgár mutatja a dokumentumokat. A történet nem ismeretlen számomra, hiszen, és ez nem titok, távoli rokonságban állunk, és tinédzserkorom emlékfoszlányaiban benne van az a diplomata táska nagyságú szerkezet, amelyen először láttam a Rixen-féle kötélpályás vízisít. Rajta egy akkora képernyővel, amely alig volt nagyobb mint egy klasszikus Nokia 3300-é, de már színesben mutatta az őrült száguldást.
Egy kis budapesti lakásba, szüleimnek hozta el Tamás az álmát a 70-es évek elején. Mondván, lehetne ilyen a Balatonnál is, hiszen a motorcsónakokat betiltották, a vízisí pedig elengedhetetlen móka volna a magyar tengeren.
Rixen-pálya
A pálya lényege, hogy csákányos sífelvonó módjára húzza egy drótkötél segítségével a vízisíélőt. A kezelőszemélyzet és a pálya “agya” a parton van, de a további fordítóoszlopok (négyzetes, de ötszögű pálya is létezik) a vízben állnak. Ami pedig a legfontosabb, hogy nem kell hozzá motorcsónak.
A történet, a papírok tanúsága szerint 1971-ben kezdődött, hogy 1984 nyarán megtörténjen az első csúszás.
Három kör, 60 forint – emlékszik vissza a 93 éves “nyugat-német” kereskedő és majd 11 évig tulajdonos a hős időkre. A német árakhoz képest szinte ráfizetés, a magyarokéhoz képest viszont volt “húzása” a legolcsóbb bérletnek. Akkoriban egy kispénzű vidéki kocsmában még 10 forint alatt volt a korsó sör és kinek lett volna kedve 15 perc alatt kidobni egy 6 korsós mámoros éjszakát egy kis víziszáguldás kedvéért.
Nekik az 5000 forintos idénybérlet meg sem kottyant
– idézzük fel a híres embereket, akik aztán vitték a pálya jó hírét.
A kései szocializmus jelentették a hősidőket, amelyben az adókat még rugalmasan kezelték, az alkalmazottak részben a helyi idegenforgalmi hivatal státuszában voltak, de fizetéskiegészítést a német tulajtól is kaptak. Ahogy ez akkoriban lenni szokott, mindenki jól járt a pénzügyi és jogszabályi zavarosban halászva.
Örök emlék
Nem titok, a cikk írója is itt tanult meg 20-on éves fejjel siklani, még a szlalompálya sem fogott ki rajta, hogy a speciális korong, vagy wakeboard is menjenek, igaz az egyiktől örök emléket kapott az orra alá egy nagy bukás után, Dőlt a vér, forgott a szem, imádkoztunk a fogakért, de ez is a kihívás része volt. “Ugye megmondták, hogy elesés után azonnal lebukunk és nem keressük a “korongot’, mert az iszonyatosan fejbe tud ám vágni” – vésődött be örök emléknek a pár perccel korábban még feleslegesnek tűnő mondat.
Aranyifjak a parton és a vízben
Hogy milyen volt az élet a parton? Kalandos, a sportos kisfőnököt (apámat), közel a 60-hoz, a nagyéletű srácok bevezették az akkor induló kóla-whisky éjszakai bulikirályságba, a cikket író fia motorcsónakról halászta a félrészegen hatalmas perecelő egyik vállalkozó fürdőnadrágjába gyűrt 8000 forintját. Mókás volt, hogy a hullámzó Balatonban 7400 forintnyi százas meglett, aminek BB-pezsgőzés lett a jutalma, de ezután a hazajutás már tényleg a rejtély kategóriájába sorolódott át, különösen 35 év távlatából.
“1995 körül fáradtam bele, jöttek az új adózási szabályok, papírmunka, egyezkedés, stb. Németországban akkor mehettem nyugdíjba. Apádnak itthon jött el a nyugdíjkorhatár, így nem volt már meg az ilyen távolról felügyelt vállalkozáshoz szükséges személyes bizalom, így eladtam a magyaroknak. Ez az otthon lett belőle, ahol beszélgetünk, itt a Sasadi úton egy akkor nagyon menőnek számító medencés apartman.” – idézi fel Tamás az “elválást”.
Hősidők
“40 éve történt, bárki bármit is mondjon, látod, itt vannak a dokumentumok. Hősidők, az akkori Magyarország, olykor igen vicces keretek között közelített a szabad világhoz” – merengett a múlton a másodunokabátyám, miközben már vagy tucat ilyen pálya van itthon.
Tudod mit, ha már így elbeszélgettünk, van a közelben egy jó étterem, ennék egy, hogy is mondják, valami állat van benne és sárga meg fehér…? Madártej? Azaz, te vezetsz, mert autóba már nem szívesen ülök, tudod romlik a hallásom, és
meg szeretném megélni az 50. évfordulót is,
az lesz az igazi jubileum, ez a 40 csak olyan köztes állomás” – kacsint rám Tomi, így elindulunk ebédelni, hogy ő madártejet, én pedig, stílszerűen, egy halászlevet egyek a klasszikus idők emlékére.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
