A balkonról nézem őket. Két magyar és egy ukrán fiú focizik. Hogy utóbbi pontosan honnan érkezett a lakótelepre, nem tudni, az viszont biztos, hogy magyarul egy szót sem tud, ahogy két társa sem fog ukránul megszólalni. Nem mintha ez bármilyen gondot jelentene nekik.
10 év körüliek lehetnek. A kapuvá avanzsált szőnyegporoló állványnál egymást váltja a három fiú, s meglepően hatékonyan intézik el egymás között a labda rúgásának dolgát. A feltartott hüvelykujj, a taps vagy a különféle pantomimmozdulatok pillanatok alatt hidalják át és szüntetik meg a magyar és az ukrán nyelv között tátongó űrt. Sőt, a rendhagyó kommunikáció sikeressége mintha még lelkesebbé tenné őket, mint rendesen, amikor egynyelvű a gyerekcsapat. Vigyorognak. Voltaképpen csak ennyi az egész, nem? A kölcsönös szándék és a (messze nem gyermeki értelemben vett) játékra való nyitottság.
Hogyan fest azonban a „mi” oldalunk általánosan? A jó szándék, úgy tűnik, máshol is megvan, Szlovákiában és Magyarországon is sokan siettek ukrajnai társaink segítségére. Úgy tűnik viszont, a „mostani” és hozzánk „közeli” menekültek sem kerülhetik el az idegengyűlölet légkörét. A szlovák rendőrség már nem egy hoaxot volt kénytelen cáfolni az elmúlt hetekben. Legutóbb például azt, hogy a szlovák állampolgár az ukránokkal szemben „másodrangú” ember a pozsonyi vasútállomáson, miközben csak annyiról van szó, hogy utóbbiaknak egy külön várótermet jelöltek ki az illetékesek. Mi több, április elején nyomozást indítottak egy szviti vállalkozó ellen, aki boltjából megpróbálta kitiltani az ukrán menekülteket. Hogy miért? Mert attól tartott, hogy HIV-vírust, tuberkolózist és „satöbbit” terjesztenek. Számára nem volt gond az emlegetett nyelvi szakadék sem, a vásárlókkal ukrán felirat segítségével tudatta a házi szabályt. Ha ez mind nem volna elég, érkeztek már hírek arról is, hogy nem minden játszótéren fogadják kedvesen az ukrán gyerekeket, s noha ezek csak elszórt esetek, talán nem túlzás azt mondani, hogy egy is sok belőlük.
Az embernek nem tud nem eszébe jutni a 2015-ös menekültválság. Sőt, afgán vagy iraki menekültekkel idestova 20 éve találkozhatunk Dél-Szlovákiában is, bőven volt tehát idő szembesülnünk azzal, hogy mennyire csavaros dolog is a kényszermigráció. Érdemes feltenni a kérdést, hogy az elmúlt két évtized, leginkább pedig a hátunk mögött hagyott hét év mennyiben tette a társadalmunkat ilyen téren úgy együttérzővé, hogy közben nem táplál illúziókat sem a kényszermigráció természetéről? A főleg szélsőjobb populista hangok igen népszerűek úgy Szlovákiában, mint Magyarországon, a „migránsellenességgel” adott esetben nagyot lehet kaszálni a politikai piacon. Az ukrajnai menekültek társadalmi, kulturális és földrajzi „közelsége” ugyan kevésbé élezi ki a helyzetet, mint 2015-ben, a jelenségek között azonban továbbra is van olyan, amit bátran nevezhetünk nyugtalanítónak.
Másfelől úgy tűnik, a kényszermigrációról folyamatosan halmozódó, tudományos alappal bíró tudásunk – ideértve a menedékkeresők nyugati integrációjának fentjeit és lentjeit – mintha nem igazán tudná áttörni a közvélemény ingerküszöbét, s csak keveseket érdekel igazán. S mindez úgy áll fenn, hogy közben olyan kontinentális és globális válságokat élünk át vagy várunk a 21. században, amelyek milliókat kényszeríthetnek mozgásra…
Hogy a lakótelepen játszó három fiú majd milyen felnőtt, 21. századi állampolgár és szavazó lesz, arról kár találgatni. Ám a szőnyegporoló állványnál lejátszott meccs aligha tartható rossz belépőnek.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
