Különleges karácsony lesz az idei Lukács Sándor életében. A Vígszínház Kossuth-díjas művésze új verseskötettel emeli az ünnep hangulatát, karjaiban első unokájával, a kilenc hónapos Leóval.
Leó március elején jött a világra, friss kötete, a Földi szokásaid versei 2018 és 2020 között íródtak. Ez a leghosszabb kötete. A korábbiakban általában ötven verset jelentetett meg, ebben majdnem kétszer annyit. A „legifjabb” költemények nyáron születtek.
Két év alatt csaknem száz vers. Hetente egy?
Nincs heti penzum. Csak amikor jön. Jóval többet írtam, mint amennyi a kötetbe bekerült. Selejtezek is. Tisztítom az anyagot. Sokat kidobok.
Fájó szívvel?
Nem.
Előfordul, hogy visszavesz valamit a kosárból?
Három-négy sorokat néha megmentek, de amit kidobtam, azzal már nem foglalkozom. Ahogy szállnak-múlnak az évek, egyre szikárabban, egyszerűbben akarok írni. Az egyszerűt technikailag értem. Nem célom, hogy a vers háromfedelű legyen, és sokféle asszociációra adjon lehetőséget. Ésekre, hogyanokra, mertekre vigyázok. Nagy példa előttem Pilinszky János, az a fajta szikárság, amit ő egyedülállóan művelt. Olyan nagy változáson akár az első kötettől sem ment át az én lírám. Irodalomtörténészek írják különböző tanulmányokban, hogy vannak költők, akik ugyanazt a verset viszik egy életen át.
Márquezről is ezt állítják. Hogy végig ugyanazt az egy regényt írta.
Van is valami ebben. Kialakul az embernek egy gondolkodásmódja, valamiféle erkölcsi mentalitása, jövőbe látása, és már csak a hangulata változik. Hol pesszimista, hol optimista. Érdekes módon, ahogy öregszem, a depresszió is gyakrabban megérint.
Pedig alapvetően derűs alkat.
De már többször észrevettem magamon a depresszió apró jeleit.
Morózussá, lehangolttá, bánatossá válik?
Figyelem a körülöttem zajló eseményeket, amelyek nyolcvan százalékban elkeserítenek, és csak húsz százalékban jelentenek örömet. Ezzel bizonyára nem csak én vagyok így. Nem adom meg magam ennek a lelkiállapotnak, mert még mindig vagyok olyan egészséges lelkületű, mentalitású, hogy le tudom rázni magamról. Maga az írás is fantasztikus depressziót elűző tevékenység. Egyáltalán, amikor az agyad, az egész lényed nagyon erősen koncentrál valamire. Arra helyezi a hangsúlyt, amivel éppen foglalkozol. Nagyon élvezem az írást. Pláne most, járvány idején. Tizenöt-húsz versem ebben az utóbbi vírusos időszakban született.
Onnan a friss depresszió?
Kétségtelen, hiszen ilyennel még nem találkoztunk. Az én generációm, a háború után születettek sem. Ilyet még nem éltünk meg. A Rákosi-korszakot és 56-ot igen, arról már vannak emlékeim, de ilyenfajta támadást, mint amilyet ez a gaz vírus okozott, még nem. Még a potenciális lehetősége is szörnyű. Ha nincs is semmi bajod, akkor is állandóan az lebeg előtted, hogy Isten őrizz, nehogy belém költözzön! Ahogy öregszik az ember, úgy igyekszik egyre fegyelmezettebb lenni. Még akkor is, ha ez nem mindig vagy néha nehezen sikerül. A fegyelmezettséggel ugyanis sok mindent elkerülhetünk, megakadályozhatunk.
Márciusban jött a járvány első hulláma, amikor az unokája született.
Szerencsénk volt, mert amikor kiderült, hogy mi közeleg, mi várható Kínából, még be lehetett menni a kórházba. Kétszer is bent voltunk, és láthattuk az unokánkat. Mivel közel lakunk egymáshoz, mindennap látjuk őt, mert a nejem főz az egész családnak. Naponta tapasztaljuk, hogyan fejlődik Leó kommunikációs képessége. Egyre több minden érdekli. A hangokból, amelyeket kiad, már meg tudjuk állapítani, mikor kér, mikor durcás, mikor akaratos. Már tudja, mit, hogyan, mivel lehet elérni. Megérzi a különbséget aközött, hogy valóban figyelünk rá, vagy csak eljátsszuk, hogy rajta a szemünk. Azonnal észreveszi, ha nem a teljes lényünkkel vagyunk rajta. Kíváncsian várjuk, hogyan reagál majd a karácsonyfa fényeire, díszeire. A járványhelyzet miatt most csak a fiam, a menyem és az unokám lesz velünk. Édesanyám testvérének a lánya, Máté fiam keresztanyja Miskolcon él. Ő szokott feljönni hozzánk, de most nem mer kimozdulni. Fél.
A nagyapaság is hozzá tud tenni valamit a színészetéhez?
Talán ad egy új színt neki, hiszen amióta Leó megszületett, más szemszögből nézem a világot.
Mostanában egészen különleges szerepekkel ajándékozzák meg a rendezők. Sin asszony volt a Jó embert keresünkben, Woland a Mester és Margaritában, Lola, a traveszti az Előttem az életben, most pedig az életvidám Bergoglio bíboros, a későbbi Ferenc pápa Anthony McCarten regényének színpadi változatában, A két pápában.
A sors nagy ajándéka ez a változatosság, hogy ilyen csodás szerepeket osztanak rám. Ferenc pápa a pápák sorában is extrém. Hatalmasat nyit a világ felé, igazán rokonszenves ember. Rendkívüli élmény ilyen szerepet játszani. Amikor Vecsei H. Miklós, a darab rendezője, az én fiatal, tüneményes barátom felhívott, és elém tárta az ötletét, hogy mit szólnék hozzá, ő ezt a darabot színre vinné, még nem láttam az Oscar-jelölt filmet. Első dolgom volt, hogy megnézzem. Anthony Hopkins játssza Benedeket, Jonathan Pryce Ferenc pápát. Két elementáris színész. Lenyűgözve figyeltem őket. A film után megkérdeztem magamtól, hogy öregem, melyik szerepet játszanád el szívesen? Miklós akkor még nem jelezte ugyanis, hogy melyik figurát szánja nekem. Én pedig nem tudtam dönteni. Illetve azt mondtam, hagyom a sorsra, vagy döntsön a rendező. Mindkettőben van mit játszani, színészileg ez is, az is vonzó.
Két teljesen más mentalitású, személyiségű ember.
Az egyik introvertált, könyvek között felnőtt, abszolút konzervatív ízlésvilággal, fegyelmezetten éli az életét, a másik extrovertált, életimádó argentin, aki kijár a nyomornegyedekbe, bíboros létére ott tart miséket, és lepacsizik a kis menekültgyerekekkel. Érzi, látja, hogy a fiatalság kezd egy kicsit elhidegülni a vallástól és az egyházi szertartásoktól. S hogy tenni kell valamit. Személyesebbnek lenni, nem piedesztálról beszélni, szellemi színvonalat tartva leereszkedni közéjük. Ezzel az igénnyel végzi a hivatását. Ez a két ember, Benedek és Ferenc a darab végén eljut oda, hogy a szembenállásból ölelés lesz. Benedek belátja, hogy annak a típusú pápaságnak, amelyet ő képvisel, erős határai vannak. De már azzal, hogy ő választotta ki Ferencet, óriásit nyitott. Tűz és víz a két ember. Benedek mégis őt rendeli fel Argentínából, és hosszú beszélgetések, győzködések, gondolatok ütköztetése, szikráztatása után megtörténik a váltás.
Benedek pápa Mozartot játszik zongorán, a progresszív Ferenc pápa Beatlest dúdol és ABBÁ-ra táncol. Előbbi semmilyen sportért nem rajong, utóbbi nagy focidrukker. Tangózni is szeret. Régebben kidobóemberként dolgozott egy tangóklubban. Szerény, egyszerűen öltözködő ember, ellentétben Benedekkel, aki kissé piperkőc, speciálisan neki készített parfümöt használ, és ő élesztette fel a piros cipő viselésének pápai hagyományát. Ferenc pápa, még Bergoglio bíborosként, húsz évig ugyanazt a fekete cipőt hordta. Vegyük akkor sorba: ön hogy áll a tangóval?
Átlagosan. Nem vagyok táncművész, de fel merek kérni bárkit. Marival, a feleségemmel régebben tangóztunk. Otthon nem szoktunk táncolni, de néha, nem naponta, felkapom még őt.
Piros cipő?
Piros nem volt, de halvány rózsaszín igen. Agyonhordtam. Leszakadt a lábamról.
A Vígszínházban mindenki tudja: a Real Madrid nagy szurkolója.
Zinédine Zidane-nal háromszor nyertük meg a bajnokok ligáját. Tavaly a spanyol bajnokságot is megnyertük. Óriási siker volt. A koronavírus és a közönség távolléte miatt hatalmas veszteségekkel küzd minden klub, még a legnagyobbak is. Mi is, a Real Madrid. Emiatt a nyáron nem tudtunk új arcokat vásárolni. Minden vágyam, hogy Kylian Mbappé a Paris Saint-Germanből jövő nyáron a mi játékosunk legyen, hiszen ő is ezt szeretné. Kell egy ilyen nagyon ütőképes, erős középcsatár és igazi góllövő. Cristiano Ronaldóval fényes szériát élt meg a Real Madrid. Megbocsátottam neki, hogy elment tőlünk, hiszen nálunk már nem volt motivációja. Mindent elért. Óriási fazon ez a fiú. Megajándékozta őt rendesen az Isten. Rendkívüli intelligenciával, szép, klasszikus testalkattal, hatalmas tehetséggel és remek üzleti érzékkel. Szíve-lelke van, támogatja a beteg gyerekeket.
Volt már Real Madrid-mérkőzésen?
Sajnos nem. De nem szeretnék úgy meghalni, hogy egyszer élőben ne lássam őket játszani. Több mint tíz éve minden nyáron Marbellába járunk, a tengerpartra. Onnan nagyon messze van Madrid. De már tervezzük, hogy három napra felutazunk majd, s akkor elmegyünk egy Real Madrid-meccsre.
És a Vatikán? Kipipálva?
Firenzében, Velencében voltam már, de Rómában egy átszállásnak köszönhetően csupán három órát töltöttem. Abba nem fért bele a Vatikán. Az még előttem van. Párizsban többször jártam, New York is az egyik kedvenc helyem, de Rómát még nem volt alkalmam igazán megismerni.
Nagy ünnep az életében a karácsony?
Szeretem az emelkedettségét, a hangulatát, az illatait. Most is nagyon szép ajándékkal fogom meglepni a feleségemet. Alig várom, hogy átadhassam neki. Mindig nagy boldogság számomra, ha látom, hogy örül valaminek.
Megviselte ez a hónapok óta tartó bezártság?
Nem mondanám. Az írásban találtam meg a hasznát. Most is, tavasszal is. A csend verseket szül nálam. Megteremtem magamnak. Írok is sokszor a csendről, a hallgatásról. Bölcs dolgokról is csak hallgatni lehet igazán.
A szerző a Vasárnap munkatársa
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
