Régi a történet, másfél évtizede őrizzük a családi breviáriumban az emléket. Egyik erdélyi kirándulásunk alkalmával ülünk Marosvásárhely főterén, átellenben a gyönyörű szecessziós Kultúrpalotával, amely már nem csak a magyar kultúra háza. Mögöttünk sok-sok kilométer, az ezeréves határ élményével, Erdély és Székelyföld megannyi szépségével.
Áron fiam a 6-7 évesek kíváncsiságával próbálja megérteni, hogyan is van ez, átmentünk két határon, ezernél is több kilométert megtettünk, és még mindig magyarul beszélnek körülöttünk. Trianon, ország, határ, szétszakítottság – fűzöm történetté a gyerekésszel nehezen felfogható szavakat. Aztán papír híján szalvétára rajzolom gyötrelmes történelmünk lenyomatát, Nagy-Magyarországot, benne a csonka hazát, húzom a határokat olyan eszementen, ahogy azt tették egy évszázada Franciaföldön.
Magyarázom a magyarázhatatlant, a csehek, románok, rácok gonoszságát és kapzsiságát, próbálom megértetni vele azt, amit mi magunk sem értünk.
A sokadik miért azt bizonyítja, a történet nem felfogható. Aztán sóhajt egyet, és még bizonytalanul megjegyzi, ha így volt, miképp lehet, hogy mégis itt vagyunk, és mindenki magyarul beszél, majd a szalvétára rajzolt történelmünket becsúsztatja a zsebébe.
Én magyaráztam, ő meg kimondta a lényeget, bármilyen kanyarokat is vett százkét évünk, máig itt vagyunk, a Felvidéken, Erdélyben, a Délvidéken és a Kárpátalján.
Annak ellenére is, hogy sorsunk alakítói, elcsent, ellopott területeink új gazdái valószínűleg egy emberöltőnyit sem szántak nekünk, legalább is ezzel a szándékkal mérték ránk a jogot.
Az elmúlt évszázad a Felvidéken is csak nehéz időszakokat hozott, de ezzel együtt dédapáink, nagyapáink életpéldáját is. Az első köztársaság megtűrtségét, a visszacsatolás rövid örömét, a háború kegyetlen valóságát, majd az újbóli hazavesztést, ami már teljes jogfosztottsággal is járt. És mégis, mindig képesek voltak újrakezdeni. Magyarként, hajlíthatatlanul. Ezt, a tartásukat hagyták ránk örökül.
És mi rosszul sáfárkodunk az örökségünkkel. Ők hetven éven át, erőszakrendszerek béklyójában is túléltek, mi meg a szabad világ három évtizedében felolvadunk.
A ’90-es évek kezdeti fellángolása, az érzés, hogy erősek vagyunk, és a jó magyarnak lenni élménye a nacionalista indulatok árnyékában hamar kihunyt. De még így is akarati közösségként léptünk fel, jogsérelmeinket nem hagytuk szó nélkül. Még politikai megosztottságunkban is képesek voltunk egységesen kiállni ügyeinkért, a közeli célokért hadakozni. Csak a távolba mutató tervek, a stratégiai gondolkodás maradt el. A 98-as pártegyesítés és kormányba lépés a megfélemlítést eszközként használó mečiari időket jól feledtette, újabb lendületet adott az időközben számában is megcsappant magyarságnak, de a kormányzás tempója nem teremtett sok lehetőséget a hosszú távú tervekről való gondolkodásnak. Ennek ellenére, a nyolc év a maga kudarcaival együtt, fontos eredményekkel is mérhető, elsősorban az oktatásügy terén.
2006 utáni történetünk már a szellemi mélyrepülésé. A magyar ismét céltábla lett, és mi, ahelyett, hogy összezártunk volna, kettészakadtunk.
A megosztottságra ráment több mint tíz évünk. Teret nyert a vegyes ideológia, a magyarok megtanultak szlovákokra szavazni, miközben ezt soha vissza nem lehetett forgatni kézzel fogható eredményekké, a szlovákok nem lettek megértőbbek. Mert az elmúlt évek azt is megmutatták, a többségiek, pártállástól függetlenül, nem partnerek helyzetünk rendezésében. Legföljebb pillanatnyi érdekeik vannak, de közösségként nem tudnak velünk mit kezdeni.
Ennek a torzó időszaknak vetett véget a tavalyi pártegyesítés, a Szövetség megalakulása, amely egyelőre még inkább önmagával küzd, mint a közösség ügyeiért.
Ám ezt a munkát sem spórolhatja meg. Ugyanakkor komoly hiba volna csak a politikumtól várni a megoldást, a stratégiai gondolkodás ennél szélesebb kört kíván. Értelmiségünk sajnos láthatatlan, és a szakmai, kulturális szervezeteknek, az egyházaknak, a civil szférának is nagyobb szerepet kellene vállalnia a jövőnk alakításában, részt kellene venniük céljaink megfogalmazásában.
Az évszázados kisebbségi sorsban nem volt sok szövetségesünk, a magyar kormány azonban évek óta mellettünk áll, segít és erősít, minden lehetséges módon. Most már csak nekünk kellene irányt szabnunk. A feladat százkét éve adott, megmaradni magyarnak.
Megjelent a Magyar7 2022/23. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
