Ő az első magyar színésznő, akit Európai Filmdíjjal jutalmaztak, magyar filmrendezők a nagy esemény óta eddig mégsem hívták Borbély Alexandrát.
Teljesült azonban egy régi vágya: cseh és szlovák filmesekkel dolgozhat.
Nem sokkal a rangos berlini elismerés után szerepet kapott az Üvegszoba című cseh–szlovák koprodukcióban, amelyet Julius Ševčík rendezett nemzetközi szereposztásban. Az angol Simon Mawer több nyelven megjelent regénye nyomán javarészt Brünnben, a híres Tugendhatvillában forgatott, a negyvenes évek drámai eseményeivel átitatott szerelmi történetben ő az egyetlen magyar szereplő. Partnerei svéd, dán, cseh és szlovák színészek.
Menjünk vissza Berlinbe, az Európai Filmakadémia díjkiosztójára, ahol meghatódottságában úgy zokogott, hogy a köszönőbeszédével mindenkit meghatott. Még Juliette Binoche is elérzékenyült a nézőtéren. Észrevette?
Nem láttam semmit a színpadról. Annyira nem voltam magamnál…! Katartikus állapotba kerültem. Csak arra emlékszem, hogy nagyon meg akartam jegyezni mindent. Juliette Binoche egyébként ott ült a közelemben. A Csokoládé óta sok filmben láttam. Szeretem a színészetét.
Erős volt a mezőny, hiszen ő is ott volt a jelöltek között.
Késve érkezett. Meg is csodálta mindenki a flitteres overallját.
Rudolf Biermann, az Üvegszoba neves pozsonyi producere is ott ült a nézőtéren.
Én még ott nem tudtam róla. Akkor döntött a dán Claes Bang mellett, aki a férfiak kategóriájában nyerte el ugyanazt a díjat, amit én. Ő játssza a cannes-i Aranypálmával kitüntetett A négyzet főszerepét. Én úgy kerültem be az Üvegszobába, hogy ott, Berlinben Rudolf Biermann a feleségével és a lányával sms-ezett, és megírta nekik, hogy egy szlovákiai magyar színésznőé lett a díj a legjobb női szereplők kategóriájában. Erre a lánya azt válaszolta neki. „Ona by mohla byť Kata!” Vagyis hogy én játszhatnám a filmben Katát. Rudolf Biermann pedig elfogadta a tippet. De Berlinben nem találkoztunk. Már Budapesten voltam, amikor felhívott, hogy tetszett neki a berlini sírásom, és lenne egy ajánlata számomra. És átjött hozzám Budapestre, hogy elmesélje, miről szól a szerep. Kíváncsi volt rám. De még előtte skype-on beszéltem a rendezővel is. Úgy le voltam robbanva, lelkileg annyira kifárasztott a berlini gála, hogy nem akartam, hogy lássa az arcomat. Nagyon rosszul néztem ki. Csak a hangomat hallhatta. Mivel a film angol nyelven forgott, arra kért, beszéljünk angolul. A végén azzal búcsúztunk, hogy enyém a szerep.
Ki ez a Kata?
Egy Bécsben élő, a gyermekét egyedül nevelő anyuka, egy magyar származású zsidó nő, aki hatéves kislányával menekül a villába. Bébiszitter lesz az ottani házaspárnál. Később megtetszik a ház urának, aki valahogy nem érzi teljesnek magát a házasságában. Friss kapcsolatát azonban titkolnia kell.
Claes Bang is a szlovák producertől kapta meg a szerepet.
Ilyennel még én sem találkoztam. Rudolf Biermann végig jelen volt a forgatáson. Ez a film az ő álmának a megvalósulása. Nagy köröket szeretne futni vele a világban. A rendező Amerikában tanult. Amerikai stílusban úgy dolgozott velünk, hogy nem akart kifárasztani bennünket. Ami a valóságban azt jelentette, hogy például amikor flörtölnöm kellett a férjjel, akkor nem az ő szemébe néztem, hanem a rendező tenyerébe, mert úgy mutogatta, hogy mikor hol van a partnerem. Claes Bang egy fénydublőrrel csinálta ugyanezt, miközben mindketten boldogan asszisztáltunk volna egymásnak. Meg is lepődtünk mindketten ezen a módszeren, hiszen nem voltunk fáradtak, mi európai színészek vagyunk. Reálisan csak az ebédlőasztalnál voltunk együtt a partneremmel, majd amikor bevallom a feleségének, hogy tudom, hogy tud a viszonyunkról. Ez utóbbi volt a nagyjelenetem, ezzel kezdtem a forgatást.
Legalább gyorsan túl volt rajta.
Gyorsan? Többórás várakozás után. Nagyon felkészültem a jelenetre. Angolul most játszottam először, ott a rendező, a producer, Hanna Alström, a feleséget alakító svéd színésznő, mögötte Claes Bang… nekem bizonyítanom kellett! És egy ilyen nehéz, megindító jelenet előtt megvárakoztattak. Speciális beállítások miatt csúsztunk az időben, ráadásul nem is velem, hanem a svéd színésznő közelijével kezdtek, amit több szögből is felvettek. Közben telt-múlt az idő, én meg a könnyeimet féltettem, hogy el ne folyjanak. Négy és fél órás várakozás után még vagy húsz percbe telt az átállás, és utána jött az én szuperközelim. Már nem éreztem semmit. Illetve azt, hogy ez lesz a bukás. Fel is akartam hívni valakit, hogy nyugtasson meg, de a lakókocsiban hagytam a telefonomat. Jött a sminkes, maszatolt az arcomon, idegesített, kimentem levegőzni, de utolért a fodrász, hogy jaj, a frizura! Rém ideges voltam. El akartam hitetni magammal, hogy ezt most nem fogom tudni megcsinálni. Remegtem a dühtől. Odalépett hozzám a rendező, hogy: „Minden rendben, mehetünk?” Meg akartam fogni a kezét, hogy nem, ez így egyáltalán nincs rendben, de elszaladt. Nem érdekelte őt a problémám. Jó, akkor ez ilyen lesz, gondoltam. A lelkemmel ott leszek, a könnyekből viszont kifogytam. Kihunyt bennem a szikra.
De nem hagyta annyiban.
Megcsináltam, csak éppen sírás nélkül. „Megvan! Nagyon jó!” – mondta a rendező. Mi? Ez? De a nagy megkönnyebbülés után, hogy leszakadt a vállamról a teher, kértem, hogy vegyük fel még egyszer. És akkor már zokogtam. Jött Biermann a kamera mögül, hogy igen, ez még jobban sikerült, mint az előző, és ő is boldog volt. A svéd kolléganő pedig megköszönte, hogy nagyon jó partner vagyok, tudja, mennyit adtam neki. Mert abban a jelenetben kérdezi meg tőlem, hogy mióta tart a viszonyom a férjével. A jelenet végén pedig arra kérem őket, hogy amikor menekülnek, vigyék magukkal az én kislányomat is.
Több síkon is helytállt a filmben. Szakmailag, nyelvileg, emberileg.
Érdekes az életem. Komáromban érettségiztem, Budapesten tanultam, bekerültem az ország egyik legjobb társulatába, a Katona József Színházba, játszani akartam… csak a környezetem hitte ezt elérhetetlen álomnak. Én egy percig sem gondoltam, hogy ez elérhetetlen dolog. Már gimnazista koromban tudtam, hogy ezen a pályán fogok kikötni, színész leszek. Mindennek, amit magam előtt látok, realitása van. Látom magam előtt az utat.
Legendás hely a brünni Tugendhatvilla. Annak ellenére, hogy a híres építészmérnök, Ludwig Mies van der Rohe 1929-ben tervezte, ma is lenyűgözően modern alkotásnak számít.
Olaszországban járva mindig arra gondolok, ott minden él, minden épületben ott a múlt. Dubaiban ilyet egyáltalán nem éreztem. A Tugendhatvilla előremutatóan modern. Még ma is. Ez is csak a felelősségérzetet növelte bennem a kamera előtt. Hogy ilyen helyen játszhatok.
Claes Bang filmje, A négyzet, akárcsak a Testről és lélekről idén bekerült a legjobb öt Oscar-jelölt alkotás közé. Los Angelesben mindketten ott voltak, csak akkor még egyikük sem sejtette, hogy hónapokkal később közük lesz egymáshoz.
Los Angelesben, az Oscar-gálán ugyanabban a sorban ültünk, de csak pár szót váltottunk. Aztán megláttuk egymást Berlinben, a díjátadó előtti napon. Volt egy parti, amelyen minden jelöltet a színpadon köszöntöttek. Éreztem, hogy vele is, velem is történni fog valami. Kitaláltam magamnak, hogy ha Claes nyer, akkor én is nyerni fogok. De mielőtt az ő kategóriája következett volna, kiment a mosdóba. Aztán visszajött, és nyert. Akkor megyek én is, legyen ez kettőnk rituáléja, gondoltam. Vannak néha ilyen vízióim, amelyek beigazolódnak. Megálmodok dolgokat.
Láttam pár fotót az Üvegszobából. Első ránézésre nem ismertem fel, a barna parókától annyira megváltozott az arca.
Ascher Tamás mondta tizenhárom évvel ezelőtt, hogy: „Neked színészarcod van, csak gyakorolnod kell.” Színészarc? Az milyen? – kérdeztem. „Állandóan változik” – felelte.
És még ennek tudatában is vannak pillanatai, amikor biztatásra van szüksége.
Nagyon fontos a rendező, de vannak helyzetek, amikor kell valami inspiráció. Olyankor Szirtes Ágit hívom fel, aki mindig tud valami fontosat mondani. Amikor A kaukázusi krétakört próbáltuk, és megtorpantam egy ponton a szereppel, azt mondta: „Menj haza, és szedd szét mondatokra a monológodat. Mint egy áriát.” Ennyi elég is volt. Segített.
A brünni forgatás előtt is felhívta?
Megkaptam a forgatókönyvet, elolvastam, tudtam, hogy angolul kell majd zokognom, méghozzá úgy, hogy velem nyit a jelenet, és igen, felhívtam Ágit, hogy árulja el, hogyan kell ezt csinálni. „Mit aggódsz, megcsinálod!” – mondta. A felvételt követően aztán elmeséltem neki, mi történt, hogyan került sor a jelenetemre. „Azonnal igyál egy pohár pezsgőt!” – biztatott lelkesen. Nagy tapasztalás volt számomra az Üvegszoba. Most már tudom, mire vagyok képes. Bár Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjében is az ötödik napon dobtak be a kádba, hogy vágjam fel az ereimet. Én mindig a legnehezebb jelenettel kezdek.
Több helyen nyilatkozta már, legutóbb a brünni tévében szlovákul, hogy a klasszikus cseh filmek végigkísérték a gyerekkorát. Melyik alkotásokra gondolt?
Elsősorban a Tűz van, babám!-ra és a Sörgyári capriccióra. De többször megnéztük otthon, Nagycétényben, családi körben a Nap, széna, epert is. Az Egy szöszi szerelmei is nagyon megfogott. Örülök, hogy eredeti nyelven nézhetem ezeket a filmeket. Nálunk anyukám a legnagyobb filmes. Imádja a cseh és a szlovák színészeket, de a nyugatiakból is felkészült. Úgy hallgattam őt gyerekként, mintha mesekönyvet olvasott volna. Vagy ha jött apukám testvére, a Pali, és néztünk valami filmet, mindig azt kérdezte: „Na, Szandi, be vagy már te is oltva, mi?” Hát hogyne lettem volna?! Mindig tudtam, kiket nézünk. Minden nevet megjegyeztem. Úgy, ahogy írva volt. Mi-cha-el Do-u-glas.
A cseh film után most két szlovák filmben fog dolgozni.
És megint lesz egy cseh. Igen, erre vágytam. A berlini díj óta még egy magyar rendező sem keresett meg, de a csehek és a szlovákok már tudnak rólam. Mondom, látom az utamat.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
