A Magyarország 2030 – Jövőkép a magyaroknak című, Boros Tamás és Filippov Gábor szerkesztette kötet a legfontosabb nemzetstratégiai kérdésekre – létkérdésekre – keresi a választ.
Magyarország egy helyben toporog. Évtizedek óta megoldatlan problémákat görgetünk magunk előtt, így a napi hírek is mintha ugyanazokról az ügyekről szólnának, mint tíz vagy akár húsz éve. Minden nemzedék előtt ott az esély, hogy jobb kilátásokat nyitó, élhetőbb és szerethetőbb országot adjon tovább az utána következőnek. Ennek érdekében időről időre újra kell gondolnunk három kérdést: 1. Hol állunk ma? 2. Hová szeretnénk eljutni? 3. Hogyan szeretnénk eljutni oda? A Magyarország 2030 – Jövőkép a magyaroknak című, Boros Tamás és Filippov Gábor szerkesztette kötet ezekre a kérdésekre keresi a választ. Filippov Gábor politológusnak tett föl kérdéseket a Gondola.
Filippov Gábor – szeretlekmagyarorszag.hu
– Szerkesztő úr, „Valahol utat vesztettünk” – visszhangozza 1945-ös számvetésében Szekfű Gyula, a nagy magyar konzervatív történész Ady 1913-ban papírra vetett panaszát – és 2020-ban is magunkra ismerhetünk a zaklatott, nehéz verssorokban: „Babonáink megfakultak, / Csodáink elesteledtek, / Jövőink eleve multak…” Japán „egy nemzet újragondolása” jelmondattal emelte föl önmagát a második világháború után. Minálunk 1990-ben egy híres értelmiségi nagyjából ugyanezt fogalmazta meg rendkívül ostoba, sértő, ellenséges módon: „találjuk ki Magyarországot.” Mennyiben lökték vakvágányra a fejlődést a buta jelszavak, a jóindulatúnak álcázott, de az egész társadalmat infantilizálni akaró „programok”?
– Egy ország fejlődésében a felelősség végső soron mindig az elité: azoké, akik befolyásos politikai vagy gazdasági döntéshozóként meghatározzák, hogy merre haladjunk, hogy mire használjuk a rendelkezésre álló erőforrásokat. Ha az ország kiválóságai, tudósai és szakértői víziókat fogalmaznak meg, az csak hozzátenni tud a képlethez – a döntéseket azonban végül mégiscsak a politikai-gazdasági elit hozza. Ha arra kellene választ adnom, minek tudható be, hogy évtizedek óta ugyanazokat a problémákat görgetjük magunk előtt, három fő okot jelölnék meg: a kizárólag négyéves választási ciklusokig terjedő politikai rövidlátást, a kollektív kishitűséget és a termékeny versengés helyett mindig a másik végső megsemmisítésére törekvő, szélsőséges megosztottságot. Pedig a kötetünkben számos huszadik századi sikertörténet példáján mutatjuk be, hogy sokkal többre lennénk képesek. A magyarok semmivel sem rosszabbak vagy kevésbé tehetségesek a sikeresebb nemzeteknél. Ha a reformkor nemzedékéhez hasonlóan felismernénk, hogy a jövőnk kulcsa a magyar emberekben van, hogy az emberekbe kellene fektetnünk a közös forrásainkat, meglepődnénk rajta, milyen messzire juthatunk.
– Nincs közös álmunk, nincs közös célunk, amely, ha eltérő utakon is, de ugyanarra hajtana bennünket. Közéleti vitáink kiüresedtek. Az eltérő politikai víziók versenye gyakorlatilag elhalt. A jövőre vonatkozó gondolkodást, a stratégiai tervezést megfojtották a pártok közötti öldöklő verseny rövidlátó, választási ciklusokhoz igazított szempontjai – vélik Önök. Hazánkban látványosan fejlődik az úthálózat, lassan utolérjük Ausztriát. Ugyanakkor ettől nem lesz több magyar gyerek. Hogyan lehet elérni, hogy Magyarországon a magyar kultúra legyen az első számú kultúra, a magyar adófizetők pénzét elsősorban a magyar kultúra kapja – megnövelve ezzel az életkedvet?
– A fejlett világban eddig még senkinek nem sikerült megfordítania a népességfogyást, és sajnos ma sem ismerünk rá bevált receptet – hatalmas erőforrások bevetésével is legfeljebb csak egy-két tizednyit sikerült javítani a termékenységi rátán. Ez nem feltétlenül az életkedv szintjéből ered, sokkal inkább a fejlett társadalmak életmódjából. A szegény, fejletlen társadalmakban – így még az előző század eleji Magyarországon is – a magas gyermekszám a nagyobb gyermekhalandóság ellensúlyozása mellett bizonyos értelemben a társadalombiztosítási rendszert pótolta – az emberek a igyekeztek előre biztosítani, hogy ha megöregednek, legyen majd, aki gondoskodik róluk. Ehhez képest a gazdagabb társadalmakban ma van nyugdíj és szociális védőháló. Az emberek ráadásul tovább tanulnak és jobban átgondolják, hány gyermeknek képesek megfelelő életkörülményeket és jó oktatást biztosítani a jövedelmükből – a tapasztalat azt mutatja, hogy ez elválaszthatatlan a jólét és az iskolázottság bizonyos szintjétől. Ennek megvannak az árnyoldalai, mert ha elfogyni nem fogunk is, a kevesebb megszülető gyermek kevesebb kreativitást, kevesebb tehetséget jelent az ország számára. De ha már nem látszik, hogyan lehetne tenni ez ellen, érdemes elgondolkodnunk rajta, hogyan biztosíthatunk valóban jó életet azoknak a magyaroknak, akik viszont megszületnek. Ehhez elengedhetetlenül szükséges a termelékenységünk növelése és egy válságálló, fenntartható gazdaság megalapozása. Ezek közös katalizátora pedig az, ha korszerű és társadalmi háttértől függetlenül jó minőségű oktatást tudunk biztosítani a gyerekeknek, hogy helyt tudjanak állni a huszonegyedik század gyorsan változó kihívásai között.
– A hazai forrásokból működő, tehát valódi civil szervezetek miket tehetnek avégből, hogy új célokat keressünk és új lehetőségek után kutassunk, új utakra leljünk, amelyek túlmutatnak az ismert horizonton, a mai nemzedékek is jobb kilátásokat biztosító, élhetőbb és szerethetőbb országot adjanak tovább a következőnek?
– Az Egyensúly Intézet víziójában kiemelten foglalkozunk az erős, autonóm, cselekvőképes közösségek fontosságával. A civil tevékenykedés teljesen eltérő társadalmi hátterű és vagyoni státusú embereket hoz össze egymással, és így megértőbbé tesz bennünket a miénktől eltérő élethelyzetekkel szemben, ezzel erősítve a társadalmi kohéziót. De ami legalább ilyen fontos: az együttműködés pozitív tapasztalatai, a közös célokért folytatott közös munka önmagában is érték, az emberi kapcsolatok minősége mellett forintban is kifejezhető erőforrás – nem véletlenül hívja ezt a szociológia társadalmi tőkének. A konkrét cél ebből a szempontból szinte lényegtelen: legyen szó vallási élmények közös megéléséről, a helyi iskola felújításáról, a hatalom ellenőrzéséről vagy emberi jogok védelméről. A lényeg az, hogy a polgárok akarjanak és tudjanak tenni a közösség jólétéért.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
